Bár évek óta levelezünk, személyesen még soha nem találkoztunk. Eszmecserénkben olyan történet ellentétes, sokszor ellenséges oldalait igyekeztük megvilágítani egymásnak, amely az első világégésben, a „nagy háborúban” felperzselődő Szerbiának és az Osztrák–Magyar Monarchiának is mérhetetlen szenvedést hozott. A Balkánt átszelő 1915-ös halálmars során, amikor Szerbia végül összeroppant a központi hatalmak satujában, és rettenetes exodusra kényszerült az albániai havasokon át, magával vonszolt csaknem negyvenezer osztrák–magyar hadifoglyot embertelen körülmények között. Nagy számban magyarokat és magyarországi származásúakat is. Mind a szerbek, mind a hadifoglyok óriási veszteségeket szenvedtek el, s ami az egyik félnek országépítő mártírium volt, az a másiknak értelmezhetetlen pokol. Mile Bjelajac szerb történész azonban mindig is kész volt az européer párbeszédre, és segítőkésznek mutatkozott a történet töredékeinek összerakásában. Még ha sok kérdésben nem egyezett is, nem is egyezhetett a véleményünk. Napokban megjelent könyve még mélyebbre ás: a Zasto revizija? Medija centar „Odbrana”, 1914–2014 című munkája többek között az első világháború kirobbantásának szerb felelősségét firtatja, Gavrilo Princip és a boszniai Fekete Kéz szervezet működését elemzi, és hevesen cáfol minden olyan „vonalat”, amely a szerb vagy az orosz titkosszolgálat aknamunkáját sejteti a szarajevói merénylet megszervezésében. Vagyis szakítani próbál a száz év alatt megkövült értelmezésekkel, de azokkal is, amelyek szerinte a revizionizmus szellemében értelmezik újra hibás módon a történelmi tényeket. Belgrád óvárosában, a hajdani nándorfehérvári vár, a Kalemegdán alatt, hangulatos kis kávéház kerthelyiségében találkoztunk, nem nélkülözve olykor a hevesebb vitákat sem egy tragikomikusan kezdődött merénylet kapcsán, amely néhány hét alatt más vágányra állította a huszadik századot.
– Szarajevó, 1914. június 28.: néhány elszánt, de botcsinálta ifjú merénylő nyílt színen kivégzi az osztrák–magyar trónörököst, a szláv népek nagy barátját és Oskar Potiorek boszniai kormányzó helyett Ferenc Ferdinánd feleségét, Chotek Zsófia grófnőt. A birodalom gyászba borul, és vért kíván. Mindenki Szerbiát és Oroszország titkosszolgálatát sejti a háttérben, ön azonban ezt határozottan cáfolja új könyvében.
– A Fekete Kéz vezetője már a kezdetektől utasította szervezete tagjait, hogy álljanak le a merénylettel, de a boszniai (boszniai szerb – M. G.) fiatalok nem engedelmeskedtek neki. Valójában ez az ő egyéni ötletük volt, nem Belgrádé. Ezt erősíti meg az a tény is, hogy a Szarajevóban használt fegyverek egészen más típusúak, mint amilyeneket a szerb titkosszolgálat vezetője, Dragutin Dimitrijevics, ismertebb fedőnevén Apisz szerzett be ügynökeinek. Amikor Apiszt a szerb hatóságok 1917-ben letartóztatták, és a bíróság kérdőre vonta, a kimutatásokból kiderült, hogy a szolgálat orosz fegyvereket, Nagant revolvereket juttatott el bizonyos boszniai szerbeknek önvédelmi célokra. A szarajevói merényletben azonban belga eredetű, félautomata Browningokat használtak. Ezek kisméretűek voltak, könnyedén zsebre rakhatók, míg a jókora Nagantokat nem lehetett elrejteni. Principék Browningokkal és kézigránátokkal voltak tehát felfegyverezve 1914. június 28-án. De e gránátok is régebbi típusúak, XIX. század végiek voltak, úgy néztek ki, mint egy cigarettásdoboz, elhajításuk után 11 másodpercre, azaz igen hosszú időre volt szükség az aktiválódáshoz.
– Az imént fölsoroltak ön szerint kétséget kizáróan bizonyítják, hogy a szerb államnak semmi köze nem volt a szarajevói orgyilkossághoz és a világháború kirobbantásához? Ha konspirálni akarnék, nyilvánvalóan nem a saját titkosszolgálatomnál rendszeresített fegyverekkel látnám el az ellenséges területen működő embereimet, hanem elvágnék minden visszavezető szálat.
