Amikor regényt írok, mellette többnyire nem fikciót olvasok, hanem tényirodalmat. Nem csak a jó regényekhez kell a pontos háttér, a történelempolitika habverése közepette sem árt tisztán látni. Így kezdtem Romsics Ignác A Horthy-korszak című kötetébe, ahogy Ungváry Krisztián A Horthy-rendszer mérlege című könyvét is olvastam annak idején, amelynek bővített kiadása tavaly jelent meg.
Philippe Lejeune Önéletírás, élettörténet, napló című tanulmánykötete inkább úgy fogyasztható, mint a minőségi borok, de akit foglalkoztat fikció és valóság viszonya, vagy esetleg az alkotáslélektan, annak nehéz nyelvezete ellenére is érdemes belekortyolnia. A szerző André Gide három munkájára, A pénzhamisítók című regényre, a hozzá kapcsolódó A pénzhamisítók naplójára, a Pásztorének kisregényeire, valamint a Ha el nem hal a mag című önéletrajzára hívja fel a figyelmet könyve egyik fejezetében. Valamit tudhat ez a Lejeune, mert olyan kedvet csinált Gide-hez, hogy mohóságomban egyszerre vettem ki a könyvtárból a három kötetet, szakítva a fentebb jelzett szokással, bár elsőként említett regényét már olvastam.
Akit egyébként is foglalkoztat a XIX–XX. század fordulója, annak érdemes talán egy magyarul frissen megjelent jiddis klasszikust fellapoznia: Y. L. Peretz Vénusz és Shulamit című kötetét. Folklorisztikus világ, naiv báj, elnéző humor, a tradíció és a modernitás ütközése jellemzi a könyv elbeszéléseit.
Az írott művek és a filmek mellett igazán tavaly fedeztem fel magamnak a tévésorozatokat. Lehet, hogy én voltam az utolsó? A gyerekkoromban látott Az Onedin család után legközelebb a Terápiát láttam. Ezen a hosszú télen nem voltam rest, és megnéztem a Terápia eredeti forgatókönyvírója közreműködésével készült másik filmfolyamot, a házassági válságról szóló The Affairt (A viszony), valamint a Fauda (Káosz) című szériát, amely az izraeli–palesztin konfliktus titkosszolgálati világáról szól. Elcsábulva, a Homeland (Haza) című amerikai sorozat néhány évadát is elfogyasztottam. Árnyalt világ- és karakterábrázolással a nemzetbiztonság működését hozza testközelbe, bár a vége felé kicsit kifárad.
Regényeket és forgatókönyveket írva elsősorban könyvolvasásra és moziba járásra biztatnám az olvasót. Egyet kell azonban értenem azzal, hogy korunk filmes meglepetését a modern tévésorozatok jelentik. A regényírás módszereivel, rafinált történetvezetéssel, lassan bontják ki és rajzolják meg szereplőik teljes karakterét, sorsát, és az aprólékos kidolgozással olyan részletgazdag hatást keltenek a képernyőn, mintha egy jó könyvet olvasna az ember.
