Felismerni a felebarátot egy utcán élőben, egy menekültben

Domokos János filmrendező két éven át követte a Szent Egyed katolikus közösség tagjait, akik a periférián élőkről gondoskodnak.

„Köszönet, azért, hogy ti olyan küzdelmeket is vállaltok, amelyek kényelmetlenek” – mondta az olasz kormányfő a Szent Egyed közösség ötven éves jubileumán, amelyet Ferenc pápa részvételével ünnepeltek a múlt héten, Rómában. A közösség magyar szárnyának munkáját, tevékenységének felhajtóerejét mutatja be az a film, amelyet hétfőn vetítettek a Párbeszéd Házában.

Domokos János A te neved című dokumentumfilmjéből egy különös baráti társaságot ismerhetünk meg tevékenységük egyik ágán, a hajléktalan emberek gondozásán keresztül. A Szent Egyed katolikus közösség tagjai olyan laikusok, akik tanulmányaik, munkájuk mellett a társadalom perifériájára szorultakon segítenek. Nem csak az utcákon, de szociális otthonokban élőkről, állami gondozottakról, menekültekről is gondoskodnak, mégpedig egészen szokatlan, ugyanakkor nagyon is kézenfekvő módon: nem ellátandó kliensnek tekintve őket, hanem egyszerűen felismerve bennük a felebarátot. A hétről hétre átnyújtott szendvicsek, megfőzött meleg ételek mellé tőlük jó szót, törődést, odafigyelést is kapnak azok az utcán élők, akiket egyébként általában közvetlen környezetük is segít. Legalábbis addig, amíg ki nem söprik őket az önkormányzati, fővárosi hatóságok azokról a helyekről, amelyeken ideig-óráig menedéket találtak. A film megérintette a közönséget, amelynek egyes tagjai szép példáját is adták a belátó felismerésnek.

Domokos János rendező két éven át követte a nemzetközi közösség magyarországi tagjait, és három hajléktalan történetén keresztül igyekezett bemutatni a tipikus sorsokat. Ott volt kamerájával, amikor hőseink elmondták a maguk történetét, rögzítette örömüket és bánatukat, a pesti éjszakában nagy szatyrokkal grasszáló fiatalokat, akik régi ismerősként üdvözlik már őket, de ott volt akkor is, amikor a Rákóczi téri csapat elűzésére az önkormányzat fémszerkezeteket építtetett a metrófeljáró mellé.

– Ezek az emberek amúgy is súlyos terheket cipelnek, életük további nehezítése fölösleges gonoszság – fogalmaz Szőke Péter, a hazai közösség alapítója.

A Rákóczi téren húzta meg magát a barátaival a torzonborz Zoltán, az „Ördög”, miután, mint meséli, 12 évvel ezelőtt az önkormányzati lakásmaffia kihúzta alóla az otthonát. Mikor a történet végére ér, a nem túl bizalomgerjesztő arcon könnyek peregnek, és a néző egyszerre meghökkenve ismeri fel a maszk mögött az esendő embert. A barátot, aki mellé odaül pokrócára egy fiatal lány, kockáznak, gitároznak és énekelnek, mintha csak egy pikniken lennének, nem a rideg pesti éjszakában.

A film által rögzített közös misén ott áll összekulcsolt kézzel Árpi is, akit az anyja elvesztése tett világcsavargóvá.

– Tizenkilenc évesen a karjai közt halt meg az édesanyja, és ez akkora trauma volt a számára, hogy azóta – 23 éve – az utcán él – meséli róla Anikó, aki fontos szerepet játszott abban, hogy a férfi még ma is él.

– Ha nem ismerem meg ezt a közösséget, én már alulról szagolom az ibolyát a rengeteg alkoholtól, ez biztos – vallja a szakállas Árpád, aki néhány snittel arrébb már Arany Jánost szaval vidáman a közösség tagjaival.

A film jó része a főváros éjszakai fényeinél játszódik. Sötét alakok ülnek a sárgás csóvákban, az aluljárók neonfényében. Ki vállalja az arcát, ki szégyelli. Egyik arról mesél, hogyan forgatták ki minden vagyonából, a másik a hobbikertjéről, a lovairól beszél, majd a pillanatról, ami mindent fenekestül felforgatott: amikor a lányát és a feleségét elütötte egy autó. Egyik még terveket sző, a másik már nem lát kiutat.

Anikó az emberi esendőséggel való szembesülés megrázó élményéről beszél, és arról, az embert csak a szeretet védőhálója tudja megtartani, és ha nincs család körülötte, a legtöbbször menthetetlenül aláhull egy nagy csapás súlya alatt.