– Higgye el, minden elérhető forrást elolvastam a szerbiai titkosszolgálat akkori működéséről, de semmit nem találtam, ami a merényletre vonatkozik, abszolúte semmit! Apisz csakis azért vállalta magára a szarajevói merénylet megszervezését a száműzetésben működő szerb bíróság előtt 1917-ben, hogy megóvja emberei életét, akiket ez idő tájt már mint osztrák–magyar kémeket üldözött a rendőrség, és a halálbüntetés réme lebegett fölöttük! A trónörökösre támadó boszniai fickók soraiban erősen élt a korhangulatnak megfelelő radikalizmus hagyománya, amely ugyanúgy megvolt Itáliában, Oroszországban, és amely számtalan merényletben megmutatkozott többek között az 1912-es, 1913-as Balkán-háborúkban vagy Zágrábban és Dalmáciában. Ez volt az idők szava, mely kinyilvánította magát a szarajevói orgyilkosságban is, ahol semmi különös nem történt. Hiszen ott volt az ifjú dalmátok, az ifjú horvátok, az ifjú jugoszlávok, az ifjú törökök és az ifjú olaszok mozgalma is az Ifjú Bosznia mellett
– Ifjú magyarok nem igazán voltak ekkoriban
– és ezeknek a mozgalmaknak egyszerűen nem volt pénzük a fegyvervásárlásra.
– Van olyan elmélet is, amely szerint maga az Osztrák–Magyar Monarchia, annak bizonyos érdekcsoportjai tetették el láb alól a trónörököst, hogy kiprovokálják a háborút. Erről mi a véleménye?
– Kétségtelen, hogy a Monarchia már évekkel a világháború kitörése előtt készült Szerbia megtámadására, és elszántan kereste a casus bellit (ürügyet a háborúra – M. G.). Conrad von Hötzendorf osztrák–magyar vezérkari főnök naplói is megerősítik ezt: huszonnégy alkalommal ismétli meg 1913 januárjától 1914 júniusáig, hogy jó okot kellene találni a háború kirobbantására. Magát a szarajevói merényletet habozás nélkül ekként üdvözölte, s már néhány perccel megtörténte után Szerbiát vádolta meg, nem kívánván elszalasztani a háború esélyét. Bosznia 1909-es annektálásakor is ez volt a cél, majd a Balkán-háborúk alatt is arra készültek, hogy hátba támadják Szerbiát – számtalan helyzetet teremtettek erre, a sajtót is ennek támogatására hangolva. Ausztria újra akarta formálni a Balkánt, és feldarabolni Szerbiát. Nos, ezek voltak a tervek
– Tehát összességében úgy véli, hogy Szerbia ártatlan volt a szarajevói merényletben? Ekkortájt már a szerbek soraiban is évtizedek óta lobogott a nacionalista vágy, hogy országukhoz csatolják többek között azt a térséget, amelyet akkoriban Dél-Magyarországnak neveztünk, manapság meg Vajdaságnak. Kerül, amibe kerül.
– Manapság közkeletű vélekedés, hogy a korszak nacionalizmusát Belgrádból exportálták, az osztrákok is osztották ezt az elképzelést. A délszlávok, akik benépesítették a délszláv régiókat, mint például Dél-Magyarország bizonyos területeit, Boszniát, Horvátországot vagy Dalmáciát, nem akartak kiszakadni az Osztrák–Magyar Monarchiából, nem akartak függetlenedni, nem akartak különleges státust a Monarchiában. Ez az igény nem illeszkedett volna a valódi szláv történelem folyamataiba Rendben, azt elismerem, hogy a szláv mozgalmak, amelyek a XIX. században alakultak meg sokféle módon, tényleg várták a kínálkozó lehetőséget. E mozgalmak képviselői olykor valóban Belgrádba látogattak, hogy tanulmányozzák a délszláv politikai vezetők intellektuális módszereit. Konferenciákat szerveztek, hogy megvitassák a délszláv irodalom, költészet, művészet, kultúra problémáit. Zágrábból pedig a Balkán-háborúk során felszabadított Koszovóba zarándokoltak, hiszen minden délszlávnak, legyen az horvát vagy szlovén, Koszovó ugyanazt jelentette. Ma az egész Koszovó-kérdést a szerbekhez kötik, holott akkoriban teljes délszláv közügy és állásfoglalás volt. Novi Saddal, Újvidékkel ugyanez volt a helyzet.
– Azt is szerették volna felszabadítani a délszlávok?
