Lassan egyszerűbb lenne letelepedési kötvényt adni a Depeche Mode tagjainak

Nagy a szerelem a rajongók és az angol kultikus zenekar között: háromszor jön a magyarokhoz a Depeche Mode.

Gore láthatóan nagyon koncentrált a bulira, Fletcher hozta a szokásos semmit, Gahan pedig egyszerűen felszántotta a színpadot. Heroinfüggősége, későbbi rákja és egyéb incidensei ellenére elpusztíthatatlanul hergeli a közönséget, ami egy közel 60 éves embertől nem kis teljesítmény – még kevésbé színes előzményekkel sem. Sajnos stadionturnéhoz képest a csapat nem nagyon piszkált bele a setlistbe, egy-két számot leszámítva azt hozták, amit májusban már láthattunk a Groupamában. A Precious, a legendás Violator world in my eyes a Spirit coover me-jében folytatódott, ami alatt jó páran ki is mentek a büfébe, pedig Anton Corbijn – a vizuális megjelenésért felelős fotós, rendező – remek klipet készített a dalhoz, s már a látvány miatt is érdemes volt végighallgatni a közepes tempójú dalt.

Gahan nemegyszer jött ki a színpad elé felállított kifutóra, hogy úgy buzdítsa a közönséget, amelyet egyszer az este folyamán a világ legjobbjának is nevezett. A Cover me egyébként az énekes dalszerzői munkásságának egyik gyöngyszeme, emiatt nem meglepő, mekkora átéléssel énekelte a számot. A sokak által várt, Gore által előadott akusztikus blokkban az Ultra insightja és Home-ja került. Személy szerint nagyon örültem a ’97-es Ultra dalainak, a korong a Depeche Mode már Alan Wilder nélkül készített lemezeinek magasan a legszínvonalasabb darabja. Sajnos a folyamatos producercserék és Gore diktatórikus dalszerzői hozzáállása miatt azóta elmaradt az átütő siker.

Az Ultra óta eltelt időben készült albumokról nem túlzás azt mondani, hogy egy sémára készültek, egy-egy slágerrel megspékelve, és ez látszódik a koncertjeiken is. A Spiritről (szerencsére) most csak három dal került a repertoárba, az In your room után következő Where’s the revolutionnel le is tudták a kötelezőt. A fő műsorban játszották még az elmaradhatatlan ’83-as Everything countsot, a ’86-os Black celebration strippedjét, majd jött az Enjoy the silence és a Never let me down again, ami a kötelező karlengetéssel ért véget. A ráadásban volt még egy Martin Gore által előadott Strangelove, egy nagyon formabontó, sőt polgárpukkasztó klippel megspékelt Walking in my shoes is. A bulit pedig a Personal Jesus jó feszesen előadott változata zárta.

Összességében egy tisztes, hihetetlen jó hangulatú koncertet adott a zenekar, ami azt is előre vetíti, hogy érdemes lesz ellátogatni majd a Volt Fesztiválra is, hiszen azt csiripelik a madarak, hogy a nyári turné, már jóval átszabottabb dallistával éri el Sopront. Nem azt mondom, hogy mondjuk az utolsó egy évben nem láttam izgalmasabb fellépést, mint a Depeche Mode-é volt kétszer is hazánkban, de aki esetleg élőben nem látta még őket, vagy pusztán csak rajongó, annak természetesen kötelező lesz a Volton való részvétel is.