Felismerni a felebarátot egy utcán élőben, egy menekültben

Domokos János filmrendező két éven át követte a Szent Egyed katolikus közösség tagjait, akik a periférián élőkről gondoskodnak.

A Rákóczi téren húzta meg magát a barátaival a torzonborz Zoltán, az „Ördög”, miután, mint meséli, 12 évvel ezelőtt az önkormányzati lakásmaffia kihúzta alóla az otthonát. Mikor a történet végére ér, a nem túl bizalomgerjesztő arcon könnyek peregnek, és a néző egyszerre meghökkenve ismeri fel a maszk mögött az esendő embert. A barátot, aki mellé odaül pokrócára egy fiatal lány, kockáznak, gitároznak és énekelnek, mintha csak egy pikniken lennének, nem a rideg pesti éjszakában.

A film által rögzített közös misén ott áll összekulcsolt kézzel Árpi is, akit az anyja elvesztése tett világcsavargóvá.

– Tizenkilenc évesen a karjai közt halt meg az édesanyja, és ez akkora trauma volt a számára, hogy azóta – 23 éve – az utcán él – meséli róla Anikó, aki fontos szerepet játszott abban, hogy a férfi még ma is él.

– Ha nem ismerem meg ezt a közösséget, én már alulról szagolom az ibolyát a rengeteg alkoholtól, ez biztos – vallja a szakállas Árpád, aki néhány snittel arrébb már Arany Jánost szaval vidáman a közösség tagjaival.

A film jó része a főváros éjszakai fényeinél játszódik. Sötét alakok ülnek a sárgás csóvákban, az aluljárók neonfényében. Ki vállalja az arcát, ki szégyelli. Egyik arról mesél, hogyan forgatták ki minden vagyonából, a másik a hobbikertjéről, a lovairól beszél, majd a pillanatról, ami mindent fenekestül felforgatott: amikor a lányát és a feleségét elütötte egy autó. Egyik még terveket sző, a másik már nem lát kiutat.

Anikó az emberi esendőséggel való szembesülés megrázó élményéről beszél, és arról, az embert csak a szeretet védőhálója tudja megtartani, és ha nincs család körülötte, a legtöbbször menthetetlenül aláhull egy nagy csapás súlya alatt.

– Ahhoz kell a legnagyobb alázat, hogy el tudjam fogadni: nem tudok úgy segíteni, hogy az általam elképzelt útra segítem a másik embert. Olykor nem tehetünk mást, mint hogy leülünk és meghallgatjuk őt. De sosem tudhatjuk, mit jelent a másiknak, ha emberi méltóságában szólítjuk meg – vallja Szőke Péter, aki megrendítő következtetést von le a Rákóczi térről kiebrudalt „Ördög” esetéből, aki két héttel a száműzetés után rosszul lett és meghalt.

– Mire kiderítettük, melyik kórházba vitték, már késő volt, nem tudtuk meglátogatni. Adósai vagyunk, neki és a többi szegénynek is. Nem vesztegethetjük az időnket: most kell szeretni, nem lehet halogatni, mert akit szeretnünk kell, legközelebb talán már nem lesz ott  – fogalmaz.

A Szent Egyed közösség, amelynek fél évszázados alapítását a múlt héten, március 11-én ünnepelték Ferenc pápa részvételével Rómában, az imádság, a szegények és a béke közössége. Talán a legfontosabb, amiben más, szegényeket segítő közösségtől különbözik, az, hogy a karizma, amely a lelki muníciót adta a tevékenységhez, nem veszett el az intézményesüléssel: a felhajtóerő ma is az emberbaráti szeretet. Mivel itthon egyetlen egy sem, de világszerte is kevés alkalmazott dolgozik a közösségben, a befolyó adományok minimális része megy csak az infrastruktúra fenntartására, és egyéb járulékos költségekre, nyolcvan százaléka közvetlenül a rászorulókhoz jut.

– Mindannyian hajlamosak vagyunk az énközpontúságra, ami a közöny falait húzza fel ember és ember, nép és nép között – fogalmazott Szőke Péter. – 1968-ban, amikor a közösségünk született, a diáklázadások korában még a merészség volt a jelszó: „Legyetek realisták, követeljétek a lehetetlent!”, állt a híres párizsi graffitin. Ma viszont a félelem és a harag az irányadó. Féltjük azt, amilyenek vagyunk, ezért elsősorban a szegényektől óvjuk magunkat. Pedig nem lehet a félelem a tanácsadónk – szögezte le a magyarországi alapító, aki társaival együtt szerette volna, ha A te nevedet bemutatják az idei Magyar Filmhéten, de, mivel ehhez előzőleg le kellett volna vetítse a televízió, és ezt a köztévé mindeddig nem vállalta, a terv meghiúsult.

Szőke Péter az olasz minisztereknök a múlt heti, római jubileumon elmondott szavait idézte a vetítés után.

– „Köszönet, azért, hogy ti olyan küzdelmeket is vállaltok, amelyek kényelmetlenek” – mondta a kormányfő. Mert a hajléktalanokért, a menekültekért, a cigányokért küzdeni kényelmetlen. Nem nekünk, hanem azoknak, akik úgy érzik, talán tehetnénk többet, de valami miatt mégsem tesznek – fogalmazott Szőke Péter.

A felebaráti szeretet ereje azonban nem csak egyféleképpen dolgozik. A vetítés után felállt egy asszony, és vallomást tett.

– Az én ablakom a Rákóczi térre néz, és sokat háborogtam az éjszakai zenélés miatt, de most már mindent értek – mondta, és kis szünet után hozzátette: – Én is sokszor elmentem mellettük, de a komfortzónámból nem akartam kilépni, pedig amikor a vasakat fölrakták, láttam, milyen körülmények közé szorultak. Olyan ez, mint a zománcos fazék, amit vidáman használ, az ember, míg egyszer le nem pattan róla valahol a zománc, a fém aztán elkezd vékonyodni, és végül átlyukad. Az ember is valahogy így válik érintetté olyan pozitív élmények hatására, mint amit ez a film adott. Kellenek ilyen érintések. Én egészen másképp fogok holnaptól a piacra járni.

A nagyhéten, kedden (március 27-én) este negyed nyolckor a Kálvin téren olvassák fel az Evangéliumot és imádkoznak, majd meglátogatják hajléktalan barátaikat a közösség tagjai, akik szeretettel hívnak mindenkit erre az eseményre, valamint a másnap, nagyszerdán az Egyetemi templomban rendezett ökumenikus imádságra, amelyet azok emlékére rendeznek Bíró László püspök vezetésével, akik keresztény hitük miatt vesztették életüket a világban.