„Nem vagyok zászló a mások ünnepén, szelep vagyok az ország fenekén”

Földes László Hobo Ginsberg tanácsáról, Aczél György tortájáról, B. elvtárs szemöldökéről és Pilinszky segítségéről.

– Korábban egy interjúban felidézte, hogy Allen Ginsberg 1980-as első magyarországi látogatása alkalmával ön kísérte ki a pályaudvarra a Belgrád felé induló vonathoz, és amikor megkérdezte tőle, hogyan lehet kibírni az életet a szocializmusban, az amerikai költő azt felelte: humorral. Megfogadta a tanácsát?
– Mindenben, amit eddig csináltam, a kritika mellett ott volt a pimasz gúny, ami nagyon közel áll a humorhoz, és a nevetést még ma sem lehet betiltani. Ám ha a gúny nem párosul öniróniával, megette a fene az egészet. Sokszor elmondtam már, hogy az ember nem azért játszik bluest, mert lázadni akar, hanem azért, mert szereti. A balhé akkor kezdődik, ha megtiltják neki. Az Esztrád című lemezen, az Ars bluesicában egyszer és mindenkorra megfogalmaztam egyébként a magam szerepét: „Nem vagyok zászló a mások ünnepén, / Szelep vagyok az ország fenekén.” Tudtam, hogy miért engednek.

– Bohócként ki tudott lépni a rendszerből?
– Akkoriban a közönség és a művész mindig összekacsintott a hatalom háta mögött, és ezt még csak nem is nagyon tiltották. Engem sem üldöztek, hiszen az úgynevezett szocializmus alatt hat nagylemezemből csupán kettőt tiltottak be. A humor természetes része volt a működésemnek. Annál inkább is, hiszen én a Svejken nőttem fel, ami a császári berendezkedés, a rendőrség, a katonaság, a katolikus hierarchia és a tisztviselői kar tökéletes kifigurázása. Ez szinte a véremmé vált, és rengeteget merítettem belőle.

– Hetvenhárom évesen még mindig humorral tekint a közállapotokra?
– Nem könnyű, mert ma minden sokkal keserűbbnek tűnik. Nincsenek profetikus hajlamaim, a szocializmusról sem tudtam soha elképzelni, hogy egyszer véget ér, és a Hobo Blues Bandet is csak hobbizenekarnak gondoltam: még ma is nevetek azon, mi lett belőlem. Semmit nem láttam előre, csak mentem és megyek ma is.

– Negyven éve alapított zenekara kapcsán többször elmondta, hogy nem látja a követőket, nem lát értéket maga körül. Ilyen rossz a helyzet a magyar könnyűzenében?
– Tudtam, hogy későn jöttem, már 1988-ban éreztem, hogy az én időm lejárt, az újat nem én hozom. A baj csak az, hogy sosem érkezett meg a várva várt új. Az úgynevezett underground tagjai rengeteg energiát fektettek abba, hogy üldözöttnek állítsák be magukat, és megteremtsék a saját mítoszukat. Így nem maradt idejük a zenére. Egy szűk, budapesti értelmiségi kört kivéve nem tudták megszólítani az embereket. A nyolcvanas évek közepére el is tűntek a süllyesztőben. Pedig sokat vártam tőlük, szerettem őket, és igyekeztem segíteni is az akkor induló bandáknak, jó páran játszottak előttünk. A zenekarom tagjai utálták az alternatívokat, mert „szarul játszanak”, hiába mondtam nekik, hogy én sem játszom sokkal jobban. Arról nem is beszélve, hogy tanult kollégáim, bár kiválóan muzsikáltak, nem tudták megkülönböztetni József Attilát Ady Endrétől, és ami még ennél is rosszabb, nem is érdekelte őket.

