Úgy látszik, a magyaroknak egyszerűen tényleg szükségük van a Depeche Mode-ra. Bár jó néhány turnéjuk elkerülte az országot, a hazai szervezők biztosra mehetnek a szupergroup kapcsán, mind a mai napig. A február 2-ai buli bejelentése után szinte percek alatt fogytak el a jegyek a mostani koncertre is, pedig tavaly a Groupama Arénában több mint 20 ezer rajongónak játszott a banda. A Global Spirit-turnéra keresztelt koncertsorozat a Mode tavaly márciusban megjelent lemezét, a Spiritet hivatott promótálni, s nem meglepő, hogy a nyitott stadionok után a kisebb arénákban folytatódott a téli show-körút.
A Depeche Mode egy igazán vérbeli arénazenekar, én, személy szerint sosem kedveltem a grandiózus stadionkoncertjeiket – ahol sokszor elveszett a hangulat. Biztosan emiatt is vártam, hogy újra láthassam a szintipop legnagyobbjait egy kisebb helyszínen, ráadásul újra hazai pályán.
A Sportaréna nyolc körülre teljesen megtelt. A bulit az EMA vezette fel, teljesen beborult performanszától a harcedzettebb electrofanok is hátrahőköltek. Jó eséllyel hallunk még a produkcióról. A közel félórás bemelegítő után, kicsit késve lépett a színpadra a Depeche Mode. A hatalmas kivetítő fényorgiában pompázva az intro kezdő dallamával vegyülve adta meg az alaphangulatot. Közben Peter Gordeno billentyűs rezzenéstelen arccal állt be a szintetizátorok mögé, míg Christian Eigner dobos folyton mosolyogva integetett ki a nagyérdeműnek, majd érkezett Andy Fletcher, Martin Gore és Dave Gahan is. A Spirit-lemez talán legjobb dala, a Going backwards in medias res adta meg azt az egyedi érzést, ami eltéveszthetetlenül az angol banda sajátja mindmáig.
Majd következtek az Ultra című lemez dalai, nem hiába utaltam az album címére korábban, hiszen a mostani koncert gerincét az 1997-es nagylemez dalai adták. Az It’s no good, a sejtelmes Barrel of a gun csörömpölését, és az arénaturnéra leporolt Useless hegemóniáját csak a Playing the Angelen található A Pain that i’m use to remix változata törte meg. Gore a dalok többségét látványos egyedi hangzású Gretsch gitárjain kísérte, melyek már hosszú ideje hozzátartoznak a színpadi megjelenéséhez. A csapat fő dalszerzőjeként pedig legalább annyira extravagáns hangszerparkot vonultat fel a koncertek alatt, mint amennyire tudatosan figyel fellépőruhái mindennapinak semmiképpen sem nevezhető dizájnjára.
Gore láthatóan nagyon koncentrált a bulira, Fletcher hozta a szokásos semmit, Gahan pedig egyszerűen felszántotta a színpadot. Heroinfüggősége, későbbi rákja és egyéb incidensei ellenére elpusztíthatatlanul hergeli a közönséget, ami egy közel 60 éves embertől nem kis teljesítmény – még kevésbé színes előzményekkel sem. Sajnos stadionturnéhoz képest a csapat nem nagyon piszkált bele a setlistbe, egy-két számot leszámítva azt hozták, amit májusban már láthattunk a Groupamában. A Precious, a legendás Violator world in my eyes a Spirit coover me-jében folytatódott, ami alatt jó páran ki is mentek a büfébe, pedig Anton Corbijn – a vizuális megjelenésért felelős fotós, rendező – remek klipet készített a dalhoz, s már a látvány miatt is érdemes volt végighallgatni a közepes tempójú dalt.
Gahan nemegyszer jött ki a színpad elé felállított kifutóra, hogy úgy buzdítsa a közönséget, amelyet egyszer az este folyamán a világ legjobbjának is nevezett. A Cover me egyébként az énekes dalszerzői munkásságának egyik gyöngyszeme, emiatt nem meglepő, mekkora átéléssel énekelte a számot. A sokak által várt, Gore által előadott akusztikus blokkban az Ultra insightja és Home-ja került. Személy szerint nagyon örültem a ’97-es Ultra dalainak, a korong a Depeche Mode már Alan Wilder nélkül készített lemezeinek magasan a legszínvonalasabb darabja. Sajnos a folyamatos producercserék és Gore diktatórikus dalszerzői hozzáállása miatt azóta elmaradt az átütő siker.
Az Ultra óta eltelt időben készült albumokról nem túlzás azt mondani, hogy egy sémára készültek, egy-egy slágerrel megspékelve, és ez látszódik a koncertjeiken is. A Spiritről (szerencsére) most csak három dal került a repertoárba, az In your room után következő Where’s the revolutionnel le is tudták a kötelezőt. A fő műsorban játszották még az elmaradhatatlan ’83-as Everything countsot, a ’86-os Black celebration strippedjét, majd jött az Enjoy the silence és a Never let me down again, ami a kötelező karlengetéssel ért véget. A ráadásban volt még egy Martin Gore által előadott Strangelove, egy nagyon formabontó, sőt polgárpukkasztó klippel megspékelt Walking in my shoes is. A bulit pedig a Personal Jesus jó feszesen előadott változata zárta.
Összességében egy tisztes, hihetetlen jó hangulatú koncertet adott a zenekar, ami azt is előre vetíti, hogy érdemes lesz ellátogatni majd a Volt Fesztiválra is, hiszen azt csiripelik a madarak, hogy a nyári turné, már jóval átszabottabb dallistával éri el Sopront. Nem azt mondom, hogy mondjuk az utolsó egy évben nem láttam izgalmasabb fellépést, mint a Depeche Mode-é volt kétszer is hazánkban, de aki esetleg élőben nem látta még őket, vagy pusztán csak rajongó, annak természetesen kötelező lesz a Volton való részvétel is.