– Így van.
– Magyarország nem föltétlenül repesett az örömtől
– Magától értetődik, hogy nem repesett. És Bécs sem
– Bécs a magyarokért sem lelkesedett különösebben
– Bécsnek egyensúlyoznia kellett a magyar és a román igények között, hiszen Románia is Magyarország kárára kívánt terjeszkedni, Ausztriának viszont meg kellett akadályoznia, hogy a románok elhagyják a tábort. Ezért nem értek egyet azzal az értelmezéssel, amely szerint mindent Belgrádból exportáltak, és hogy a merénylet ötlete is ott pattant ki. Igaz, az összeesküvők között volt egy szerb hivatásos tiszt is, de a többiek boszniaiak voltak, önkéntesek, irreguláris erők tagjai, a Balkán-háborúk veteránjai, akik Belgrádban éltek, ott rejtőztek el a boszniai osztrák–magyar hatóságok szeme elől. Nem mehettek haza, hát szerbiai száműzetésben maradtak. Az Arany Kecsegéhez címzett kávéházban találkozgattak ezek a hazafiak. Amikor elhatározták, hogy föllépnek a trónörökös ellen, bejárták a belgrádi fegyverüzleteket, de az árcédulák láttán rádöbbentek arra, hogy nincs elég pénzük a bevásárláshoz. Így egy boszniaihoz fordultak, Vojiszlav Tankoszics őrnagyhoz, a Balkán-háborúk szerb katonájához, aki ellátta őket revolverekkel és bombákkal. Így jutottak fegyverhez, nem pedig Belgrád révén. Az osztrák hatóságok nagyon jól tudták, hogy a Fekete Kéz szervezet nem ugyanabba az irányba tart, mint a szerb kormányzat. Sőt valójában éppen ellentétes álláspontot képvisel. Ezért nem vádolható meg a szerb kormány mindazért, amit a Fekete Kéz tagjai követtek el. Amikor mindeközben a szerb belügyi szervek tudomására jutott, hogy egyesek fegyvereket csempésznek át Boszniába, azonnal nyomozni kezdtek. A titkosszolgálatot vezető Apisz 1914. június 21-én írt jelentést, ez az egyetlen kapcsolódó irat, amely a merénylet előtti időkből fönnmaradt. Ez is arról szól, hogy boszniai ügynökei – nem pedig az Ifjú Bosznia tagjai! – önvédelmi célokra igényeltek fegyvert tőle, hogy adott esetben felvehessék a harcot az őket üldöző osztrák–magyar határvédelmi hatóságokkal. Szerbiában senki nem gondolta, hogy e manőverek az ország elleni agreszszióhoz vezetnek. És volt ok az aggodalomra, hiszen az egész hadsereg az új területeken, Új-Szerbiában tartózkodott, távol az északi határvidéktől. Ráadásul az országnak tíz évre még legalább szüksége lett volna arra, hogy fölocsúdjon a Balkán-háborúk veszteségeiből, és fölkészüljön az újabb hadviselésre. Apisznak fogalma sem volt arról, hogy mit szerveznek a Fekete Kéz tagjai, hiszen ha tudja, és maga is benne van, amint a közkeletű feltételezés tartja, akkor bizonyára a legújabb típusú fegyvereket juttatta volna el nekik, s a fiataloknak nem ósdi eszközökkel kell Ferenc Ferdinándra támadniuk. Ismétlem: amikor megindultak a híresztelések, hogy boszniaiak fegyvereket csempésznek át Szerbiából, Apisz azonnal megkezdte a vizsgálatot, szokatlan módon még civil megfigyelőket is bevonva a katonai vizsgálódásba. De ez már jóval az után történt, hogy a merényletre készülő fiatalok átlépték Bosznia határát. És a kép sehogy sem akart összeállni: a csempészésről szóló híresztelések nem voltak összhangban a tényekkel. Nem csoda, hiszen nem egy-, hanem kétféle, egymástól teljesen független fegyverügyletről volt szó! A szerb kormány közvetlenül a merénylet után is nyomozást kezdeményezett.
– S mire jutott?
