– Korábban mesélt róla, hogy többen jelentettek a Hobo Blues Bandről. Milyen érzés volt szembesülni az ő történeteikkel?
– Elsősorban az érdekelt, hogy volt-e a zenekaromban besúgó. Kenedi János történész elmondta, hogy nem, és ez nekem elég volt. Ám másokkal kapcsolatban sok minden kiderült. Sokat játszottunk a Hobo Blues Banddel Pécsett, ahol a Dunántúli Napló korábbi főszerkesztője volt ránk állítva, még az Eörsi István költővel tartott közös estünkről is írt, persze nem művészi érdeklődésből. Vikidál Gyula jelentéseit is olvastam, de azokban egy rossz szó sem volt. Vikidál nagyszerű énekes, jóhiszemű, jóindulatú ember, aki mindig nagyon érzékeny és labilis volt. Nem tudom, mivel fenyegették és fogták meg. Nehéz elképzelni, hogyan viseli és dolgozza fel ezt az egészet. Volt egy harmadik is, akit nem nevezek meg, mert 1990 karácsonyán, a BS-koncertem előtt odajött hozzám, és bevallotta, hogy megzsarolták, megijedt, és vétett ellenem. Ismert emberről van szó, de mert még azelőtt bocsánatot kért, hogy kiderült volna a működése, nem adom ki a nevét.
– Az ügynökkérdés a mai napig megoldatlan probléma Magyarországon. Mit gondol, mi kellene a múlt alapos feldolgozásához?
– Sok különös dolog akad ennek az országnak a történelmében, amit nehéz megmagyarázni, és a szembenézés sajnos a legtöbb esetben elmaradt. 1956. november 4-re vérbe fojtották a forradalmat, de már 1957. május 1-jén félmillió vagy még több ember ünnepelte Kádár Jánost a Hősök terén. Vagy: a második világháború alatt sok százezer embert vittek el Auschwitzba és más táborokba, ám őket nem a németek szedték össze és ragadták el, hanem a magyarok szolgáltatták ki, és magyar csendőrök rakták fel őket a vagonokra. És azzal hány művész foglalkozott-foglalkozik, hogy 800 ezer magyart hurcoltak el a Gulágra? Egy ismert párttörténész csak a felét ismeri el. Tájékoztattam, hogy a másik felét Kárpátaljáról vitték el, és megkérdeztem: mivel akkor ők a néhai Szovjetunióban éltek, már nem magyarok? Tíz éve eljutottam a permi táborba, ott elmesélték Vaszil Sztusz ukrán költő történetét, aki a hatvanas években raboskodott ott. Hogy kijuttassa a verseit, zacskóba csomagolta a papírt, lenyelte, majd a „Találkozások Házában” kiürítette magából, lemosták a zacskót, és akkor a felesége nyelte le, így a motozások alkalmával az őrök nem találták meg. Darabokra törte és felemelte a lelkem a sztori, hogy egy művészi alkotásnak miken kell keresztülmennie, hogy egy alkotó ennyit megtett a művészetéért. Akkor és ott döntöttem el, hogy csinálok valamit. Be is került a történet a Gulág virágai című darabomba. Aztán a saját környezetemből fenyegettek meg, mondván, ha bemutatjuk a darabot, azzal csak a Fidesz kultúrpolitikáját igazoljuk. Ettől persze betegre röhögtem magam, mert azt sem tudom, mi a Fidesz kultúrpolitikája, vagy van-e egyáltalán olyan. Sokkal fontosabb kérdés, hogy miért egy hetvenegy éves bluesénekesnek kellett a Gulágról darabot írnia.
– Családja a szocializmus és a rendszerváltás időszakának politikájában is aktívan részt vett, apja, Földes László miniszterhelyettes volt, öccse, György pedig az MSZMP, majd az MSZP politikai tanácsadójaként is dolgozott. Mit gondol, a szembenézés korábban említett hiánya milyen hatással van a mai magyar politikára?
– A rendszerváltáskor megkérdeztem György öcsémet, miért nem alapítanak egy új pártot, hogy ne az állampárt örökségét vigyék tovább. Azért, felelte, mert akkor – 1990-ben – nem jutnak be a parlamentbe. Ebben valószínűleg igaza volt, csakhogy az egész szart, amit a mai napig visznek magukkal, e döntésnek köszönhetik. Lehet, hogy egy vereség árán létre lehetett volna hozni egy tisztességes baloldalt, amelyik nem jut oda, ahol a mai baloldal van.
– A családi háttere meghatározó szerepet játszott abban, hogy Hobóvá vált, vagy ez a teher idővel lekerült a válláról?
– Számtalanszor megkaptam, hogy mindent az apámnak köszönhetek, hogy azért jutottam oda, ahol vagyok, mert a néhai Földes László fia vagyok. Az érettségi napján mentem el végleg otthonról. 1968-ban rengetegen nyalták a seggem, hogy micsoda tökös gyerek vagyok, mert otthagytam a kommunista felső tízezret, de tíz évvel később, amikor a Hobo Blues Band befutott, ugyanazok már gyaláztak, köpködtek rám, hogy az apám intézett el mindent. Ők meg sem akkor, sem azóta nem csináltak semmit azonkívül, hogy másokat gyaláznak. És úgy mennek el innen, mintha itt sem lettek volna, nyomuk sem marad, mert a mocskukat velük együtt elnyeli a csatorna. Mindez a mai napig tart, azzal a különbséggel, hogy most már a családomat is támadják. A harmadik házasságomban élek, ami huszonöt éve tart, a feleségem a legcsodálatosabb ember, akivel valaha találkoztam, van két gyermekünk, egy közös, Angéla, és egy nevelt lányom, Borbála, aki 18 éves korában elém állt, hogy fel akarja venni a nevemet. Nem szeretem a Földes nevet, mert számomra az apámat jelenti, akit rég otthagytam, majd ki is átkozott. Bori erre azt felelte, hogy a Földes név ma Magyarországon engem jelent, és azzal nincs semmi baj. Köpni-nyelni nem tudtam. Összesen öt gyereket neveltem. Egyikük, Dávid, meghalt egyéves korában, majd Igó Éva férjeként neveltem az ő Müller Péter Sziámival közös lányát, Annát. Imádtam, a fejem tetején táncolt. Az első házasságomból született még egy fiú, Miklós, őt is mérhetetlenül szerettem. Róla később kiderült, hogy nem én vagyok az apja. Éveken át boldogan fizettem a tartásdíjat, az iskoláztatását, miközben az anyja és ő is tisztában voltak vele, hogy mi az igazság. Akkor kezdtem őszülni. Ha azt nem tudják kikezdeni, amit csinálok, hiszen az 50 év mégiscsak valami, akkor nekem jönnek, ki volt az apám, kik a testvéreim, a családom. De az a fontos, amit csinálok, nem az, amit mondanak, vagy mondok róla. Gyönyörű a családom, van négy igaz barátom és csodálatos közönségem. Nekik köszönöm ezt az ötven évet.