Mennyiben ragadható meg a népi kultúra? Milyen módon írhatók le a viselkedési formák, a mindennapi életet meghatározó írott és íratlan szabályok? Ezeket a kérdéseket teszi föl „Magyar (nép)mese – Lélektan-kultúra-értelmezés” című kötetében Nagy Gabriella Ágnes irodalomtörténész, mesekutató.
Többéves munka eredménye a könyv. A szerzőnek, ahogy a bevezetőben is írja, mivel írás közben egyre labirintusszerűbb képet alkotott magának a mesék világáról, mire elkészült a kötettel, több kérdése lett, mint volt. Ortutay Gyula is ugyanerre a gondolatra jutott kezdő mesegyűjtőként: „ ha azt gondolta már, hogy egy bonyolult szövevényben kiigazodott, eljutott az eredethez, egy újabb adat újra elsodorja, és még messzebb elviszi”.
Más kérdés, hogy a mesék esetében létezik-e olyan, hogy eredet – veti föl a kérdést a szerző. Goethe javasolta annak idején a középkori költészet elveszett ősi változatainak feltárását, ám ez a szóbeliségben terjedő mesék esetében – mivel a variánsok rendkívül sokfélék – nem igazán működik. A szájhagyományban a meseszövegek változatainak nincs egyértelmű ősalakjuk.
A kötet egyik fontos megállapítása, hogy a mese nemcsak szöveg, hanem performatív esemény is, mely tágabb, kulturális kontextusban jelenik meg. A szerző szerint viszont ezzel nem sokan foglalkoznak, a mesét leginkább szövegként értelmezik, ahogy a szépirodalomban is szövegként vizsgálják. Pedig a népmesemondás kulturális jelenség, interaktív és változó, médiuma az emberi nyelv és a test. Előadásként a keretei nem állnak messze bizonyos színházi formáktól, a dráma mellett a mese az, ami szorosan kötődik mind a szóbeliséghez, mind az írásbeliséghez.
Talán ma már nem egyértelmű, de a népmese alapjában véve felnőttműfaj volt, felnőttek mesélték felnőtteknek, előfordult – például a havasi favágóknál –, hogy kizárólag férfiak mondták férfiaknak. Ám idővel átminősült gyermekirodalommá. A XVII. század végére pedig intézményesült irodalmi műfajjá vált. „A mesék többsége még mindig elsősorban a felnőtteknek szólt, de egyre elsöprőbb erővel jelentek meg bennük a felsőbb osztályok gyermekeinek nevelésére és iskoláztatására vonatkozó viselkedési modellek” – állapította meg Jack Zipes, amerikai mesekutató.
A kötetben a szerző külön fejezetet szentel annak, hogyan jelenik meg a népmesékben a halál és a halhatatlanság tematikája. Hiszen a sors kérdése, az, hogy mi az ember mint létező, és mit jelent a létezés megszűnése: a népmesei hagyomány fontos témája. A népmesékben általában jellemző a boldog vég, vagyis hogy a hős legyőzi a halált, ám azokban a mesetípusokban, ahol a halál úgy jelenik meg, mint a mese szereplője, ott általában a halál győz, mint például a Grimm testvérek gyűjteményében szereplő, Akinek a halál volt a keresztapja című mesében. Hazai mesemondók történeteiben ugyanakkor néha egészen különös módon jelenik meg a halál: Cifra János koronkai cigány mesemondó által elmondott, A cigány és az élet gyertyája című mesében a cigány becsapja a halált, Ámi Lajos A halált ellopta egy fiatalember című meséjében a fiatalember kiköti a halált a kakasülőbe.
Szerepet kapnak a népmesék a mai kultúrában is; a népmesei hagyomány szerepét a kortárs magyar irodalomban Tóth Krisztina A lány, aki nem beszélt című, népmesei alapú művével összefüggésben vizsgálja a szerző, mert mint írja: Tóth Krisztina mesekönyve nem egyszerűen a népmesei környezet, a népmesei műfajra jellemző toposzok átirata, hanem kifejezetten a cigány mesei narratíváké. A cselekmény szintjén újraírja a magyar népmesei hagyományt.
A mese ma már nincs „szent helyen”, egykori rituális vonatkozásai háttérbe szorultak. Fontos kérdés, miként lehetséges felhasználni a meséket a mai tömegkultúrában? Mi a szerepe a mesének a „látvány vallásának”, a médiáknak a világában? Ezeknek a jelenségeknek az elemzése egyre sürgetőbb – írja a kötet befejezésében Nagy Gabriella Ágnes.
