A darab legnagyobb tehertétele a dramaturgiai középpontba helyezett (először az első felvonás végi, 1849. március 15-i évfordulón felcsendülő) zenés-táncos Nemzeti dal. Mindannyian jól emlékszünk a Kádár-rendszer idején született, erősen ellenzéki, szinte lázító hangvételű, Tolcsvay László-féle Talpra, magyar!-ra. A dallam, a refrén keménysége fölerősítette, aktuális napi üzenetté emelte a Petőfi-verset. A mostani, elbúgott, elugrabugrált verzió eredendő hibája, hogy hamis: a zene szinte tagadása Petőfi Sándor forradalmi sorainak. Ami jó lehet egy szerelmi románc muzikális megragadásához, az bántóan kevés a magyarok istenére tett szabadságeskü esetében.
Másik hiba, hogy a szerzők olykor túlságosan is nagyvonalúan bánnak a történelmi tényekkel. Az egyik jelenetben a császáriak akasztanak, háttérként pedig olyan helyszín jelenik meg, ami 1849-ben egészen másként nézett ki: a kiegyezés után építeni kezdett Andrássy út és az 1884-ben emelt Operaház századfordulós képe. Hogy dramaturgiai szerepe lenne a fotónak, az erősen kétséges. Egyéb magyarázatot sem találni. Az pedig szimpla tévedés, hogy Kossuth Lajost egy 1849 januárjában zajló párbeszédben már kormányzónak nevezik. Holott trónfosztásról, Kossuth államfővé emeléséről még szó sem volt ekkoriban.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!