„Elővesz egy nagy csomagot, amiben számozás szerint vannak különrakva a holtaknál találtak. Iszonyú erős bűze van a csomagnak is. Nem vesz kesztyűt, csak úgy, szabad kézzel adja át. Gyula kérésére azonban még jól becsomagolja, és szívembe nyilall, mikor a drága porladozó papírokat a spárgával jól meghúzza, mintha akármilyen árut csomagolna.” Nem akármilyen áru volt, Lustig Ignác kereskedő a győri rőfösüzletében Radnóti Miklós személyes tárgyait készítette elő, köztük azt a Bori noteszt, amely a költő utolsó verseit tartalmazza. Gyarmati Fanni naplójában pontosan rögzítette 1946. augusztus 12-e történetét, amikor mások mellett Ortutay Gyula társaságában a kisalföldi városba utazott, hogy férje földi maradványait Budapestre hozza.
Radnóti halálának körülményeiről, a munkatáborban született költemények sorsáról sokan sok helyütt írtak már, a Helikon Kiadónál nemrég megjelent Bori notesz – Abdai dokumentumok című kötet azonban így is szolgál újdonsággal, hiszen a könyv lapjain az alkotások tárgyi valójával, a tömegsírból előkerült notesz és más dokumentumok képével találkozhatunk. Ezek a fotók pedig beszédesebbek minden tanulmánynál, hiszen a gyűrött, megsárgult, tintafoltos füzetlapokon látható, helyenként elmosódott szövegek jelenvalóvá teszik a műalkotások egész történetét, egy tragikus sors sűrűsödik össze a képeken. Az exhumáláskor előkerült „dokumentumok tartalma és állapota olyan kontextusba helyezi a versek szövegét, amelyben léthelyzet és műalkotás kivételesen szoros kölcsönhatásba kerül” – írja Ferencz Győző irodalomtörténész, a kötet szerkesztője.
Radnóti harmadik munkaszolgálati behívóját 1944. május 19-én kézbesítették. Még aznap felkeresték barátai, Aczél György, akkor még fiatal színész, Kun Miklós orvos-pszichiáter és Vas István költő. Aczél és Kun az illegális kommunista párt tagjaként hamis papírokat szereztek, de ahogy egyebek mellett Gyarmati Fanni naplójából is tudhatjuk, a költő nem vállalta a kockázatot, hogy ilyen módon bujkáljon a városban, ám az utolsó pillanatig várta, hogy valaki felajánl egy búvóhelyet, ahol reális esélye lenne a túlélésre, de nem akadt senki, aki segíteni tudott volna rajta. „Egyedül csak valamilyen lakásba, biztos helyre való elrejtése, amit reális mentési lehetőségnek gondolt” – idézi Ferencz Győző a kötetben Kun Miklós visszaemlékezését. „Azt mondta, nem tud kimenni az utcára hamis papírokkal, mert látszik rajta, hogy zsidó.”
A magyar állam 1943 júliusától és 1944 májusától az államközi szerződés értelmében összesen hatezer magyar állampolgárt bocsátott a náci Németország rendelkezésére nyersanyagért cserébe. A munkaszolgálatosok kilencven százaléka zsidó volt. Radnóti, aki harmadszor Vácra vonult be, a németek által megszállt Jugoszláviába, a Bor közelében fekvő Lager Heidenauba került, amelynek lakóit elsősorban vasútépítésen dolgoztatták. A magyar keretlegények már az odaút során kifosztották a munkaszolgálatosokat, még a bakancsaikat is elkobozták, így fatalpú vászoncipőben kellett dolgozniuk. A táborbeli állapotok egyre elviselhetetlenebbé váltak, mindennaposak voltak a kínzások és kikötések.
Az egyre közelítő szovjet hadsereg miatt szeptemberben felszámolták a tábort, a rabokat két lépcsőben indították útnak. Radnótit eredetileg a második menetbe osztották, ám sikerült átkéretnie magát az elsőbe. A második csoportot két nappal az indulás után Tito partizánjai felszabadították, Radnóti az országot átszelve a Győr közelében fekvő Abdáig jutott menetével.
A menetet először Mohácsra és Bajára vezették, ahonnan vonaton utaztak tovább Szentkirályszabadjára. Útközben a német katonai alakulatok több ezer embert öltek meg, Radnóti túlélte a mészárlásokat, de nagyon legyengült a szervezete. 1944. október 26-án a honvédelmi miniszter utasítást adott, hogy az országban állomásozó munkaszolgálatosokat Hegyeshalomra vigyék és ott adják át őket a német katonai parancsnokságnak. Radnóti Miklóst ezzel másodszor is a Harmadik Birodalom kezére adták. A költő azonban már nem kerülhetett Németországba.
Szentkirályszabadján még látták, ezt követően azonban nehezen rekonstruálhatók az események. Alig akad szemtanú, és akik esetleg látták a menetet, amelyben Radnóti haladt, különféle okokból nem bizonyultak használható forrásnak. A bori munkaszolgálatosok feltehetően november 6-án értek Abdára, a kutatók szerint a költőt a következő három nap valamelyikének délutánján több társával együtt az abdai töltésen kivégezték, majd a testeket sietve – egy közeli vendéglőstől kértek ásót – elhantolták. A magyar keretlegények nem tudták, kit lőnek fejbe, a gyilkosok kilétére pedig sosem derült fény.
