A Body-kiállítás értelmes élvezetéhez mindenképpen érdeklődni kell a biológia és az orvoslás iránt. Ellenkező esetben csak a bugyuta nevetgélés, a taszító, de éppen ezért mégis érdekes látvány kiváltotta fintor marad, ahogy ez a tömegben tolakodó nézők jelentős részének arcán is tapasztalható. Persze ezek a látogatók is fizetnek, de a szervezők számára nyilvánvalóan sokkal értékesebbek azok a tájékozott, érdeklődő emberek, akik a Facebookon nem valami gusztustalan emodzsi kíséretében osztják meg az élményt, hanem leírják, hogy mi mindent tanultak.
Az oktató jelleg erősítése (pontosabban ennek kommunikációja) láthatóan szempont volt a magyar kiállítás tervezésekor, van újraélesztő-szoba a Vöröskereszttel együttműködve, és a magyar orvostudomány nagyjainak adóznak néhány négyzetméteren. Általában kérdéses, hogy valójában mit tanulnak az emberek a tudományosnak, ismeretterjesztőnek, tanító célzatúnak beállított szórakozási formák befogadásakor. Hogy nem sokat, az biztos, de mégis ott a lehetőség, hogy egy-egy mozzanat, például a dohányos tüdejének visszataszító látványa megmarad.
Az esetleges ismeretszerzéstől függetlenül a főszerep a hulláké, amelyek láttán az ember elgondolkodik, hogy vajon kik lehettek ők haláluk előtt. Ugyanis láthatóan fiatalok, egészségesek, és sérülések nyomai sem látszanak rajtuk. És itt jönnek a kellemetlenségek. A kiállítást ugyanis szerte a világon azzal a váddal illetik, hogy a bemutatott emberek egyáltalán nem szabad akaratukból kerültek oda, sőt még csak nem is a „szokványos” módon haltak meg. Az eredeti, 2005-ös kiállítás bemutatója után a New York Times riportot közölt a kínai holttest- és szervfeketepiacról. Emiatt később a New York-i főügyész is vizsgálatot folytatott a vádak ügyében, miszerint a kiállításon bemutatott holttestek valójában kivégzett, és etikátlanul kiárusított kínai foglyok lennének.
