Várnagy Andrea: Úgy várják a koncertet a gyerekek, mint egy népünnepélyt

Négykezes hangversenyek: a zongoraművésznő ezúttal lányával, Farkas Lilivel keresi fel a szabolcsi fiatalokat.

− Lili a mostani turnét hogyan tudta összeegyeztetni a tanulmányaival?
− Januárban lezárta a félévet, februárban szemeszterszünet van Salzburgban. Most pihenhetne itthon, de elkíséri az édesanyját, hogy jobban megismerhesse a zenészek életét. Ez az ifjúsági turné lesz az első közös vállalkozásunk, ami nemcsak felemelő, de megterhelő élménynek is ígérkezik: van olyan napunk, amikor négyszer fogunk koncertezni. Négyszer kiállni a közönség elé, négyszer egy órát zongorázni, lekötni összesen tízezer gyerek, fiatal figyelmét: nem lesz egyszerű, de eddig mindig sikerült. A fiatal közönséget mindenesetre nem lehet becsapni: ha nem játszunk jól, nyüzsögni fog. Igaz, ilyet még nem tapasztaltam. A koncertjeink nem szokványos komolyzenei események: sokat beszélgetek a hallgatósággal, a társművészeteket, a verseket is segítségül hívjuk egy-egy mű megszerettetéséhez.

− Napi három-négy koncert, mellette az utazás, a készülődés, ráadásul olyan zenei program, amilyet nem érdemes odakenni: időnként nem érzi úgy, túl sok?
− Aki azt állítja, hogy sosem fáradt, nem mond igazat. Van, hogy én is fáradt vagyok, de abban a pillanatban, amikor kimegyek a színpadra, és meglátom a hallgatóság tekintetét, akkora energia áraszt el, hogy átlendít mindenen, tényleg szárnyakat kapok. Rendkívül feldob a tudat, hogy kaptam egy képességet, és adhatok az embereknek, boldoggá tehetem őket, ráadásul miattunk sok gyerek kezdett el zongorázni, fordult a komolyzene felé. Egy-egy koncert után sokan megkeresnek, írnak a Facebookon, elkérik a számomat, és mernek kérdezni, kottákat kérni. Egy éve Amerikában és Kanadában turnéztunk, huszonnyolc nap alatt adtunk huszonkét koncertet: az ember úgy járta végig a földrészt, hogy vagy a repülőn ült, vagy a koncertszínpadon. Emlékszem, sokszor volt úgy, hogy a koncert előtt húztam a harisnyámat, és azon töprengtem: hogy lesz ez most, hogyan fogok még másfél-két órát Lisztet játszani. De abban a pillanatban, ahogy kiálltam a színpadra, felment bennem az adrenalin, és akkora energiát kaptam a közönségtől, hogy nem volt más gondolatom, mint hogy muszáj adni. És a szeretetet, amelyet adunk, a közönségtől vissza is kapjuk: különleges energiaáramlás jöhet létre muzsikus és hallgatósága között. A közönség ugyanis megérzi, ha a szívünket-lelkünket kitesszük a zongorán.

− Gondolom, nem csak a muzsikus játéka számít, az sem mindegy, milyen programot visz a közönségnek.
− Persze. Egy koncertnek mindig van váza, de azt is lehet érezni, hogy éppen mit bír el a közönség, s aszerint alakíthatjuk. Az ifjúsági koncertjeinket egyaránt visszük az elit középiskolákba és a szakmunkásképzőkbe is, sok helyen valóban nem a leginkább jellemző időtöltés a klasszikus zene hallgatása. Ám ha úgy közvetítjük, olyan dolgokra hívjuk fel a figyelmet, akkor mindenki vevő a klasszikusra is. Azt mondják, ez a fiatal korosztály nehezen szólítható meg a komolyzenével. Nem igaz: az eszközök nem jók, a felnőttek hozzáállása. Ha megtaláljuk a korosztály nyelvezetét, ha tisztelettel és közvetlenséggel szólítjuk meg őket, akkor meg tudjuk mutatni, a klasszikus zene is szerethető és emészthető. És ez nagy sikerélményt ad a muzsikusnak is. A filharmónia szervezésében többször bejártuk az országot, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyébe is sokadszorra megyünk. Már az előző koncertsorozatokon is sok felemelő pillanatot éltem meg. Megdöbbentett például, hogy a megye sok iskolájában sokszor fekete-fehérben, ünneplőben jöttek a koncertre. Az ember megy a forgatagban, már a negyedik koncertje előtt van, amikor világossá válik előtte: a gyerekek azért ültek egész nap ünneplőben az iskolában, mert a koncertet úgy várják, mint egy népünnepélyt.

− Ami a közvetlenséget illeti: a klasszikus zene hallgatása csak az utóbbi száz-százötven évben vált merev szertartássá.
− A fiataloknak könnyebben befogadható, rövid karakterdarabokat viszünk, olyanokat, amelyeket esetleg már hallottak, és ezért feleleveníthetnek bennük valamilyen emléket. Nem csak versekkel, személyes történetekkel is próbáljuk felnyitni a szemüket arra, egy-egy darabnál mire érdemes figyelniük, és igyekszem megmutatni a saját látószögemet is. Amikor sikerül, abban a pillanatban a társai lesznek a koncertnek, ami örök élménnyé válhat. Szerettem a középiskolásoknak tartott, Földi mese című programunkat: egy kicsit az életre is szerettünk volna útmutatást adni, a születéstől a halálig. Több ilyen koncert után osztályfőnöki órákat is tartottak, hogy újra beszéljenek az általunk fontosnak vélt értékekről. Ahhoz, hogy közelebb kerüljünk a hallgatósághoz, elengedhetetlen, hogy egy kicsit a lelkünket is megmutassuk. Ha csak azt látják, hogy komolyzenész vagyok, aki profi szinten zongorázik, akkor az a koncert rólam szól. De nem kell, hogy rólam szóljon: inkább arról az üzenetről, arról a zeneszerzőről, arról a műről és azokról az értékekről, amelyeket át szeretnék adni. Ha hitelesek, őszinték vagyunk, megérinthetjük a fiatalokat, a felnőtteket is.

− Ha jól tudom, anya-lánya négykezespáros nincs is a koncertéletben.
− Meglehet, ez a világon egyedülálló. Lili játékával azt is szeretnénk megmutatni, hogy érdemes zenét tanulni, érdemes a művészeten belül minél tovább eljutni, és lehet tizenhat évesen valamit profi szinten művelni. Lilinek is hatalmas iskola lesz a turné, ami felérhet egy egyetemi félévvel: rutint szerez, megtanulja a teljes koncentráltságot.

− Hol felemelő, hol szórakoztató klasszikus zenét hallgatni, pláne játszani. De azonkívül mire jó?
− Most abban a világban élünk, amikor az emberek sokszor túlélik, nem pedig megélik a napjaikat. Ellátják a feladataikat, és egyre inkább bezárkóznak a saját világukba. Megszűnt, hogy igazán nyíltan tudjunk beszélgetni, valóban odafigyeljünk egymásra. A vágy persze mindenkiben ott van, és azt hiszem, a művészet, így a klasszikus zene bátorságot ad ahhoz, hogy újra kinyissuk a lelkünket egymás felé.