Várnagy Andrea elbeszélése szerint Edvard Grieg Reggeli hangulat (videónkon) című ismert művének zongoraátirata után az egyik gyermek által látottak után érdeklődve azt a választ kapta, „nem tudom, mit láttam, de nagyon boldog voltam”.
A 3-4 perces darabokat az élménybeszámolókon kívül rövid versek színesítik, szintén a zongoristák előadásában. Az egyedülálló – és sajnos nem ritkán a nézők életében egyedüli – élő kulturális élményt tovább gazdagítja, hogy a művészek világhírű és nagy magyar zeneszerzőkről beszélnek.
– Sokszor ez az egyedüli lehetősége a szegény gyerekeknek, hogy megtudják, nem Zámbó Jimmy a legnagyobb magyar komponista, de a fogékonyságukra jellemző, hogy a koncerten egy-egy visszatérő névre emlékeznek, azt követően pedig odamennek a zongorához, simogatják – akik pedig ismerik a hangszert, „kollégának” nevezik Andreát vagy Zsoltot.
Az ötven állomásos sorozat a vége felé közeledik, de Dejtár után mennek még Dorogra, Tokodra, Gyálra, összesen tíz állomásra. De miért?
– Nekünk ez egy nagy misszió. Mindenhová el szeretnénk menni, és szívszorító, hogy ahol csak voltunk, mindenhol kérlelnek minket, hogy menjünk vissza még. A legjobb lenne, ha más zenészeknek is eszükbe jutna elvinni a komolyzenét, a játékot, a művészetet a leghátrányosabb országrészekbe, nagyon vágynak rá, el kellene hinni ezt – mondja Andrea, aki szerint anno a Magyar Televízió gyermekműsora, a Zsebtévé nagyon hasznos volt. Egy hasonlóra, ahol játékos formában beszélnek a muzsikáról, most is szükség lenne szerinte; segítené őket abban a munkában, hogy ne „a Mr. Bean zenéje” ugorjon be a zenehallgatóknak a Peer Gynt-részletről.
A legkevésbé sem félresöpörhető kérdés, hogy adott esetben lesz-e közönsége egy Várnagy–Farkas-féle Liszt-koncertnek húsz esztendő múlva.
