„Mert születtem valamire, különben miért lett volna az áldozat”

Radnóti Miklós tömegsírból előkerült kéziratait megrázó fényképeken gyűjti egybe egy nemrég megjelent kötet.

„Elővesz egy nagy csomagot, amiben számozás szerint vannak különrakva a holtaknál találtak. Iszonyú erős bűze van a csomagnak is. Nem vesz kesztyűt, csak úgy, szabad kézzel adja át. Gyula kérésére azonban még jól becsomagolja, és szívembe nyilall, mikor a drága porladozó papírokat a spárgával jól meghúzza, mintha akármilyen árut csomagolna.” Nem akármilyen áru volt, Lustig Ignác kereskedő a győri rőfösüzletében Radnóti Miklós személyes tárgyait készítette elő, köztük azt a Bori noteszt, amely a költő utolsó verseit tartalmazza. Gyarmati Fanni naplójában pontosan rögzítette 1946. augusztus 12-e történetét, amikor mások mellett Ortutay Gyula társaságában a kisalföldi városba utazott, hogy férje földi maradványait Budapestre hozza.

Radnóti halálának körülményeiről, a munkatáborban született költemények sorsáról sokan sok helyütt írtak már, a Helikon Kiadónál nemrég megjelent Bori notesz – Abdai dokumentumok című kötet azonban így is szolgál újdonsággal, hiszen a könyv lapjain az alkotások tárgyi valójával, a tömegsírból előkerült notesz és más dokumentumok képével találkozhatunk. Ezek a fotók pedig beszédesebbek minden tanulmánynál, hiszen a gyűrött, megsárgult, tintafoltos füzetlapokon látható, helyenként elmosódott szövegek jelenvalóvá teszik a műalkotások egész történetét, egy tragikus sors sűrűsödik össze a képeken. Az exhumáláskor előkerült „dokumentumok tartalma és állapota olyan kontextusba helyezi a versek szövegét, amelyben léthelyzet és műalkotás kivételesen szoros kölcsönhatásba kerül” – írja Ferencz Győző irodalomtörténész, a kötet szerkesztője.

Radnóti harmadik munkaszolgálati behívóját 1944. május 19-én kézbesítették. Még aznap felkeresték barátai, Aczél György, akkor még fiatal színész, Kun Miklós orvos-pszichiáter és Vas István költő. Aczél és Kun az illegális kommunista párt tagjaként hamis papírokat szereztek, de ahogy egyebek mellett Gyarmati Fanni naplójából is tudhatjuk, a költő nem vállalta a kockázatot, hogy ilyen módon bujkáljon a városban, ám az utolsó pillanatig várta, hogy valaki felajánl egy búvóhelyet, ahol reális esélye lenne a túlélésre, de nem akadt senki, aki segíteni tudott volna rajta. „Egyedül csak valamilyen lakásba, biztos helyre való elrejtése, amit reális mentési lehetőségnek gondolt” – idézi Ferencz Győző a kötetben Kun Miklós visszaemlékezését. „Azt mondta, nem tud kimenni az utcára hamis papírokkal, mert látszik rajta, hogy zsidó.”

A magyar állam 1943 júliusától és 1944 májusától az államközi szerződés értelmében összesen hatezer magyar állampolgárt bocsátott a náci Németország rendelkezésére nyersanyagért cserébe. A munkaszolgálatosok kilencven százaléka zsidó volt. Radnóti, aki harmadszor Vácra vonult be, a németek által megszállt Jugoszláviába, a Bor közelében fekvő Lager Heidenauba került, amelynek lakóit elsősorban vasútépítésen dolgoztatták. A magyar keretlegények már az odaút során kifosztották a munkaszolgálatosokat, még a bakancsaikat is elkobozták, így fatalpú vászoncipőben kellett dolgozniuk. A táborbeli állapotok egyre elviselhetetlenebbé váltak, mindennaposak voltak a kínzások és kikötések.

Az egyre közelítő szovjet hadsereg miatt szeptemberben felszámolták a tábort, a rabokat két lépcsőben indították útnak. Radnótit eredetileg a második menetbe osztották, ám sikerült átkéretnie magát az elsőbe. A második csoportot két nappal az indulás után Tito partizánjai felszabadították, Radnóti az országot átszelve a Győr közelében fekvő Abdáig jutott menetével.

A menetet először Mohácsra és Bajára vezették, ahonnan vonaton utaztak tovább Szentkirályszabadjára. Útközben a német katonai alakulatok több ezer embert öltek meg, Radnóti túlélte a mészárlásokat, de nagyon legyengült a szervezete. 1944. október 26-án a honvédelmi miniszter utasítást adott, hogy az országban állomásozó munkaszolgálatosokat Hegyeshalomra vigyék és ott adják át őket a német katonai parancsnokságnak. Radnóti Miklóst ezzel másodszor is a Harmadik Birodalom kezére adták. A költő azonban már nem kerülhetett Németországba.

