Várnagy Andrea: Úgy várják a koncertet a gyerekek, mint egy népünnepélyt

Négykezes hangversenyek: a zongoraművésznő ezúttal lányával, Farkas Lilivel keresi fel a szabolcsi fiatalokat.

− Farkas Lili még csak tizenhat éves, de már két éve a salzburgi Zeneművészeti Egyetem növendéke. Magától értetődő volt, hogy muzsikus lesz?
− Szó szerint az anyatejjel szívta magába a zenét. Az első ZeneKÉPzelet-lemezen is Lili fotója látható, amint épp fülhallgatóval hallgatja a muzsikát. A családban korán felfigyeltünk a tehetségére: két-három hónaposan ütögette a babás játékokat a zenére, a három-négy órás gyakorlásunk neki szórakozás volt. Két-három évesen mindig kijött a zongorához pizsamában, és elkezdte próbálgatni a hallott darabokat. Nyilván nem tudta, mit jelent transzponálni, egy-egy művet más és más hangnembe áthelyezni, de már művelte. Az első ilyen darab Grieg Reggeli hangulata volt: minden hangról elindította ugyanazt a dallamot. Mondta, ez érdekes, és ezzel órákig elszórakoztatta magát. Neki természetes volt, míg nekünk egyértelmű, hogy különleges zenei tehetsége van. Lili szolid, visszahúzódó személyiség, ám egyvalami idegesítette az óvodában: ha valaki hamisan énekelt. Mindenkinek mindent könnyen meg tudott bocsátani, csak ne énekeljen hamisan! Hétéves korában Becht Erikánál kezdett zongorázni, tíz-tizenegy volt, amikor láttuk, tényleg több van benne, nem a szülői büszkeség vakít el minket. És hogy erről végleg megbizonyosodjunk, elkezdtük nemzetközi versenyekre járatni, amelyeket sorra megnyert. Így került tizennégy évesen Salzburgba, már két éve a Mozarteum különös tehetségek osztályának a növendéke Rohmann Imre professzornál.

− Ausztria közel van, de gyerekszemmel óriási távolságra: nem féltették elengedni?
− Nehéz egy ilyen döntés, de a szülőnek szárnyakat kell adnia a gyerekeinek. A túlféltés egyébként sem jellemző rám. Ott vagyok mellette, tudja, hogy biztonságban van, tudja, bármikor bármivel hozzám fordulhat. Sajnos a rossz tapasztalatoktól, az élet pofonjaitól az ember nem tudja megvédeni a gyerekét, de nem is biztos, hogy szükséges. Mindig el kell rugaszkodnunk a parttól, és az elején nehéz úszni a partra vetődő hullámok miatt. De ha ezen átverekedjük magunkat, utána vár a végtelen óceán: valami ilyet él át most Lili, ilyen a pályakezdés kint egyedül. Lili egyébként rendkívül önálló, már egy éve kiköltözött Salzburgba. Itthon a Deák Téri Evangélikus Gimnázium tanulója, tanárai támogatják a zenei tanulmányait. Amikor hazajön, feleltetik, dolgozatot íratnak vele, de már Salzburgban éli az életét. Nyilván vannak kisebb buktatói az önállósodásnak: például volt, hogy lekéste a vacsorát, és este felhívott, hogy már csak csokit talált a szobájában. Tipikus tizenhat éves, de Rohmann professzor atyaként is ott van mellette. Érdekes volt a megismerkedésük: amikor Lilit meghallgatta, professzor azt mondta, neki még sosem volt kis tanítványa, tizennyolc év alatti, nem önálló felnőtt. Akkor meg is nyugodtunk abban, hogy tehetségesnek tartja, de még nem foglalkozik vele. Rá két hétre telefonált, és azt mondta: átgondolta, miért is ne próbáljuk meg? Most először lesz ilyen kis pöttöm az életében. Igazi nagy zongoristaként, felnőttként kezeli az órákon, rengeteget mesél neki a zeneszerzőkről, jó mentora. De ha valamerre jár, mindig hoz neki egy kis ajándékot, gyerekként is odafigyel rá, amiért igazán hálás vagyok. Hívőként pedig azt mondom: én nem tudom Lili minden lépését követni, de van, aki odaföntről figyel rá.

− Lili a mostani turnét hogyan tudta összeegyeztetni a tanulmányaival?
− Januárban lezárta a félévet, februárban szemeszterszünet van Salzburgban. Most pihenhetne itthon, de elkíséri az édesanyját, hogy jobban megismerhesse a zenészek életét. Ez az ifjúsági turné lesz az első közös vállalkozásunk, ami nemcsak felemelő, de megterhelő élménynek is ígérkezik: van olyan napunk, amikor négyszer fogunk koncertezni. Négyszer kiállni a közönség elé, négyszer egy órát zongorázni, lekötni összesen tízezer gyerek, fiatal figyelmét: nem lesz egyszerű, de eddig mindig sikerült. A fiatal közönséget mindenesetre nem lehet becsapni: ha nem játszunk jól, nyüzsögni fog. Igaz, ilyet még nem tapasztaltam. A koncertjeink nem szokványos komolyzenei események: sokat beszélgetek a hallgatósággal, a társművészeteket, a verseket is segítségül hívjuk egy-egy mű megszerettetéséhez.