– A rockzene lázadása mintha sosem találkozott volna az értelmiségi ellenállással. Néhány próbálkozástól eltekintve miért nem közeledett egymáshoz a két csoport?
– Létezett a költőkből, írókból álló Fölöspéldány csoport, benne a tehetséges Szkárosi Endre, Szilágyi Ákos és mások. Ők többször felléptek a Beatrice koncertjein, emiatt utólag többen már arról beszéltek, hogy beszart a hatalom, mert az értelmiség és a rockerek végre egymásra találtak. Elmentem az Ikarus-klubba egy Beatrice-bulira, ahol a közönség lezavarta, kifütyülte, ledobálta a költőket a színpadról. Baromi pipa lettem, mert sok értékes ember volt ott közöttük, akiktől sokat vártam. De ahogy az értelmiségi zenekarok, ők sem találtak utat a nagyközönséghez, amit ma sokan igyekeznek elnyomásként értelmezni. A többség szeretné átfesteni a múltját. Olyat is olvastam, hogy Szörényi Leventét Koncz Zsuzsával együtt üldözték. Tudomásom szerint a táncdalfesztiválok nem a szembenállás színterei voltak, nem az ő koncertjeiket verte szét a rendőrség, nem az ő lemezeiket és dalaikat tiltották be, mint például a Torta című számunkat.

– Amit a legenda szerint egy Aczél Györgynek küldött torta ihletett.
– Valóban így történt. Jancsó Miklós és Hernádi Gyula küldtek Aczél György születésnapjára egy tortát. Amikor kiderült, megírtam a Tortát: „Belülről kirágnám, mint a fát a féreg, / nem látta meg senki, így hát nem is félek”. Iszonyatos balhé lett belőle, Erdős Péter feljelentett minket Aczélnál, a Kopaszkutya lemez nem jelenhetett meg csak 1993-ban. Érdekes, a Szomjas György rendezte Kopaszkutya filmet nem tiltották be, hiába írta azt a jelentésében Erdős, hogy a bemutatón a közönség meg fog őrülni, feltépik majd a székeket. A film mehetett, a lemez nem.

– Sokszor kényszerült kompromisszumra, hogy megjelenhessen a lemeze?
– Erdős Péter és Bors Jenő megcsinálták a saját sokszorosító cégüket Magyar Hanglemezgyártó Vállalat néven, ami elég hamar egy általuk zseniálisan kitalált, majd önként a hatalomnak felajánlott, seggnyaló, valójában cenzori hivatal lett. A magyar szövegírók túlnyomó többsége nem tudott szembemenni velük, mert nem volt mivel. Nem nagyon írtak az országot-világot uraló helyzetekről, kerülték a valóságot. „Újra itt van, újra itt van a nagy csapat”, meg „Homok a szélben”, ez volt a trend, és be is jött. Pedig néha meg lehetett volna próbálni valamit. A Ki vagyok én?-ben van az a sor, hogy „Nem vagyok munkás, nem vagyok paraszt”, Erdős nekem szegezte a kérdést, hogy hogyan gondolom én ezt a forradalmi munkás-paraszt kormány idején, amire azt feleltem, hogy bocsánat, én diplomás értelmiségi vagyok. Akkor rendben van, mondta, és mehetett a dal. Persze volt vereség is bőven, olyan szövegek, amelyek nem mentek át a szűrőn: „B. elvtárs Moszkvában a Volgájába szállt, / A hátsó ülésen a titkárnője várt.” B. elvtárs elsősorban a szemöldöke miatt igen nagy kedvencem mind a mai napig, de mivel úgy rúgtak ki a dallal, hogy a lábam nem érte a földet, kénytelen voltam kompromisszumot kötni, így Brezsnyev ből B. elvtárs, Moszkvából Szeged lett a szövegben, és így már átengedték az Országút bluest.

