A napokban láttam Molière A nők iskolája című darabját. A Katona József Színház könnyed, bájos előadása elsősorban a színészek miatt lett emlékezetes. A deresedő halántékú, egykori szoknyabolond szerepében Máté Gábor remekel, valóságos jutalomjáték az övé. Pálos Hanna és Elek Ferenc frenetikus kettőse igazi telitalálat, utóbbi olyan tökéletesen komédiázik, ami legnagyobbak sajátja. Szerintem egyébként simán el lehetett volna rontani az előadást. Önmérséklet híján könnyen fordulhatott volna mindez olcsó ripacskodásba, de nem volt szó ilyesmiről. Szerethető előadás, szerettem.
Ha már színészi alakítások. Nem is értem, hogy miképp kerülhettem el 2007-ben az Egy botrány részletei című filmet. Új, fiatal tanárnő érkezik a középiskolába, akit hamar a szárnyai alá vesz az egyik idősebb kolléganő. A csinos tanárnő tiltott szerelmi kapcsolatba keveredik az egyik diákjával, de a tüskés, magányosan élő mentora váratlanul a segítségére siet. A film egyetlen percre se hagyja unatkozni a nézőt. Ezenkívül például a fiatal nőt alakító Cate Blanchett engem most győzött meg, hogy több egy rendhagyóan szép, közepesen tehetséges színésznőnél. Azt nem tudom, hogy a sziklakemény asszonyt játszó Judi Dench alakítása volt-e rá ilyen hatással, de a brit díva ismét emlékeztetett, hogy nálam bérelt helye van a világ három legjobb színésznője közt. A tökéletes munka egy kihagyhatatlan filmben.
Kimondottan szeretem Szabó Magdát, mégis vegyes érzésekkel kezdtem bele a Nyusziék című könyvbe, amely az írónő naplóinak gyűjteménye. A kötetben a férjével, Szobotka Tiborral átélt földöntúli szerelmét írja meg, mintegy magának, vallomásként. Noha köztudomásúan egészen eszményi, kivételes szerelem volt az övék, a rövidke monológok helyenként gejl pozőrségnek tűnnek. Nem tartom magam egy szikár, érzelemmentes embernek, de a sorokat olvasva sokszor elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy középkorú férfi ilyen infantilis gügyögővé képes válni, ha szerelmes. Aztán valahogy meggyőztek. Elhittem, hogy létezik olyan, hogy egy szerelem az égben köttetik. Merthogy ők ezt mondták. Hogy mindez Szabó Magda zsenialitásának köszönhető-e, nem tudom, mindenesetre azoknak, akik szeretnének hinni az igaz mesékben, kötelező elolvasni.
Régóta szerettem volna elolvasni Csurka Gergely A nemzet aranyai című könyvét. A szerző a Kemény Dénes fémjelezte vízilabdakorszak valamennyi érmét és hősét rajzolta meg. Nem csalódtam, a csapat teljesítményéhez méltó dokumentum. Csurka hallatlanul könnyen és szórakoztatóan ír. Bennfentes, de nem intimpistáskodik. Kiderül, hogy a Kemény-legények sikerei mögött mennyi tragédia, könny, lemondás, emberi nagyság és vasakarat húzódik meg. Szubjektívan ír, de mégsem érződik, hogy hatásvadász módon heroizál. A könyv szemléletes példája annak, hogy bajnokaink nem csak fantasztikus sportolók, hanem remek emberek is egyben.
