„Te is azért jöttél ide, mert tarajam van, nem?”

A brit punkok a Barba Negrában jártak, és megmutatták a stílust, ami jó hangosan és nagyon dühösen az igazi

– Jó kis kommunista tudósítás volt az, mindjárt le kell járatni az egészet! – emlékszik vissza már 2018-ból Miki, aki csak a videót látta, a koncerten nem volt ott. Szívja is a fogát emiatt.

A srácnak és a barátnőjének egyébként ugyanolyan piros taraja van, mint Wattie-nak a ’Ploitedből. De állítják, hogy ez csak külső dolog, a punk belül van. Bólogat is erre bőszen a pultnál álló cimborájuk, aki letolatta a taraját, de attól még punk ő is. De hogy mégis mennyit számít a külsőség, arról Miki tud mesélni.

– Megbámulják persze mindenhol az embert. Te is azért jöttél ide, mert tarajom van, nem igaz?
– Persze.
– Svájcban például a gyerekek mosolyogva integetnek neked, ha így nézel ki, mint én, idehaza pedig az anyukák elbújtatják a gyerekeiket, ha meglátnak. Na de mindegy, sajnos vagy nem sajnos, én így maradtam.

Társaságot váltunk, tarajok nincsenek, csak kóc és ősz tincsek, illetve szegecsek és kitűzők.

– Sztorik mindig vannak persze, de ott kell lenni, át kell élni, ez a punk. A szabadság – mondja szélesen vigyorogva Lajos. Sokadjára látja a zenekart, megszámlálhatatlanul sok koncerten volt már, szerinte ezt a kívülállók nem is értik. – Azt hiszik, csak berúgunk, de nem, ezt érezni kell, elmagyarázni nem lehet. Ez egy életstílus, amely lázban tart minket. Persze konszolidálódott valamelyest ez az egész.

Lajosnak amúgy a punk számos irányzatából a horrorpunk a kedvence. Annyira, hogy neonszínű filccel rá is írta a zsáner nevét a bőrdzsekije hátára, persze a műfaj klasszikusának, a Misfitsnek a jókora koponyája fölé.

– Van egy jó barátom, aki igazi lexikona ezeknek a stílusoknak és bandáknak. Egyszer felhívtuk, mert nem tudtuk, hogy melyikben dobolt a Sex Pistols előtt az öreg – mutat a fonott szakállú cimborája, István pulóverén feszülő Sid Viciousra.
– És tudta?
– Egyből mondta a zenekar nevet, utána se kellett néznie. Viszont jól lecseszett, hogy ezt hogy nem lehet tudni.

Bizony, ennek a közönség és a művész közötti határok, na meg persze a józan hétköznapokéi lebontására született műfajnak is megjelentek a kultuszarcai, ha úgy tetszik, félistenei. A félisteneknek pedig vannak szép számban e világi helytartóik is, akik egyrészt éltetik a tarajos és kócos hősök legendáit, másrészt ugyanúgy viszik a relikviáikat dedikáltatni a kedvenceikhez, mint bármely más pop- vagy rocksztárhoz szokás. A színpad mögött sertepertélő Ganxsta Zolee például gyermeki mosollyal fotózkodik a punklegendákkal. Persze azt követően csak, hogy aláíratta velük – szigorúan első nyomású – bakelitlemezeit. Csak akkor merem zavarni, amikor végzett.

– A UK Subs még nincs rám tetoválva. Az összes többi fellépő banda itt van a karomon – mutatja, és arról is mesél, hogy már a nyolcvanas évek elején elkapta őt a punk. – Az NSZK-ból hozta haza a kazettákat egy osztálytársam, aki később a Tizedes meg a Többiek dobosa lett. Azt mondta, új zenei stílus van, a punk. Felejts el mindent, amit eddig hallottál!

– Milyen zene ment addig?
– Hát a rock. De akkor letértem arról az ösvényről, és azóta se tértem rá vissza. Nem baj, ebből élek harminc éve.