– Tavaly októberben mutatta be Bob Dylan-estjét Lassú vonat címmel a Nemzeti Színházban. Dylan irodalmi Nobel-díja kapcsán sokan feltették a kérdést, hogy a dalszövegeit vajon tekinthetjük-e irodalmi műveknek. A dalszerzés is költészet, vagy a kettőt el kell választanunk egymástól?
– A régi időkben még nem volt irodalom, hiszen nem írtak le semmit, a hagyományok dalokban terjedtek, igricek és bárdok, a korabeli Cseh Tamások és Viszockijok terjesztették. A történettudomány sok írásbeli nyomra lelt, a költészet nyomai pedig a dalokban maradtak fenn. Később azonban a zene és a költészet kettévált, és az utóbbi a XX. század végére elveszítette azt a funkcióját, amelyet még Csokonai Vitéz Mihály, Petőfi Sándor és Arany János idején is őrzött, azaz hogy megszólítsa a tömegeket. Nem vagyok irodalomtörténész, de úgy gondolom, hogy a költészet elit műfajjá vált, és nem is tért vissza a nagyközönséghez egészen a hatvanas évekig, amikor a költők és a zenészek ismét egymásra találtak, és a dalok elkezdték felidézni a régi időket. Ám sokan még ma is ragaszkodnak hozzá, hogy a költészet magasabb rendű dolog a dalnál, a dalszövegnél. Persze ha a nagy táncdalszerzők vagy a butább diszkó- és rockbandák dalait vesszük, a költészet védelmezőinek igazuk van. Bob Dylan esetében ez már nem olyan egyértelmű. Mert bár ő közel sem az az intellektuális figura, akinek mostanában itthon egyesek szeretnék beállítani, a dalai mégis iránymutatók voltak a hatvanas években, és azok még ma is. Sosem tartotta magát költőnek, vezérnek, intellektuálisnak meg végképp nem. Mick Jagger, John Lennon és Jim Morrison is Dylanből merítettek ihletet, ő fedezte fel és mutatta meg nekik azokat az utakat, amelyeken aztán ők mint dalszerzők elindulhattak.

 – Pilinszky Jánostól nagy segítséget kapott élete egy mélypontján – árulta el egy interjúban. Hogyan segítette ki a bajból a költő?
– Nem nagyon szeretem a saját lemezeimet, de van néhány kivétel, ilyen a Circus Hungaricus is. Az album záródala a Kisember. Ül a Kisember a hátsó sorban, majd amikor véget ér a cirkuszi előadás, elül a taps, elindul, köszön, de senki nem figyel, csak a bohóc felel, és itt a kulcsmondat: „Kisember, hallod, szerencse fel!” Amikor ezt visszahallgattam, elszégyelltem magam, hogy 2009-ben csak ennyit tudtam mondani az embereknek, akik évtizedek óta elviselnek, eltartanak, szabad lehetek, és ezt azzal hálálom meg, hogy: „Szerencse fel!” De akkor nem tudtam mást mondani, és ez elkeserített. Ebben persze benne van az is, ami végigkísérte a pályafutásomat, hogy az emberek mindig többnek láttak engem, mint ami valójában vagyok, mint amit én gondolok saját magamról, és ez túl nagy felelősség. Nem vagyok se vátesz, se bölcs, se vezér, de abban így is biztos voltam, hogy a „Szerencse fel!” nagyon kevés. Olvasó ember vagyok, falom a történelmet és az irodalmat, ismét beleakadtam Pilinszky verseibe. Hihetetlenül pontos, sebészi precizitású költészet, mint a tű hegyén a lepkék. És azon túl, hogy nagyszerűek a versei, és hihetetlen igazságokat tár fel, személyesen is megszólított. „Látja Isten, hogy állok a napon”: az Apokrif sokat segített nekem, rámutatott a személyes felelősségemre, amiért nem tudok elég hálás lenni. Ezért is kezdtem bele a Pilinszky-estjeimbe. Ahogy korábban József Attila és Ady Endre esetében, úgy éreztem, hogy a költemények hozzám szólnak, és olyasmit mondanak ki, amit nekem is kellene, csak képtelen vagyok ilyen pontosan megfogalmazni.

