Axt Ibolya felmenőinek mesébe illő az élettörténetük. Anyai nagyszüleinek egybekelése a Capuletek és Montague-k ellentétét idézi, hiszen a cirkuszi világban az Eötvös és a Richter család a legnagyobb ellenfelek voltak. Szülői tiltakozás ellenére házasodott össze 1930-ban az Eötvös fiú és a Richter lány. A Fővárosi Nagycirkuszban akrobataszámokkal, illetve vízilóidomárként léptek fel. Első gyermekük, Eötvös Ibolya 1971-ben ment hozzá a zsonglőrként, késdobálóként, majd légtornászként dolgozó Axt Lászlóhoz. Ők már 2 Axt néven a világhírű Ringling utazó társulathoz szerződve akrobataszámaikkal nyolc évig léptek fel az USA-ban. Oklahomában, Georgiában, Észak- és Dél-Karolinában, Coloradóban, Arizonában, Floridában mindig színész vagy más híresség nyitotta meg a műsort, így aztán 1971 és 1979 között találkoztak Roger Moore-ral, Sonyval és Cherrel, illetve a Beatles együttessel, egy alkalommal pedig John Wayne volt az alkalmi porondmesterük. Leányuk Axt Ibolya.
– Ön New Yorkban született, és hároméves koráig az Amerikai Egyesült Államokat keresztül-kasul átszelő, három kilométer hosszú cirkuszi vonaton nevelkedett. Nyilvánvalóan nem lehet erről az időszakról sok emlékképe.
– A szüleimmel az USA-ban először két évre kötöttek szerződést, majd mindig újabb két évvel hosszabbították meg azt. Úgynevezett long touron vettek részt, tehát január első hetétől december elejéig járták az államokat. Évente 580 előadásuk volt, s mivel a 350 tagú társulat tagjaként a saját számuk mellett más-más produkciókban is segédkeztek, naponta akár harmincszor kellett átöltözniük. A társulatnak nem volt sátra, sportcsarnokokban léptek fel, New Yorkban például a Madison Square Gardenben, nyolcvanezer néző előtt. A cirkuszban általában egyszerre három porondon zajlott a műsor, ám a szüleim 1975-re kifejlesztett számukkal bekerültek a nemzetközi artistavilág élvonalába, és amikor felléptek, már csak az ő porondjuk működött, tehát mindenki őket nézte. Apám légtornászként dolgozott, biztosítóháló nélkül 18–25 méter magasságban. Ebben az időszakban, 1976-ban születtem egy New York-i kórházban. Amerikáról nincs élményem, de állítólag annyira megszoktam a cirkuszi vonatos életet, hogy amikor 1979 decemberében hazajöttünk Magyarországra, nem tudtam az Egressy úti lakásban megmaradni, hiszen addig sohasem aludtam fix, nem mozgó helyiségben. „Ibike igazi cirkuszi gyerek, ennyi időt még sohasem töltött bezárva egy lakásban, és nehezen szokja” – mondogatta akkor anyám. Szerencsére a szüleim Olaszországba, majd Japánba kaptak szerződést, engem is magukkal vittek, így „normalizálódott” a helyzetem. Az USA-ban azóta sem jártam, az iskoláimban mindig csodálkoztak, amikor kiderült, hol születtem. Japánról már több az emlékem: a szállodákban kemény, rizzsel töltött párnán kellett aludnom.
– Nem hiszem, hogy a szülei a nyolcvanas években hagyományos mesével altatták el. Elég lehetett, ha a család régmúltjából idéztek egyet-egyet. Például az iráni sah ajándékával kapcsolatos történetet.
– A szüleim, amikor már ismerték egymást, de még nem volt közük egymáshoz, a hatvanas évek második felétől a Magyar Cirkusz- és Varietévállalat kiküldetésével a Szovjetunióban, Romániában, majd Iránban léptek fel. A Teheránba tartó repülőgépen kerültek egymás mellé, és hetekkel később elhatározták, hogy eljegyzik egymást. Mivel a társulat Reza Pahlavi perzsa sah több hónapra szóló meghívásának tett eleget, az eljegyzés híre még a helyi újságokba is bekerült. A szálloda igazgatója megkereste őket, és átnyújtott egy nyitott, azaz korlátlanul feltöltött csekket, hogy alapozzák meg vele az életüket. Ők igyekeztek szerények maradni, és vettek egy aranyszínű cigarettatartót és egy Ronson öngyújtót. Megmutatták az igazgatónak, majd visszaadták a sah csekkjét az elképedt férfinak.