– Ahhoz kell a legnagyobb alázat, hogy el tudjam fogadni: nem tudok úgy segíteni, hogy az általam elképzelt útra segítem a másik embert. Olykor nem tehetünk mást, mint hogy leülünk és meghallgatjuk őt. De sosem tudhatjuk, mit jelent a másiknak, ha emberi méltóságában szólítjuk meg – vallja Szőke Péter, aki megrendítő következtetést von le a Rákóczi térről kiebrudalt „Ördög” esetéből, aki két héttel a száműzetés után rosszul lett és meghalt.

– Mire kiderítettük, melyik kórházba vitték, már késő volt, nem tudtuk meglátogatni. Adósai vagyunk, neki és a többi szegénynek is. Nem vesztegethetjük az időnket: most kell szeretni, nem lehet halogatni, mert akit szeretnünk kell, legközelebb talán már nem lesz ott  – fogalmaz.

A Szent Egyed közösség, amelynek fél évszázados alapítását a múlt héten, március 11-én ünnepelték Ferenc pápa részvételével Rómában, az imádság, a szegények és a béke közössége. Talán a legfontosabb, amiben más, szegényeket segítő közösségtől különbözik, az, hogy a karizma, amely a lelki muníciót adta a tevékenységhez, nem veszett el az intézményesüléssel: a felhajtóerő ma is az emberbaráti szeretet. Mivel itthon egyetlen egy sem, de világszerte is kevés alkalmazott dolgozik a közösségben, a befolyó adományok minimális része megy csak az infrastruktúra fenntartására, és egyéb járulékos költségekre, nyolcvan százaléka közvetlenül a rászorulókhoz jut.

– Mindannyian hajlamosak vagyunk az énközpontúságra, ami a közöny falait húzza fel ember és ember, nép és nép között – fogalmazott Szőke Péter. – 1968-ban, amikor a közösségünk született, a diáklázadások korában még a merészség volt a jelszó: „Legyetek realisták, követeljétek a lehetetlent!”, állt a híres párizsi graffitin. Ma viszont a félelem és a harag az irányadó. Féltjük azt, amilyenek vagyunk, ezért elsősorban a szegényektől óvjuk magunkat. Pedig nem lehet a félelem a tanácsadónk – szögezte le a magyarországi alapító, aki társaival együtt szerette volna, ha A te nevedet bemutatják az idei Magyar Filmhéten, de, mivel ehhez előzőleg le kellett volna vetítse a televízió, és ezt a köztévé mindeddig nem vállalta, a terv meghiúsult.

Szőke Péter az olasz minisztereknök a múlt heti, római jubileumon elmondott szavait idézte a vetítés után.

– „Köszönet, azért, hogy ti olyan küzdelmeket is vállaltok, amelyek kényelmetlenek” – mondta a kormányfő. Mert a hajléktalanokért, a menekültekért, a cigányokért küzdeni kényelmetlen. Nem nekünk, hanem azoknak, akik úgy érzik, talán tehetnénk többet, de valami miatt mégsem tesznek – fogalmazott Szőke Péter.

A felebaráti szeretet ereje azonban nem csak egyféleképpen dolgozik. A vetítés után felállt egy asszony, és vallomást tett.

– Az én ablakom a Rákóczi térre néz, és sokat háborogtam az éjszakai zenélés miatt, de most már mindent értek – mondta, és kis szünet után hozzátette: – Én is sokszor elmentem mellettük, de a komfortzónámból nem akartam kilépni, pedig amikor a vasakat fölrakták, láttam, milyen körülmények közé szorultak. Olyan ez, mint a zománcos fazék, amit vidáman használ, az ember, míg egyszer le nem pattan róla valahol a zománc, a fém aztán elkezd vékonyodni, és végül átlyukad. Az ember is valahogy így válik érintetté olyan pozitív élmények hatására, mint amit ez a film adott. Kellenek ilyen érintések. Én egészen másképp fogok holnaptól a piacra járni.

A nagyhéten, kedden (március 27-én) este negyed nyolckor a Kálvin téren olvassák fel az Evangéliumot és imádkoznak, majd meglátogatják hajléktalan barátaikat a közösség tagjai, akik szeretettel hívnak mindenkit erre az eseményre, valamint a másnap, nagyszerdán az Egyetemi templomban rendezett ökumenikus imádságra, amelyet azok emlékére rendeznek Bíró László püspök vezetésével, akik keresztény hitük miatt vesztették életüket a világban.