A tömegsírt, amelyről a környékbeliek mindvégig tudtak, 1946. június 19-én tárták fel. A huszonkét holttest közül tizennégyet sikerült azonosítani, köztük Radnóti Miklóst is. Az exhumálásról készített jegyzőkönyv elveszett, ám Ortutay Gyula kérésére (aki akkor a Magyar Központi Híradó elnöke volt) készült egy összefoglalás, amely fennmaradt. „Kb. 170 cm hosszú steppelt szürke kabát, kötött nadrág turista bakancs. A holttest derékban kettévált, igen kevés szappanná vált lágyrész, nyitott testűrökkel” – a szakvélemény számára ennyi maradt a költőből.
„Amikor bemondom a bizonyítványhoz szükséges adatokat, közben valami belső figyelemmel nézem az arcát” – idézi a kötet Gyarmati Fanni visszaemlékezését az agnoszkálásról. „Intellektuális, finom, de kegyetlen, semmi megrendülést nem mutat. Tárgyilagos világnézetét, valamint egész hivatalát az árulja el, hogy a feltételezhető tettesek felől érdeklődve egyöntetűen mondják, hogy SS alakulat volt, tehát nem ők, nem magyarok, nem közéjük valók a világért sem. Holott az eredeti, hitközségi hír szerint hungaristák voltak. Az egész Győr városa bűzlik ettől az elfojtási, eltussolási vágytól: mintha mi sem történt volna.”
A sírnál az özvegy ragaszkodott hozzá, hogy felnyissák a koporsót: „Pirosas ruhafoszlányok, valami sáros töltetű, töredezett mellkas, szétesett koponyacsontok. ( ) Erős rothadásos, sajtos szag csap ki az egészből. Csöppet sem izgat. ( ) Olyan végtelenül nyugodt vagyok, és csöppet sem undorom. ( ) A drága fej, a szőkeség mind-mind egyetlen sárkupac csak ( ) Sürgetnek, és újra rázárul a láda fedele.” Radnóti Miklóst 1946. augusztus 14-én a Kerepesi úti temetőben harmadszor is eltemették, a gyászszertartást Sík Sándor végezte.
A harmadik temetés egyben metamorfózisának a kezdete volt – írja Ferencz Győző. Radnótit mindvégig foglalkoztatta a költői életmű utóéletének kérdése. Naplójában írta 1941-ben: „Ha valóban van még elvégezni való munkám itt, nem pusztulhatok el. S ha elpusztulok, akkor nem volt már értelme annak, hogy éljek. Tegnap éjjel a polcaimat néztem. A nagy életművek valahogy azt bizonyítják s ahogy születtem, – mert születtem valamire, különben miért lett volna az áldozat.”
A kötetben közölt dokumentumok az abdai tömegsír exhumálásakor kerültek elő. A tíz verset – Hetedik ecloga, Levél a hitveshez, Gyökér, A la recherche , Nyolcadik ecloga, Razglednica, Erőltetett menet, Razglednica (2), Razglednica (3), Razglednica (4) – tartalmazó Bori notesz mellett a könyvben helyet kapott az az öt kézirat is, amelyet Radnóti a bori tábor felszámolásakor adott át barátjának, Szalai Sándor szociológusnak, aki épségben hazatért a munkatáborból, és a kéziratokat átadta Ortutay Gyulának. Az öt vers, amelyet Szalai megmentett, szerepel a Bori noteszban is, ám ott felismerhetetlenné rongálódott, így ez az egyetlen olvasható kéziratuk.
A kockás füzetlapok mellett a költő irataival, személyes dokumentumaival is azok fizikai valójában szembesülhetünk. Állampolgársági bizonyítvány, a keresztlevél, leszerelési jegyek, Gyarmati Fanni levele, fényképek – mind-mind az élet természetes részei, amelyeket egy tragikus halál gyűjtött egybe. A fényképek sorát az abdai tömegsírról származó kóró fotója zárja. Ezt a néhány buzogányszerű növényt Gyarmati Fanni szakította le azon a helyen, ahol férjét elhantolták a keretlegények, és őrizte egész életében.
„Tarkópikkely baloldalán belövés, fejtetőnél kilövés ( ) Tarkón fejtető irányú koponyalövés, rögtöni halállal” – olvashatjuk a kötetben a tömegsír feltárási jegyzőkönyvének összefoglalóját. Létezés és alkotás tragikusan forr egybe, ha a szakvéleményt összeolvassuk az utolsó pillanatig, és még azon is túl őrzött negyedik Razglednicával: „Mellézuhantam, átfordult a teste / s feszes volt már, mint húr, ha pattan. / Tarkólövés. – Igy végzed hát te is – sugtam magamnak, – csak feküdj nyugodtan.”