– „Jönnek jobbról, jönnek balról, / jönnek lentről, jönnek fentről, / de bárhová nézek, senki sem jön szemből” – énekli az Üvöltő vadállat című dalban. A folyamatos támadások miatt sem gondolkodott el rajta, hogy feladja a kívülálló pozícióját?
– Az ember magával is legyen kemény. Írtam egy dalszöveget, amiből aztán monodráma is lett, a Halj meg és nagy leszel, ebben benne van sok minden, amit a támadásokról gondolok, és amit magam körül látok. Már a cím is jellemzi azt, ami Cseh Tamás körül ma folyik. Amíg élt, levegőnek nézték, ma pedig már mindenki a barátja. A folyamatos mocskolódást nehéz feldolgozni, én elég jól viselem, de inkább viselem, mint elfogadom. Sehova sem tartozom, és ehhez a szabadsághoz próbálok hű maradni. A rendszerváltás idején felajánlották, hogy legyek a Fidesz országgyűlési képviselője, 1994-ben az SZDSZ akarta megvásárolni az egyik dalomat, aztán Horn Gyula kért fel, hogy a választási kampányában mondjak József Attila-verseket, egy valag pénzért persze. 2005-ben, a József Attila-emlékév alkalmával egy év alatt 147 József Attila-estet játszottam, amiért Hiller István felterjesztett Kossuth-díjra. Végül Medgyessy Péter kihúzott a listáról. Jól tette, büszke vagyok rá, hogy nem tőle, egy hivatásos besúgótól vettem át a kitüntetést. 2011-ben másodszor is felterjesztettek, akkor is akadt ellenzőm. Eperjes Károly szólalt fel ellenem, de neki nem sikerült kihúzatnia. Ám nem a díjak a fontosak. Pár éve kocsival kifelé jöttem a Városligeti fasorról, megálltam a piros lámpánál, odalépett az autóhoz egy koldus. Mindig tartok magamnál aprót, odaadtam neki, de ő visszaadta, és azt mondta: „Annyi mindent kaptam tőled a dalokkal, hogy ezt nem fogadhatom el.” Ez volt az én Kossuth-díjam, és még annál is sokkal több.

– Korábban mesélt róla, hogy többen jelentettek a Hobo Blues Bandről. Milyen érzés volt szembesülni az ő történeteikkel?
– Elsősorban az érdekelt, hogy volt-e a zenekaromban besúgó. Kenedi János történész elmondta, hogy nem, és ez nekem elég volt. Ám másokkal kapcsolatban sok minden kiderült. Sokat játszottunk a Hobo Blues Banddel Pécsett, ahol a Dunántúli Napló korábbi főszerkesztője volt ránk állítva, még az Eörsi István költővel tartott közös estünkről is írt, persze nem művészi érdeklődésből. Vikidál Gyula jelentéseit is olvastam, de azokban egy rossz szó sem volt. Vikidál nagyszerű énekes, jóhiszemű, jóindulatú ember, aki mindig nagyon érzékeny és labilis volt. Nem tudom, mivel fenyegették és fogták meg. Nehéz elképzelni, hogyan viseli és dolgozza fel ezt az egészet. Volt egy harmadik is, akit nem nevezek meg, mert 1990 karácsonyán, a BS-koncertem előtt odajött hozzám, és bevallotta, hogy megzsarolták, megijedt, és vétett ellenem. Ismert emberről van szó, de mert még azelőtt bocsánatot kért, hogy kiderült volna a működése, nem adom ki a nevét.

– Az ügynökkérdés a mai napig megoldatlan probléma Magyarországon. Mit gondol, mi kellene a múlt alapos feldolgozásához?
– Sok különös dolog akad ennek az országnak a történelmében, amit nehéz megmagyarázni, és a szembenézés sajnos a legtöbb esetben elmaradt. 1956. november 4-re vérbe fojtották a forradalmat, de már 1957. május 1-jén félmillió vagy még több ember ünnepelte Kádár Jánost a Hősök terén. Vagy: a második világháború alatt sok százezer embert vittek el Auschwitzba és más táborokba, ám őket nem a németek szedték össze és ragadták el, hanem a magyarok szolgáltatták ki, és magyar csendőrök rakták fel őket a vagonokra. És azzal hány művész foglalkozott-foglalkozik, hogy 800 ezer magyart hurcoltak el a Gulágra? Egy ismert párttörténész csak a felét ismeri el. Tájékoztattam, hogy a másik felét Kárpátaljáról vitték el, és megkérdeztem: mivel akkor ők a néhai Szovjetunióban éltek, már nem magyarok? Tíz éve eljutottam a permi táborba, ott elmesélték Vaszil Sztusz ukrán költő történetét, aki a hatvanas években raboskodott ott. Hogy kijuttassa a verseit, zacskóba csomagolta a papírt, lenyelte, majd a „Találkozások Házában” kiürítette magából, lemosták a zacskót, és akkor a felesége nyelte le, így a motozások alkalmával az őrök nem találták meg. Darabokra törte és felemelte a lelkem a sztori, hogy egy művészi alkotásnak miken kell keresztülmennie, hogy egy alkotó ennyit megtett a művészetéért. Akkor és ott döntöttem el, hogy csinálok valamit. Be is került a történet a Gulág virágai című darabomba. Aztán a saját környezetemből fenyegettek meg, mondván, ha bemutatjuk a darabot, azzal csak a Fidesz kultúrpolitikáját igazoljuk. Ettől persze betegre röhögtem magam, mert azt sem tudom, mi a Fidesz kultúrpolitikája, vagy van-e egyáltalán olyan. Sokkal fontosabb kérdés, hogy miért egy hetvenegy éves bluesénekesnek kellett a Gulágról darabot írnia.

