Le akarta kottázni művét, ez tartotta életben a haláltáborban

Száztíz évvel ezelőtt született Láng György, az elfeledett zeneszerző.

Neve itt-ott felbukkan még a magyar kultúrtörténetben, de ma már nagyon kevesen emlékeznek rá. Arról, hogy a Zeneakadémia mellett a Képzőművészeti Főiskola grafika szakát is elvégezte, szinte alig tudnak. A sors iróniája, hogy Láng György neve elsősorban zenetörténeti regények írójaként maradt meg a köztudatban. Legsikeresebb műve a Johann Sebastian Bach életét feldolgozó A Tamás-templom karnagya című regény.

A korabeli kultúrpolitika különös fintora, hogy 1944-ben a Singer és Wolfner kiadó egész kirakatát telerakták a könyvvel, hogy reklámot csináljanak a köztudottan zsidó szerzőnek, aki akkor már négy éve munkaszolgálaton volt.

Láng századát a haláltáborokba induló utolsó szerelvények egyikébe vagonírozták be. Évekkel később felesége, Weinstein Izabella naplójába a következőt írta ezzel kapcsolatban. „Mi tanyáztunk abban az utolsó vagonban, amelyet elvontatott a foglyokat szállító szerelvény Komáromból. Az idő tájt ugyan még mit sem tudtunk egymásról, de utóbb kiderült, hogy az utolsók közt vagonírozták be az én Gyurikámat meg a századát is. Lehet, hogy már a városból kifelé vezető síneken is ugyanaz a mozdony húzta a vonatunkat.”

A második világháborúban Welsben nagy és kiterjedt zsidó koncentrációs tábor létesült. Magyarország és Csehország közelsége eleve kínálta az ötletet: zsidó foglyokat helyezzenek el a barakkokban. A szükség aztán úgy hozta, hogy a végén Európa nyugati területeiről is itt kötöttek ki a nácik által üldözött nemkívánatos elemek: zsidók, kommunisták, fegyveres ellenállók, dezertálók. Itt nem működött gázkamra. Aki megbetegedett, az éhen halt. Láng a mauthauseni koncentrációs táborból került Welsbe, ahonnan 1945-ben szabadult.

A hajdani deportáltak az angol–amerikai csapatok felügyelete alatt álló Alpenjäger táborban várták meg a háború végét. 1945 kora nyarán Láng György és Ádám István elindították lágerújságukat, az Alpenjäger tábor hetilapot. „Ádám István vagyok. Tizenhárom hónapig vágtam a fát a Darniza rengetegében. Rugdaltak bakák, fellöktek őrvezetők, kikötöttek tizedesek, gúzsbakötöttek őrmesterek és a pompás tiszti-galléros urak panyenkáikkal összebújva viháncolták végig szenvedéseimet. Röhögve mutogattak kifolyó nyálamra, mikor lógtam a fán” – írja magáról a szerkesztőtárs. Ebből a pár sorból következtethetünk arra, hogy bajtársával együtt Láng György is hasonló gyötrelmeken ment keresztül a munkaszolgálaton. Láng soha senkinek sem beszélt életének erről a nehéz időszakáról. Talán nem véletlenül búcsúzott bajtársaitól a következő sorokkal az Alpenjäger záró számában: „Ne lásd többé, ne emlékezz rémnapjaidra, amin keresztül mentél, amit látnod kellett. Tépd ki gyökerestül magadból, és hajítsad messzire a hátad mögé.”

Ha belelapozunk a megsárgult papírlapokba, érdekes és egyedülálló információkat kapunk erről a különleges időszakról. Híreket, tudósításokat, verseket, riportokat, kisebb tárcákat, életképeket, helyzetjelentéseket olvashatunk a táborlakó „zsidó fiúk mindennapjairól”. Láng korábban, a harmincas években már dolgozott kulturális újságíróként. Szakmai tapasztalata, kiforrott stílusa és témaérzékenysége jól látszik az Alpenjäger viharvert hasábjain. Az új Scharf Móric – Beszélgetés a tizenhat éves, zsidó tömeggyilkossal című zseniális riportja a huszonegyedik századi olvasót is sokkolja.