– Mikor dőlt el, hogy cirkuszos lesz?
– Hétéves voltam, amikor apukám feltette a kérdést, hogy szeretnék-e artista lenni. Igennel válaszoltam, így megkezdte a képzésemet. Az iskola mellett mindennap keményen gyakoroltunk. Előrehozott vizsgáim voltak a tantárgyakból, hogy áprilistól már tudjak utazni velük, ahová elszerződtek. Az első fellépésemet terveztük. A Fővárosi Nagycirkuszban jótékonysági estet tartottak a nyugdíjas artistákért. Édesapámmal léptem volna fel, ám ő pár nappal előtte lezuhant a trapézról. Az abfalt viszonylag egyszerű elem. Hátravetette magát a trapézon, hogy a két lábát végigcsúsztassa a kötélen, és beakassza a rúdnál. De az egyik lábfeje lecsúszott, a trapéz kifordult, ő pedig lezuhant a porondra. Ez a baleset 1984. március 1-jén a Fővárosi Nagycirkuszban történt. Életveszélyes állapotban vitték az Országos Traumatológiai Intézetbe. A balesetről minden újság beszámolt, és ezt követően írt könyvet A 2 Axt címmel Pintér Éva és Szamay Ilona. Könyvükkel ráirányították a figyelmet a cirkuszi világra, annak veszélyes mivoltára.
– Lehet tudni, hogy mi volt a baleset oka?
– Gyanakodott a megváltozott páratartalomra s arra is, hogy nem a megszokott mosószerrel mosták ki a ruháját. Évtizedekkel később jött rá a valószínű okra. Később egyszer megpróbálta ugyanazt a trükköt, s a lábfeje ugyanúgy kifordult, mint a baleseténél. A trapéz szélén van két kis gömb, az lökte ki a lábát forduláskor. Egyébként édesanyámnak is volt egy ennél szerencsésebb kimenetelű balesete, még az USA-ban. Ott számtalan produkcióban fel kellett lépnie, így például elefánt hátán lovagolt. Az előttük haladó, tudottan ideges természetű elefánt hányni kezdett, s a nyálkán elcsúszott az anyám elefántja, de anyám el tudta lökni magát, hogy ne nyomja agyon az állat. Egy mondás szerint az erőszak és a tragédia elválaszthatatlan a cirkusztól. Sőt a cirkusz egy „belle dame sans merci”, egy gyönyörű, de könyörtelen hölgy, aki behálózza az előadók lelkét, kizsigereli a testüket, és amikor a teljesítményük már nem elfogadható többé, a földhöz vágja őket.
– Az ön apai nagyapja, a cirkusz világában ismert „Nagy Ervínó”, mint A 2 Axt könyvből kiderül, elhagyta a családját. Sohasem kereste meg a fiát, az unokáját?
– Apám még fiatalon, amikor mindketten Belgiumban, de más-más cirkuszban dolgoztak, levelet írt neki, de olyan választ kapott rá, hogy ne akarja őt utánozni, és ne hívassa magát „Kis Ervínónak”. Az, hogy nélküle nőtt fel, nem esett olyan rosszul, mint ez a levél. Végül apám 38 évesen látta először. Németországban turnéztunk, akkor 12 éves voltam. Kinéztem a cirkuszi lakóautóból, s láttam, hogy egy fényképekről ismert férfi jön a lakókocsi felé. „Apu, ott jön apukád!” – kiáltottam fel. És kopogtak. Akkor látták egymást először. Én egyébként 13 éves koromtól léptem fel a szüleimmel a Fővárosi Nagycirkuszban. Egyre több trükköt vettem át. Amikor anyu 45 évesen abbahagyta, apuval duettben folytattuk. Ő 47 évesen vonult vissza, adta át nekem a számot, hogy beforrjon. Tizenkilenc éves koromtól csinálom önállóan. Sokfelé szerződtem, felléptem Svájcban, Hollandiában, Franciaországban, Németországban, Ausztráliában, Mexikóban. Mivel az Ibolyát sok országban nem tudják kimondani, a második keresztnevemet használva Elisabeth Axt néven lépek fel. Az artista kifejezés gyűjtőfogalom, mi azon belül megkülönböztetjük a zsonglőrt, akrobatát, állatidomárt, bohócot és légtornászt.
– Mit jelent az, hogy Washington-trapéz?
