Nagy össztársadalmi eseményre készül Dejtár. Ez az aprócska nógrádi település hétfőn rangos zenei esemény házigazdája lesz. A történet véget is érhetne az előadók, illetve a repertoár felsorolásával; jegyek „itt és itt” kaphatóak, „megjelenés alkalomhoz illő öltözetben”, „az eseményt támogatta: alma, körte és társai”. Azonban a hétfő délután bizonyos előzmények miatt jóval szívfacsaróbbnak ígérkezik annál, mintsem hogy elintézzük egy rövid táblázattal Várnagy Andrea és Farkas Zsolt dejtári interaktív, verses zongorakoncertjét.
A művészeket – akiket az MNO olvasói a Házasság hete arcaiként ismerhettek meg február derekán – az erőforrástárca a Nemzeti Kulturális Alapon (NKA) keresztül azzal bízta meg, hogy jussanak el az ország 50 legelárvultabb pontjára. Itt jött a képbe Dejtár – a hátrányos helyzet, a munkanélküliség és a szegénység hazája.
– A nógrádi faluban, koncertsorozatunk vége felé közeledve egy olyan iskolában játszunk a férjemmel, ahol összesen 60 gyerek tanul 8-12 fős osztályokban, és mivel a munkanélküliség körülbelül 80 százalékos, korábbi tapasztalataink szerint a felnőtt lakosság jelentős része is el fog jönni – mondta az mno.hu-nak Várnagy Andrea, hozzátéve: külön azért is jó, hogy eljutnak ilyen helyekre, mert a lakosság olyannyira nincstelen, hogy nemcsak színházra és koncertre nem jutna el soha az életben, de még felöltözni sem tudna rá.
Az embert mégsem a ruha teszi, a korábbi koncertekről szívfacsaró pillanatokat is felidéz Várnagy Andrea: – Legutóbb, amikor egy 50 fős iskolában voltunk, a tanulók többsége, úgy harmincöten ott ültek a zongora mellett, legelöl a legkisebbek, rózsaszín mackónadrágban, vagy ami épp akadt, egyetlen pisszenés nélkül. Zeneképzelet fantázianevű műsorunk elején mindig le kell hunyniuk a szemüket, és amikor az első darabot már befejeztük, azt látjuk, hogy még mindig erősen becsukva tartják. A legmegérintőbb pillanatok akkor jönnek, amikor elmondják, mit „láttak” az adott darab közben. Állítom, a szerzők is boldogok lennének, ha hallanák, mi mindent lehet látni kompozícióik közben; lepkéket, felkelő napot.
Várnagy Andrea elbeszélése szerint Edvard Grieg Reggeli hangulat (videónkon) című ismert művének zongoraátirata után az egyik gyermek által látottak után érdeklődve azt a választ kapta, „nem tudom, mit láttam, de nagyon boldog voltam”.
A 3-4 perces darabokat az élménybeszámolókon kívül rövid versek színesítik, szintén a zongoristák előadásában. Az egyedülálló – és sajnos nem ritkán a nézők életében egyedüli – élő kulturális élményt tovább gazdagítja, hogy a művészek világhírű és nagy magyar zeneszerzőkről beszélnek.
– Sokszor ez az egyedüli lehetősége a szegény gyerekeknek, hogy megtudják, nem Zámbó Jimmy a legnagyobb magyar komponista, de a fogékonyságukra jellemző, hogy a koncerten egy-egy visszatérő névre emlékeznek, azt követően pedig odamennek a zongorához, simogatják – akik pedig ismerik a hangszert, „kollégának” nevezik Andreát vagy Zsoltot.
Az ötven állomásos sorozat a vége felé közeledik, de Dejtár után mennek még Dorogra, Tokodra, Gyálra, összesen tíz állomásra. De miért?
– Nekünk ez egy nagy misszió. Mindenhová el szeretnénk menni, és szívszorító, hogy ahol csak voltunk, mindenhol kérlelnek minket, hogy menjünk vissza még. A legjobb lenne, ha más zenészeknek is eszükbe jutna elvinni a komolyzenét, a játékot, a művészetet a leghátrányosabb országrészekbe, nagyon vágynak rá, el kellene hinni ezt – mondja Andrea, aki szerint anno a Magyar Televízió gyermekműsora, a Zsebtévé nagyon hasznos volt. Egy hasonlóra, ahol játékos formában beszélnek a muzsikáról, most is szükség lenne szerinte; segítené őket abban a munkában, hogy ne „a Mr. Bean zenéje” ugorjon be a zenehallgatóknak a Peer Gynt-részletről.
A legkevésbé sem félresöpörhető kérdés, hogy adott esetben lesz-e közönsége egy Várnagy–Farkas-féle Liszt-koncertnek húsz esztendő múlva.