− Napi három-négy koncert, mellette az utazás, a készülődés, ráadásul olyan zenei program, amilyet nem érdemes odakenni: időnként nem érzi úgy, túl sok?
− Aki azt állítja, hogy sosem fáradt, nem mond igazat. Van, hogy én is fáradt vagyok, de abban a pillanatban, amikor kimegyek a színpadra, és meglátom a hallgatóság tekintetét, akkora energia áraszt el, hogy átlendít mindenen, tényleg szárnyakat kapok. Rendkívül feldob a tudat, hogy kaptam egy képességet, és adhatok az embereknek, boldoggá tehetem őket, ráadásul miattunk sok gyerek kezdett el zongorázni, fordult a komolyzene felé. Egy-egy koncert után sokan megkeresnek, írnak a Facebookon, elkérik a számomat, és mernek kérdezni, kottákat kérni. Egy éve Amerikában és Kanadában turnéztunk, huszonnyolc nap alatt adtunk huszonkét koncertet: az ember úgy járta végig a földrészt, hogy vagy a repülőn ült, vagy a koncertszínpadon. Emlékszem, sokszor volt úgy, hogy a koncert előtt húztam a harisnyámat, és azon töprengtem: hogy lesz ez most, hogyan fogok még másfél-két órát Lisztet játszani. De abban a pillanatban, ahogy kiálltam a színpadra, felment bennem az adrenalin, és akkora energiát kaptam a közönségtől, hogy nem volt más gondolatom, mint hogy muszáj adni. És a szeretetet, amelyet adunk, a közönségtől vissza is kapjuk: különleges energiaáramlás jöhet létre muzsikus és hallgatósága között. A közönség ugyanis megérzi, ha a szívünket-lelkünket kitesszük a zongorán.

− Gondolom, nem csak a muzsikus játéka számít, az sem mindegy, milyen programot visz a közönségnek.
− Persze. Egy koncertnek mindig van váza, de azt is lehet érezni, hogy éppen mit bír el a közönség, s aszerint alakíthatjuk. Az ifjúsági koncertjeinket egyaránt visszük az elit középiskolákba és a szakmunkásképzőkbe is, sok helyen valóban nem a leginkább jellemző időtöltés a klasszikus zene hallgatása. Ám ha úgy közvetítjük, olyan dolgokra hívjuk fel a figyelmet, akkor mindenki vevő a klasszikusra is. Azt mondják, ez a fiatal korosztály nehezen szólítható meg a komolyzenével. Nem igaz: az eszközök nem jók, a felnőttek hozzáállása. Ha megtaláljuk a korosztály nyelvezetét, ha tisztelettel és közvetlenséggel szólítjuk meg őket, akkor meg tudjuk mutatni, a klasszikus zene is szerethető és emészthető. És ez nagy sikerélményt ad a muzsikusnak is. A filharmónia szervezésében többször bejártuk az országot, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyébe is sokadszorra megyünk. Már az előző koncertsorozatokon is sok felemelő pillanatot éltem meg. Megdöbbentett például, hogy a megye sok iskolájában sokszor fekete-fehérben, ünneplőben jöttek a koncertre. Az ember megy a forgatagban, már a negyedik koncertje előtt van, amikor világossá válik előtte: a gyerekek azért ültek egész nap ünneplőben az iskolában, mert a koncertet úgy várják, mint egy népünnepélyt.

− Ami a közvetlenséget illeti: a klasszikus zene hallgatása csak az utóbbi száz-százötven évben vált merev szertartássá.
− A fiataloknak könnyebben befogadható, rövid karakterdarabokat viszünk, olyanokat, amelyeket esetleg már hallottak, és ezért feleleveníthetnek bennük valamilyen emléket. Nem csak versekkel, személyes történetekkel is próbáljuk felnyitni a szemüket arra, egy-egy darabnál mire érdemes figyelniük, és igyekszem megmutatni a saját látószögemet is. Amikor sikerül, abban a pillanatban a társai lesznek a koncertnek, ami örök élménnyé válhat. Szerettem a középiskolásoknak tartott, Földi mese című programunkat: egy kicsit az életre is szerettünk volna útmutatást adni, a születéstől a halálig. Több ilyen koncert után osztályfőnöki órákat is tartottak, hogy újra beszéljenek az általunk fontosnak vélt értékekről. Ahhoz, hogy közelebb kerüljünk a hallgatósághoz, elengedhetetlen, hogy egy kicsit a lelkünket is megmutassuk. Ha csak azt látják, hogy komolyzenész vagyok, aki profi szinten zongorázik, akkor az a koncert rólam szól. De nem kell, hogy rólam szóljon: inkább arról az üzenetről, arról a zeneszerzőről, arról a műről és azokról az értékekről, amelyeket át szeretnék adni. Ha hitelesek, őszinték vagyunk, megérinthetjük a fiatalokat, a felnőtteket is.

− Ha jól tudom, anya-lánya négykezespáros nincs is a koncertéletben.
− Meglehet, ez a világon egyedülálló. Lili játékával azt is szeretnénk megmutatni, hogy érdemes zenét tanulni, érdemes a művészeten belül minél tovább eljutni, és lehet tizenhat évesen valamit profi szinten művelni. Lilinek is hatalmas iskola lesz a turné, ami felérhet egy egyetemi félévvel: rutint szerez, megtanulja a teljes koncentráltságot.

− Hol felemelő, hol szórakoztató klasszikus zenét hallgatni, pláne játszani. De azonkívül mire jó?
− Most abban a világban élünk, amikor az emberek sokszor túlélik, nem pedig megélik a napjaikat. Ellátják a feladataikat, és egyre inkább bezárkóznak a saját világukba. Megszűnt, hogy igazán nyíltan tudjunk beszélgetni, valóban odafigyeljünk egymásra. A vágy persze mindenkiben ott van, és azt hiszem, a művészet, így a klasszikus zene bátorságot ad ahhoz, hogy újra kinyissuk a lelkünket egymás felé.