Láng György azonban nem csak újságíróként és számtalan zenei regény szerzőjeként alkotott maradandót. Kodály tanítványa volt a Zeneakadémián. Elsajátította mestere finom érzékenységét a magyar folklór iránt, melynek része volt a jiddis kultúra, az a különleges haszid csodavilág, amely Máramaros vármegyében és Kárpátalján virágzott, és amelyet az üldöztetések pusztítottak el. „1942-ben egy téléjszakán valahol ismeretlen vad tájakon kattogott a hosszú szerelvény. A marhavagonban összebújtak az áldozatok, mert már-már megfagytak a gyilkos hidegben. A sötét vagonban egyszer csak zümmögés éledt: felzendült az Él sónó habó kezdetű örömének. Mindig nagyobb erővel zengett, zúgott, ujjongó ritmusa túlharsogta a kerekek kattogását, a háborút és a halált, mely felé robogtak” – írja a zeneszerző önéletrajzi regényében. A regényben beszámol élete zeneszerzői fő művének, a Concerto Ebraico című hegedűversenyének keletkezéséről, amelyet ez az emlékezetes téli éjszaka ihletett, és amelybe gyönyörűen beépül az elpusztított haszid dallamvilág. Láng a haláltáborban, fejében komponálta meg a Concerto Ebraciót. Az tartotta életben, hogy ha kiszabadul, le fogja kottázni művét.

Láng György másik különleges és méltatlanul elfeledett műve a Hanele című kisregény. A regény ugyanabból a máramarosi jiddis kultúrából táplálkozik, melyből a hegedűverseny is. A könyv, melyet az 1970-es években írt, egy árva és szegény, hitsorsosai által kitaszított, szellemi fogyatékos zsidó lányról szól. Megrázó női sorstörténet, egyben néprajzi és népzenei gyűjtésként is funkcionálhat, hiszen jiddis dalokat, mondókákat tartalmaz. Precíz, pontos képet ad a tradicionális zsidó ünnepekről. Lángnak sikerült tehát megőriznie egy darabot az elpusztított kultúrából.

A Hanelét Láng halála után három évvel, 1980-ban jelentette meg a Magvető Kiadó. A zeneszerző fia, Láng Tamás jól emlékezik arra, mi mindent tett édesanyja azért, hogy férje utolsó regényét kiadják. A könyv különlegességét azok a grafikák jelentik, amelyeket a szerző készített a szövegéhez. Láng úgy tervezte, hogy ezekkel együtt fogja megjelentetni művét. A Magvető akkori igazgatója, Kardos György azonban nem tartott igényt a grafikákra. Csupán a könyv borítójára és belső oldalára került fel egyetlen kép, amely egy haszid lakodalmi jelenetet ábrázol. A többi grafika a zeneszerző hajdani lakásának falát díszíti, és arra vár, hogy felfedezzék.

Az ötvenes években felfigyelt rá az ÁVO. Érte küldtek egy fekete Volgát, beszállították, és barátságosan felkérték, hogy adjon nekik zongorakoncertet. A zeneszerző eleget tett a felkérésnek, saját műveiből állította össze repertoárját. Láng a Kádár-érában a Sortex gyár énekkarának volt a karvezetője. Emellett kávéházakban, füstös presszókban zongorázott, hogy el tudja tartani családját. Ezenkívül ingyen és bérmentve is vezényelt, tartott előadásokat.

Láng felesége, Weinstein Izabella elmondása szerint férje mosolygós, kedves szavú, de alapjában véve nagyon zárkózott ember volt. „Sokat szenvedtünk Gyurikámmal, sokat nélkülöztünk, mert sem zeneszerzőként, sem íróként nem tudott érvényesülni” – emlékezett vissza nehézségeikre. Láng György 1976. április 3-án halt meg Budapesten. Halálhírét a Magyar Nemzet közölte.