Szentkirályszabadján még látták, ezt követően azonban nehezen rekonstruálhatók az események. Alig akad szemtanú, és akik esetleg látták a menetet, amelyben Radnóti haladt, különféle okokból nem bizonyultak használható forrásnak. A bori munkaszolgálatosok feltehetően november 6-án értek Abdára, a kutatók szerint a költőt a következő három nap valamelyikének délutánján több társával együtt az abdai töltésen kivégezték, majd a testeket sietve – egy közeli vendéglőstől kértek ásót – elhantolták. A magyar keretlegények nem tudták, kit lőnek fejbe, a gyilkosok kilétére pedig sosem derült fény.

A tömegsírt, amelyről a környékbeliek mindvégig tudtak, 1946. június 19-én tárták fel. A huszonkét holttest közül tizennégyet sikerült azonosítani, köztük Radnóti Miklóst is. Az exhumálásról készített jegyzőkönyv elveszett, ám Ortutay Gyula kérésére (aki akkor a Magyar Központi Híradó elnöke volt) készült egy összefoglalás, amely fennmaradt. „Kb. 170 cm hosszú steppelt szürke kabát, kötött nadrág turista bakancs. A holttest derékban kettévált, igen kevés szappanná vált lágyrész, nyitott testűrökkel” – a szakvélemény számára ennyi maradt a költőből.

„Amikor bemondom a bizonyítványhoz szükséges adatokat, közben valami belső figyelemmel nézem az arcát” – idézi a kötet Gyarmati Fanni visszaemlékezését az agnoszkálásról. „Intellektuális, finom, de kegyetlen, semmi megrendülést nem mutat. Tárgyilagos világnézetét, valamint egész hivatalát az árulja el, hogy a feltételezhető tettesek felől érdeklődve egyöntetűen mondják, hogy SS alakulat volt, tehát nem ők, nem magyarok, nem közéjük valók a világért sem. Holott az eredeti, hitközségi hír szerint hungaristák voltak. Az egész Győr városa bűzlik ettől az elfojtási, eltussolási vágytól: mintha mi sem történt volna.”

A sírnál az özvegy ragaszkodott hozzá, hogy felnyissák a koporsót: „Pirosas ruhafoszlányok, valami sáros töltetű, töredezett mellkas, szétesett koponyacsontok. ( ) Erős rothadásos, sajtos szag csap ki az egészből. Csöppet sem izgat. ( ) Olyan végtelenül nyugodt vagyok, és csöppet sem undorom. ( ) A drága fej, a szőkeség mind-mind egyetlen sárkupac csak ( ) Sürgetnek, és újra rázárul a láda fedele.” Radnóti Miklóst 1946. augusztus 14-én a Kerepesi úti temetőben harmadszor is eltemették, a gyászszertartást Sík Sándor végezte.

A harmadik temetés egyben metamorfózisának a kezdete volt – írja Ferencz Győző. Radnótit mindvégig foglalkoztatta a költői életmű utóéletének kérdése. Naplójában írta 1941-ben: „Ha valóban van még elvégezni való munkám itt, nem pusztulhatok el. S ha elpusztulok, akkor nem volt már értelme annak, hogy éljek. Tegnap éjjel a polcaimat néztem. A nagy életművek valahogy azt bizonyítják s ahogy születtem, – mert születtem valamire, különben miért lett volna az áldozat.”

A kötetben közölt dokumentumok az abdai tömegsír exhumálásakor kerültek elő. A tíz verset – Hetedik ecloga, Levél a hitveshez, Gyökér, A la recherche , Nyolcadik ecloga, Razglednica, Erőltetett menet, Razglednica (2), Razglednica (3), Razglednica (4) – tartalmazó Bori notesz mellett a könyvben helyet kapott az az öt kézirat is, amelyet Radnóti a bori tábor felszámolásakor adott át barátjának, Szalai Sándor szociológusnak, aki épségben hazatért a munkatáborból, és a kéziratokat átadta Ortutay Gyulának. Az öt vers, amelyet Szalai megmentett, szerepel a Bori noteszban is, ám ott felismerhetetlenné rongálódott, így ez az egyetlen olvasható kéziratuk.

A kockás füzetlapok mellett a költő irataival, személyes dokumentumaival is azok fizikai valójában szembesülhetünk. Állampolgársági bizonyítvány, a keresztlevél, leszerelési jegyek, Gyarmati Fanni levele, fényképek – mind-mind az élet természetes részei, amelyeket egy tragikus halál gyűjtött egybe. A fényképek sorát az abdai tömegsírról származó kóró fotója zárja. Ezt a néhány buzogányszerű növényt Gyarmati Fanni szakította le azon a helyen, ahol férjét elhantolták a keretlegények, és őrizte egész életében.

„Tarkópikkely baloldalán belövés, fejtetőnél kilövés ( ) Tarkón fejtető irányú koponyalövés, rögtöni halállal” – olvashatjuk a kötetben a tömegsír feltárási jegyzőkönyvének összefoglalóját. Létezés és alkotás tragikusan forr egybe, ha a szakvéleményt összeolvassuk az utolsó pillanatig, és még azon is túl őrzött negyedik Razglednicával: „Mellézuhantam, átfordult a teste / s feszes volt már, mint húr, ha pattan. / Tarkólövés. – Igy végzed hát te is – sugtam magamnak, – csak feküdj nyugodtan.”