– Például hogy Gavrilo Princip zálogházban hagyta a télikabátját, hogy némi pénzt teremtsen elő boszniai utazásához. Aztán megtalálták a fiatalember mentegetőző levelét, amelyet főbérlőjének írt: azonmód megfizeti lakbérhátralékát, amint visszaérkezett Belgrádba. Princip gyakorlatilag éhezett, nyomorúságos körülmények között tengődött. A másik boszniai fickó, aki Szarajevóban az autóra hajította a bombát, ebben az időben belgrádi nyomdában dolgozott, de a szerbek nem szívesen látták állami munkahelyen. Ám ő nem kívánt kilépni, és boszniaiként a belgrádi osztrák–magyar konzulátus védelmét kérte, amelyet meg is kapott, sőt a konzulátus kijelentette, hogy az illető feddhetetlen osztrák–magyar állampolgár, akiért kezeskedik! Összességében nagyon szegény emberekről volt szó, akik minden támogatás nélkül láttak neki a merényletnek. El tud képzelni bármilyen speciális hadműveletet pénz nélkül?
– Ha jól értem, az ön állítása
– nem csupán az enyém!
– hogy az első világháborút néhány nyomorgó ifjú magánakciója robbantotta ki, amely mögött nem állt semmiféle állami konspiráció.
– Ha a világháború okairól és folyamatáról beszélünk, Szarajevó mindenképpen csak ürügy volt, az Osztrák–Magyar Monarchia meg sem vizsgálta a bizonyítékokat, úgy vádolta meg Szerbiát. S mindez véletlenül sem a kis országok, hanem csakis a nagy birodalmak ügye volt: hogyan igyekeztek a hatalmi egyensúlyt kialakítani vagy átalakítani; hogyan próbálták meghatározni a közeli jövőt. E tevékenységükbe bizony sok hiba csúszott. Mit tett például Németország? Rögeszméje volt, hogy mindenkit megelőzve rendezze el a dolgokat, mielőtt a többi ország felkészülhetett volna. Oroszország pedig sokféleképpen reagált a szarajevói merényletre: először igyekezett visszafogni a szerbeket, mondván, ne harcoljatok, mert ez a mi érdekeinket is sérti. Amikor pedig kitört a háború, próbált elrettenteni a folytatásától.
– Oroszország őszintén igyekezett megakadályozni a világháborút?
– Szerette volna visszatartani az Osztrák–Magyar Monarchiát a hadba lépéstől, hiszen a cári birodalom sem állt készen a háborúra. Inkább a tárgyalást szorgalmazta. A szerbeknek meg azt tanácsolta: tegyenek eleget az ultimátum követeléseinek, csak hogy elkerüljék a háborút! Ne álljanak ellen, vonuljanak vissza, és kérjék fel a nagyhatalmakat közvetítőnek! Amire az volt a szerb válasz: nos, ha biztosak lehetünk abban, hogy az osztrák–magyar hadsereg megáll mondjuk ötven kilométeres benyomulást követően, akkor rendben. De azt már nem engedhetjük, hogy az ország szívéig hatoljon, majd szélsőséges követelésekkel álljon elő. Szerbia ennek szellemében először Itália közvetítését kérte, amely ekkor még formálisan a Monarchia szövetségese volt. Majd Nagy-Britanniához fordult, mivel annak akkoriban nem voltak balkáni érdekeltségei.
– Mit gondol: lehetséges-e valaha közös álláspontot kialakítaniuk az osztrák, magyar és szerb szakembereknek az első világháború kirobbantásáról?
– Volt közös alap, amelynek én is híve vagyok, méghozzá a hatvanas-hetvenes években alakították ki a nyugati államok, Ausztriát is beleértve. Ilyen volt többek között a Fischer-tézis (Fritz Fischer német történész elmélete szerint az első világháborút valójában a világuralomra törő Németország robbantotta ki, amelynek 1914-es külpolitikai igényei nem tértek el az 1939-es náci Németországéitól – M. G.). Azt azonban ki kell jelenteni, hogy az alaptéziseket felülvizsgáló, a tényeket elvető revizionista kutatók manapság nem veszik figyelembe az új bizonyítékokat. Szerintük minden csak értelmezés kérdése. Az én nézőpontom szerint ehhez azonban rengeteg történettudományi tényt kell a szőnyeg alá söpörni vagy kettős mércét alkalmazni. Kizárólag csak az egyik oldalt vádolni, könnyedén felmentve a másikat. Az a gond, hogy ezek az igények elsősorban a politika és nem a tudomány irányából érkeznek.
– Szerbiában ma politikai kérdés az első világháború okainak és okozatainak újragondolása?
