1997-ben ismertem meg az Apollo 440 Ain’t Talkin’ ’bout Dub című slágerét, de akkor még nem sejtettem, hogy a brit tánczenekar a Van Halen 1978-as bemutatkozó lemezén hallható (meglepően hasonló című) Ain’t Talkin’ ’bout Love gitársávját hangmintázza a dalban. A választás világosnak tetszik, a popzene elvégre két évtizedes ciklusokban értelmezi újra önmagát. Ugyanennyi időre volt szükségem nekem is, hogy a forrásműhöz visszatérjek.
1978-ban alighanem Eddie Van Halen volt a legnagyobb punk a földön. A Hollandiából jött, dús hajú gitáros nagy ívben tett ugyanis arra, hogy a kétakkordos bandák lesöpörték egy éve a szólókat a könnyűzene térképéről. Zenekara első lemezén feltámasztotta és újabb szintre emelte a virtuóz hangszeres játékot. Punk volt abból a szempontból is, hogy egy saját magának buherált hangszeren játszott. Igaz, nem a kényszerűség, hanem a funkcionalitás indította arra, hogy Gibson hangszedőket helyezzen a Fender gitártestre, a szigetelőszalag-csíkokat azonban, amelyekkel teleragasztgatta a hangszert, biztosan a punkoktól nyúlta.
Az első Van Halen-lemez első számának első sora így hangzik: „Úgy élem az életem, mintha nem lenne holnap.” Az lehet, de a tegnappal azért jóval többet törődött a banda. David Lee Roth éppúgy nyüszög például a mikrofonba, mint Robert Plant a Led Zeppelinben, de a Who és a Black Sabbath is elég szembeötlően hatott a Van Halen zenéjére. Ha pedig négy évtized távlatából szemléljük, ráébredhetünk, hogy a heavy metal nem más voltaképpen, mint Elvis Presley, egy kis amfetamin és némi hormonturmix találkozása egy hangszerkészítő cég Valentin-napi partiján.
Abban az évben, amikor színre lépett a Van Halen, a Grease-ért és a Supermanért fizettek a legtöbben az amerikai mozikban. Ha nem háttal ültek a vetítőben, Van Halenéknek tisztában kellett lenniük tehát azzal, hogy a korszaknak, amelyben kitűnniük adatott, csillámjelmezbe bújt képregényfigurákra van szüksége. Ezért sem vacakoltak se pszichedéliával, se misztikummal, koncertről koncertre méltósággal izzadhattak mégis bele a bőrnadrágjukba. Korszerűek voltak, és tudatosan túloztak.
A lemezborítón a Ziggy Stardust itt feledett pókzenekarának ható előadók úgy pörögtek élőben, mint négy felhúzott hippidroid. Ha a kemény rock terpeszállás, a Van Halen akkor a spárga. Szó szerint, hiszen David Lee Roth atletikusabb volt a színpadon, mint az amerikai szertorna-válogatott java.
Eddie Van Halen úgy tekerte a gitárt, ahogy a helikopter rotorja forog egy vietnami veterán rémálmában, a ritmusszekció pedig annyira pontos és elsöprő volt, mint Indokínában a monszun. Bár legkésőbb a B oldal felére belefulladtak a harsány szólókba, tízmilliónál is többet adtak el bemutatkozó anyagukból az Egyesült Államokban. Az nem rossz.