– Wattie nem akármilyen fickó! Túlélt öt szívinfarktust például – mondja a fonott szakállú István lelkesen.

– Ötöt? Nem sok ez?
– De ő kibírta. Mostanra viszont lefogyott, mozog rendszeresen. És ezt már csak értünk, rajongókért teszi. Egy öreg punk vigyáz magára.
– Nem mai gyerek, az biztos.
– Hát igen, szoktam is mondani, hogy ő a mi apánk, miután az igazi meghalt.

– Nekem van apám, igaz, elváltak a szüleim, de ez most mindegy. Nálunk anyámmal voltak gondok, mikor nyolcvanhétben agyvérzést kapott és lebénult. És gondolj bele, történik mindez Dunaújvárosban, abban a betondzsungelben – ezt már a hórihorgas Attila mondja, aki ugyancsak talpig bőrbe bújtatott, rőt tarajú Wattie-hasonmás. Amikor tavaly Wattie egyik infarktusa miatt a banda a frontembere nélkül lépett fel Budapesten, Attila beugrott elénekelni egy számot. A Fuck the USA címűt. De vissza a szürke, döglődő kádárizmusba!

– Ezért lettél punk? A körülmények miatt?
– Én előbb lettem punk, mint hogy ismertem volna ezt a szót. Tizenegy éves voltam. Az unokatestvérem hozta az orsós magnót, és azon hallgattuk a GBH-t, a Discharge-ot és az Exploitedet.

Hogy az emlékek ragadják-e el Attilát, vagy az, hogy a hátunk mögött hangoló Peter and the Test Tube Babies gitárosa belecsap egy gyors, pörgős témába, nem tudni. De az biztos, hogy olyan erővel kezdi lengetni egyébként kiürült söröskorsóját, hogy a maradék hab fele rám megy.

– Hihetetlen volt az erő! Úgy magával ragadott, hogy a mai napig nem tett le! Olyan agresszivitás volt ez, amitől erősnek és nem erőszakosnak éreztem magam!

Merthogy Attila szerint a kettő nem ugyanaz.

– Én nem azért lettem punk, hogy belőjem a taréjt, aztán a többiekkel összeállva megverjünk valakit. A punk a pozitív erőről szól.

És hogy nemcsak a külcsín, de a belbecs terén is sikerült az idén hatvanéves Wattie-tól tanulnia Attilának, arra álljon itt az énekes válasza arra a kérdésünkre, hogy mikor volt utoljára balhé az Exploited koncertjén.

– Ha azt látjuk, hogy valakik egy gyereket ütnek, vagy ha a biztonsági őrök csapnak meg valakit, azonnal leállunk.

Mondja ezt az az énekes, aki a kilencvenes években még a következő párbeszédet folytatta le egy anekdota szerint. A helyszín természetesen egy kocsma, ahol valaki azzal lép oda Wattie-hoz, hogy túl metálos lett a zenekar Beat the Bastards című lemeze.

– Hiányzik belőle a punk! – mondta a csalódott rajongó, akit Wattie egyszerűen lefejelt erre.

– Na, ez elég punk így?

– Gondolj bele, ma már lejönnek olyan gyerekek is a koncertünkre, akik akkor születtek, amikor az utolsó lemezünk kijött. (A Fuck the System 2002-es – a szerk.)

– Igen, mondták is páran, hogy olyan, mintha az apjuk lennél.

– Végül is elég öreg vagyok hozzá, de akárki is mondta ezt neked, üzenem, hogy zsebpénzt nem kapnak.

Wattie itt hangosan felnevet, megmutatva grimasztárából az egyik legmarkánsabb arckifejezését. Az énekessel egyébként nem lehet csak úgy interjúzni, beszélgetni. Eleve rettenetesen figyelni kell az ü hangokban és káromkodásokban bővelkedő skót akcentusára – állítsa szerint néha saját magát sem érti, ha visszanézi videóinterjúit.