– Családja a szocializmus és a rendszerváltás időszakának politikájában is aktívan részt vett, apja, Földes László miniszterhelyettes volt, öccse, György pedig az MSZMP, majd az MSZP politikai tanácsadójaként is dolgozott. Mit gondol, a szembenézés korábban említett hiánya milyen hatással van a mai magyar politikára?
– A rendszerváltáskor megkérdeztem György öcsémet, miért nem alapítanak egy új pártot, hogy ne az állampárt örökségét vigyék tovább. Azért, felelte, mert akkor – 1990-ben – nem jutnak be a parlamentbe. Ebben valószínűleg igaza volt, csakhogy az egész szart, amit a mai napig visznek magukkal, e döntésnek köszönhetik. Lehet, hogy egy vereség árán létre lehetett volna hozni egy tisztességes baloldalt, amelyik nem jut oda, ahol a mai baloldal van.

– A családi háttere meghatározó szerepet játszott abban, hogy Hobóvá vált, vagy ez a teher idővel lekerült a válláról?
– Számtalanszor megkaptam, hogy mindent az apámnak köszönhetek, hogy azért jutottam oda, ahol vagyok, mert a néhai Földes László fia vagyok. Az érettségi napján mentem el végleg otthonról. 1968-ban rengetegen nyalták a seggem, hogy micsoda tökös gyerek vagyok, mert otthagytam a kommunista felső tízezret, de tíz évvel később, amikor a Hobo Blues Band befutott, ugyanazok már gyaláztak, köpködtek rám, hogy az apám intézett el mindent. Ők meg sem akkor, sem azóta nem csináltak semmit azonkívül, hogy másokat gyaláznak. És úgy mennek el innen, mintha itt sem lettek volna, nyomuk sem marad, mert a mocskukat velük együtt elnyeli a csatorna. Mindez a mai napig tart, azzal a különbséggel, hogy most már a családomat is támadják. A harmadik házasságomban élek, ami huszonöt éve tart, a feleségem a legcsodálatosabb ember, akivel valaha találkoztam, van két gyermekünk, egy közös, Angéla, és egy nevelt lányom, Borbála, aki 18 éves korában elém állt, hogy fel akarja venni a nevemet. Nem szeretem a Földes nevet, mert számomra az apámat jelenti, akit rég otthagytam, majd ki is átkozott. Bori erre azt felelte, hogy a Földes név ma Magyarországon engem jelent, és azzal nincs semmi baj. Köpni-nyelni nem tudtam. Összesen öt gyereket neveltem. Egyikük, Dávid, meghalt egyéves korában, majd Igó Éva férjeként neveltem az ő Müller Péter Sziámival közös lányát, Annát. Imádtam, a fejem tetején táncolt. Az első házasságomból született még egy fiú, Miklós, őt is mérhetetlenül szerettem. Róla később kiderült, hogy nem én vagyok az apja. Éveken át boldogan fizettem a tartásdíjat, az iskoláztatását, miközben az anyja és ő is tisztában voltak vele, hogy mi az igazság. Akkor kezdtem őszülni. Ha azt nem tudják kikezdeni, amit csinálok, hiszen az 50 év mégiscsak valami, akkor nekem jönnek, ki volt az apám, kik a testvéreim, a családom. De az a fontos, amit csinálok, nem az, amit mondanak, vagy mondok róla. Gyönyörű a családom, van négy igaz barátom és csodálatos közönségem. Nekik köszönöm ezt az ötven évet.