„Ybl Miklós vagy Steindl Imre neve immár széles körökben ismert, pozitív hívószó. Székely Bertalan vagy Lotz Károly neve még nem az.” Sisa József művészettörténész a Műcsarnok 2016-os kiállítása, Az első aranykor megnyitója előtt vélekedett így, de szavai feltehetően csak a laikusokat lepték meg. Székely Bertalan és Lotz Károly műveit, amelyeknek se szeri, se száma az országban, ugyanis büszkén mutogatjuk, és igazából nem gondolunk arra, hogy életrajzukban az szerepel, hogy akadémisták, a történelmi festészet képviselői. Persze Sisa József inkább a művészettörténeti kánonra utalt, amelyben az impresszionisták alakja beárnyékolja az őket megelőző generáció emlékezetét.
Kérdés, a kiegyezés kora utáni magyar festészet a kánonteremtők miatt tűnik-e halványabbnak az impresszionistákénál. A Műcsarnok igazgatója, Szegő György szerint a modernizmus szemüvegén át tekintettünk évtizedeken keresztül a historizmus és a századforduló művészetére, de vannak olyan pillanatok, amikor meg kell kísérelni felülvizsgálásra ösztönözni a szakmát. A Műcsarnok ilyen pillanatnak vélte fennállásának 120. évét, a 2016-os évet, amikor Sármány-Parsons Ilona művészettörténésszel az élen megrendezte Az első aranykor című kiállítását, amely az elmúlt évtizedek leglátogatottabb tárlata lett a Műcsarnokban. A Monarchia egykori államaiból 168 kép szerepelt a kiállításon a kiegyezés idejétől 1905-ig, amelyen a három nagy „M” – azaz az osztrák Makart, a lengyel Matejko és a magyar Munkácsy – egymás melletti szereplésén túl minden bizonnyal sokaknak revelációval ért fel a Klimt művészetét megelőlegező Josef Maria Auchentaller által festett képekkel berendezett osztrák Beethoven-zeneszoba (képünkön az egyik festmény), és az is biztos, a művészettörténész-szakma a kiállítás óta magasabban jegyzi Poll Hugó és Pataky László művészetét.
A kánonkorrekció egyik momentumaként a Műcsarnok nemzetközi szimpóziumot rendezett 2017 februárjában a Monarchia festészetéről, részben e konferencia előadásait tartalmazza az a kétkötetes mű – Az Osztrák–Magyar Monarchia mint művészeti színtér −, amely most jelent meg. A könyveket − amelyek nemcsak közép-európai korrajzot adnak, hanem megemlékeznek Andrássy Tivadar kultúrpolitikusi, mecénási szerepéről vagy Lajta Béla építészetéről − kedd este mutatta be az Uránia Nemzeti Filmszínházban Csorba László történész, Szegő György, valamint Sármány-Parsons Ilona. A kiállítás kurátorának – mint ahogy az esten elmondta – bevallottan célja volt azt ösztönözni, hogy a művészettörténetben ne egymás ellen játsszák ki a különböző alkotói generációkat, hanem tágabb perspektívából ismerjék fel: az egész korszakon átívelt az a törekvés, hogy az ország vizuális kultúráját modernizálják. A művészettörténész arra is felhívta a figyelmet: az 1861-ben alakult Országos Magyar Képzőművészeti Társulat (OMKT) nagyon sokat tett a magyar kultúráért, szellemi nyitottsága és teljesítménye mégis megkérdőjeleződött a Monarchia felbomlásától az 1980-as évekig tartó időszakban.
Annyi bizonyos: a Műcsarnok mögött álló OMKT főként mecénási szerepet töltött be, díjakkal is elismerte a nagybányaiak törekvését, képeiket pedig éppúgy kiállította, mint az akadémisták műveit. És ahogy Sármány-Parsons Ilona is megemlítette: Franciaország kivételével az impresszionisták jelentőségét Európában mindenütt csak az 1900-as évek elején ismerték fel.