Ha pedig éppen nem rakja fel a lábát az asztalra, hogy megmutassa, honnan vágtak ki egy darabka eret a bypassműtétéhez (amúgy tényleg öt infarktusa volt és két műtéte, legalábbis ezt állítja), akkor elpantomimozza, hogy keveredett legutóbb, úgy három hete a focimeccsen bunyóba. De előfordul az is, hogy kiguvadt szemmel magyaráz a világpolitikáról. Donald Trumpot a bolygó legnagyobb idiótájának tartja, és a „brüxit” miatt Nigel Farage-ról sem sokkal jobb a véleménye. Theresa Mayről pedig ugyanazt mondja, mint amit Margaret Thatcherről énekelt a Maggie You Cuntban. Úgyhogy inkább az egyetlen idézhető mondatát írnám csak le.

– Maggie [Margaret Thatcher] tíz évig életben tartotta a punkot, mert annyira utáltuk – nosztalgiázik Wattie, amire még rá is dobunk egy lapáttal.

– A Trainspotting második részét láttad?
– Az egy szar. Az első jó volt. Volt benne egy fickó, aki Exploited-pólót viselt. Mutogattam is, hogy ott vagyok a moziban!

– Igen, ő Irvine Welsh volt, az első film alapjául szolgáló regény írója.
– Az első film teljesen valós volt. Tényleg olyan volt az élet Edinburgh-ban akkor. Én is azon a környéken laktam régen.

Régen Skóciában talán csak a munkaközvetítőben ücsörgő bürokratáknak volt állásuk, úgyhogy a fiatalság jelentős része vagy kocsmákban és meccseken verekedett, vagy kábítószerezett, hiába hirdették neki plakáton, hogy válassza az életet. Előfordult, hogy mindezt úgy csinálta, hogy közben zenekart is alapított, közéjük tartozik Wattie is. És az ebből az életérzésből született dalokkal a mai napig turnéznak. Mert hát a ’Ploited emberemlékezet óta Thatchernek szól be minden koncertnyitó dalával, nem volt ez másképp most sem. A közönség színpadhoz közel álló része pedig verejtékben úszó gladiátorként alakította katlanná a csuromvizes parkettet, míg a többiek, a „csendes többség” sört kortyolva vagy aláírt cédétokot szorongatva énekelt például arról, hogy az életük káosz. A káosz aztán a színpadon is megjelenik: a Sex and Violence alatt boldog-boldogtalan együtt ugrál a bandával, és kántálja a dal két szóból álló szövegét. Közben mindent ellep a szárazjég, amely harminc éve vasfüggönyön innen és túl még simán könnygáz lett volna.

– A fiam nem punk, de ismeri a zenénket. Azt mondta, semmi mást nem csinálok, csak ordítok. Mondtam is, hogy hát persze, gyerek, de ez a punk rock! – meséli Wattie vidáman. Márton Attila viszont, akit punkos körökben egyszerűen „tizedesként” ismernek, már szomorúan beszél, mikor ugyanerről kérdezem.

– A közeg, az emberek megváltoztak. Mindenki másképp gondol mindent már. A rendszer sikeresen megosztotta az embereket.

– Miért, régen egység volt?
– Egy darabig, aztán jött a tudatos szétzilálás.

– De mégis vannak még punkbulik.
– Persze, mert kíváncsiak rá.

– Fiatalokat keveset látok, ők máshol ordítoznak?
– Igen, titokban működnek ezek a dolgok, ordibálnak még a fiatalok, csak nem kerülnek annyira a középpontba.

És ordibálnak az öregek is – régi igazságtalanságokról, régi idiótákról – jó hangosan és nagyon dühösen. De csak kiabálnak, és már nem verekszenek. Úgyhogy a színpad szélénél készenlétben álló mentőcsapatnak csonttöréssel, vérző fejjel nem volt dolga Sid Vicious halálának harminckilencedik évfordulóján.