– Jugoszlávia összeomlása után teret nyert az az elképzelés, hogy maga Jugoszlávia a szerb politika tévedése volt. Hiszen Szerbia már 1914 augusztusában Jugoszlávia megalapítását jelölte meg célként, Ausztria–Magyarország felszabadítását, ahelyett hogy Nagy-Szerbiában gondolkodott volna. Csakhogy senki nem lehetett biztos abban, hogy a szövetséges nagyhatalmak támogatják ezt a tervet, hiszen egészen 1917-ig nem volt szó a vén Monarchia felosztásáról. Véleményem szerint – s nem tagadom, én még ma is kissé Jugoszlávia-párti vagyok – fontosak voltak a jugoszláv nemzeti mozgalmak a korábbi Ausztria–Magyarország területén, de a végső cél mégiscsak a függetlenség volt. Nem kívántak a Monarchia határain belül maradni, hanem újraegyesülni a délszláv testvérekkel. Ha elfogadunk bizonyos érvrendszert az első világháború kitörésének felülvizsgálatára, revíziójára, akkor megtettük az első lépést a második világháború kirobbantásának újragondolásához is.
– Úgy véli, a két háború forgatókönyve megegyezik?
– Úgy gondolom, ugyanazzal az érvrendszerrel könnyedén fölülvizsgálhatók a második világháború kirobbantásának okai is, mint az elsőéi. Vegyük például a francia–német viszonyt, a németek offenzíváit Franciaország ellen mindkét háborúban. A revizionizmus áramlatai előszeretettel vádolják meg Oroszországot azzal, hogy 1914-ben nem hagyta pácban Szerbiát. Ugyanez az érvelés alkalmazható Franciaországra és Nagy-Britanniára is: nem hagyhatták pácban Lengyelországot 1939-ben, ahogy tették korábban Csehszlovákiával vagy Ausztriával. Lehet azt mondani, hogy nem volt jó a trianoni szerződés, de ha bizonyos normákat nem fogadunk el, mint például ma az ENSZ alapokmányát, nem kezelhetők a nemzetközi problémák. A jugoszláv válság alatt ugyanez történt, s a folyamatok polgárháborúba csaptak át, mert e folyamatokra kettős mércét alkalmaztak. Hogyha korrekt módon ítélkeztek volna, sok vérontásnak elejét veszik. Hogyha feláldozunk bizonyos alapszabályokat a humán tudományok bármely területén, legyen az történetírás, szociológia vagy politológia, akkor óhatatlanul propagandistává válunk, ha akarjuk, ha nem.
– Mit tartanak a magyarokról a szerb katonai gondolkodásban? Vegyük például Szabács esetét, ahol 1914 őszén véres atrocitásokat követett el az osztrák–magyar hadsereg, köztük magyar katonák civilek, de civil ruhában harcoló gerillák ellen is. Sokakat minden teketória nélkül kivégeztek, a korabeli propagandisztikus irodalom szerint meg is kínoztak.
– Borzalmas, ami ott történt.
– Ebben egyetértünk.
– Ha elképzeljük a harcoló katonák vagy egy egész hadsereg lelkiállapotát a rasszizmus szempontrendszere alapján, vagy hogy miképp tekinti egy katona magánál alacsonyabb rendűnek, sokszor akár állatnak is a vele szemben álló embert, akkor beláthatjuk, hogy ilyen kiélezett helyzetben nagyon könnyű bármilyen bűntettet elkövetni. Hasonló dolgok estek meg Afrikában vagy Ázsiában a gyarmatosítás időszakában, és senki nem vádolta meg a rémtetteket elkövető imperialista nagyhatalmakat. A balkáni emberek kegyetlenségéről is a legvadabb sztereotípiák, karikatúrákban testet öltő rossz közhelyek keringtek Németországban és Ausztriában. Amikor végül kitört a háború, mást sem kellett tenni, mint ezeket a kliséket ráhúzni az ellenségre. Meglehet, véletlen egybeesés, de e propaganda párhuzamosan folyt a katonai stratégiai tervek kialakításával. Moltke, a neves XIX. századi német hadvezér már ráébredt arra, hogy maga mellé kell állítania a közvéleményt egy sikeres háború megvívásához. Ragaszkodott a legjelentősebb szerkesztők és laptulajdonosok támogatásához.
– Mennyire része a mai szerb közgondolkodásnak, közmitológiának az első világháború?
– Talán komikusnak fogja találni: mostani vizsgálatok azt mutatják ki, hogy a szerb fiatalságnak fogalma sincs arról, hol zajlottak és milyen céllal a Balkán-háborúk; rengeteg mindent nem tudnak az első világháborúról; vagy hogy mi történt 1941. március 27-én, amikor Hitler elhatározta Jugoszlávia lerohanását.