– Aki kitalálta, hogy a trapézon áll fejen, azt Washingtonnak hívták. Ilyen az én trapézom is. Hét perc a mutatványom biztosítás, háló nélkül. Ez az én döntésem. A hat-nyolc méter magasan lévő trapézon fejen és egy kézen állok, fejen állva karikákat hajtok a kezemmel és a lábammal. A Fővárosi Nagycirkuszban a hétfő és a kedd szünnap; szerdán, csütörtökön, pénteken egy-egy, szombaton három és vasárnap két fellépésem van. Én a már említett trapézszámot adom elő. Van még egy levegőszámom s egy kézegyensúlyozásom is.
– Hogyan kell élnie?
– Amikor nincs előadás, napi másfél-két órát gyakorolok. Más napokon edzőteremben egy órát futok, negyven percet lépcsőzöm, lábra erősítek, majd aerobikedzésre megyek. Alkoholt ritkán iszom. A testsúlyomra oda kell figyelnem, az is nyilvánvaló, hogy a fellépések előtti órákban nem eszem és iszom semmit sem.
– Amikor belép a manézsba, mindent ki kell kapcsolnia. Nem gondolhat arra, hogy kaptam a NAV-tól egy levelet, holnap érte megyek a postára, uramisten, mi lehet benne
– Muszáj kikapcsolni és csak arra gondolni, amit csinálok. Akármi van, kint kell hagyni. Nem azért jön a közönség, hogy olyat lásson, amit nem akar.
– Minden előadóművész álma, hogy ott legyen a monte-carlói cirkuszfesztiválon.
– Általában meghívásos alapon lehet bekerülni. Engem 2007-ben hívtak meg, és a fesztivál két különdíját kaptam meg.
– A felvételeken látni, ahogy produkcióját látva tapsol Albert herceg is. Hol van igazán jó közönség?
– Az itthoni is nagyon jó. Az oroszok virágcsokrokat dobnak be a színpadra s küldetnek az öltözőbe. Nagyon értik azt, amit látnak. A Szovjetunióban több mint száz cirkuszi társulat működött, az emberek magas színvonalú előadásokon nőttek fel. Ausztráliában a kisebb városokban előfordult, hogy megbotránkoztak az artistanők kiskosztümjeit látva. Túl merésznek gondolták. Sydneyben, Brisbane-ben ezt már nem éreztem.
– Most, hogy állandó cirkuszban lép fel, nem hiányolja a vándorcirkuszos életet?
– Csak egy kicsit. Fárasztó a sok utazás, ráadásul utazó társulatnál nagyon sok egyéb munkájuk van az állatszámosoknak és a légtornászoknak. Nekem másfél órába kerül a trapézom felszerelése. Soha nem bíznám másra, olyan ez, mint amikor az ejtőernyős magának hajtogatja a felszerelését. Egyébként a fellépőruháimat is én tervezem és én varrom.
– Eldőlt már, hogy a gyermeke is cirkuszos lesz-e?
– A fiam, Brandon tízéves. Nagy-Britanniában született, és ott is jár iskolába. Kézen áll, fejen áll, hajlékony számokban jeleskedik, zsonglőrködik, egykerekűn már fel tudna lépni.
– Tavaly is gyűjtöttek az idős artistáknak, hiszen akik egykor Magyarország hírnevét öregbítették, azok manapság negyvenezer forintos nyugdíjból tengetik napjaikat. Hogyan tudja az ember bebiztosítani magát idősebb korára?
– Tudjuk, hogy ezt örökké nem lehet csinálni. A fiataloké a porond. Muszáj előtakarékoskodni, mert eljön az az idő, amikor váltani kell. Amikor a szüleim abbahagyták, anyám óvodában tanított tornát angol nyelven, aztán artistastúdiót nyitottak Ercsiben. Most artistaközvetítő ügynökségük van.
– Az egykori Capuletek és Montague-k megünneplik a névnapokat, születésnapokat?
– Igen, de szűkebb körben. Mindenki mindenkinek rokona ebben a cirkuszi világban. Csak ha a Fővárosi Nagycirkusz mostani műsorát nézem: a Donnert akrobatacsoport tagjai unokatestvéreim, a szintén lovas akrobata Richter Flórián pedig a másod-unokatestvérem. A többi rokon a világ más részein dolgozik. Ennyi embert képtelenség egy családi rendezvényre összehozni.
– Ha valaki dupla fizetést ajánlana egy íróasztal mellett, elvállalná?
– Ó dehogy! Akit cirkuszvonat ringatott, az igazán izgő-mozgó típussá válik.
Megjelent a szombati Magyar Nemzet Magazin mellékletében.
