Gépfegyveres biztonsági emberek terelik a forgalmat, hatalmas a dugó, a város déli részére gyakorlatilag lehetetlen bejutni. Terrortámadás történt a kora reggeli csúcsforgalomban, mint a helyi portálok pillanatokon belül hírül adják: egy palesztin fiatalember rontott rá késsel a 40-es busz utasaira. Ez a járat olyan, mint Budapesten a hetes: keresztülszeli szinte az egész várost. Tizenhét ember sérült meg, hatan súlyosan. A buszsofőr dulakodott a terroristával, aki menekülni próbált a helyszínről, ám az éppen arra kanyarodó rabszállító jármű személyzete lábon lőtte, s elfogta. A földre fektetett, sérült, hátrabilincselt kezű tulkarmi palesztin képe sok-sok izraeli portálon megjelent, bizonyítva, hogy a háború a média frontjain is dúl. A mozlim fiatalember illegálisan szökött be izraeli területre, megtalálta a rést a pajzson, erős érvet adva azok kezébe, akik azt támogatják, hogy Ciszjordániát is mielőbb falazzák be éppen úgy, mint Gázát. Való igaz, mióta a „belső” határok bezárultak, abbamaradtak a súlyos véráldozatot követelő terrortámadások, nem robbannak a buszok és éttermek, marad a kés mint támadóeszköz, vagy alkalmasint az autó, melylyel a tömegbe hajthatnak. Szerencsére most mindenki életben maradt.
De ez csak az egyik olvasat. Merthogy a fal valójában mégiscsak elválaszt.
Izraelbe bejutni nem csak palesztinként vagy más mozlim állam polgáraként nehéz, falakba ütközhetünk, bárhonnan is érkezünk. Például Magyarországról. Libanoni, szíriai, iraki pecsétjeimet látva útlevelemben a határőrnő ellentmondást nem tűrő hangon kiparancsol a sorból. Az igen eufemisztikusan csak „waiting room”-nak (várakozószobának) nevezett helyiségben két és fél igen lassan eltelő óráig ültetnek mindenféle tájékoztatás nélkül, mire mehetek „végre” a kihallgatásra. Egy pohár víz sem jár, ellenben a tetőről egyre nagyobb cseppekben hull a fejemre az eső. Közben poggyászom valahol kint forog a terminálban, szerencsére nem egyedül érkezem, így kísérőim magukhoz veszik, mielőtt a terrorelhárítás felrobbantaná. A kis teremben két dán papírokkal érkező pakisztáni származású fiatalember, egy láthatóan zavart idősebb hölgy – akinél furcsa tablettákat találtak – és egy kínai férfi a sorstársam. A két pakisztáninak szendvicset és két-két palack vizet hoznak, régóta félreállíthatták őket, ha nekik már ilyen „gondoskodás” jár. Megindító pillanat, hogy ellátmányukat megkapva azonnal megkérdezik, kérem-e a szendvicsük felét – szolidaritásból és közösségtudatból bizony lenne mit tanulnunk egyes ázsiai népektől! Végül egy palack vizet elfogadok, órák óta nem ittam egy kortyot sem. Biztonsági tiszt elé kerülök, hosszasan kérdez, korábbi útjaim éppúgy előkerülnek, mint hogy mi volt apai nagyapám keresztneve. Hiába a budapesti izraeli nagykövetség szíves ajánlólevele, végigmegyünk a teljes procedúrán. Kis csapatunk egész napját elszúrják – a többieknek várniuk kell rám –, s még kávéval sem kínálnak, úgy tűnik, itt ez nem szokás.
Adnan ötven körüli, tízgyermekes családapa, aki személyi igazolványából él. Mármint abból, hogy jeruzsálemi kötődései miatt palesztin létére izraeli papírokat is kapott, így legtöbb palesztin társával ellentétben ő szabadon átjárhat a „határon”. A Betlehem felé vezető úton, még az izraeli oldalon turistákra vadászik, akiket az alkut követően saját autójával visz át Ciszjordániába. Odaát meg átadja őket társainak, akik kívánság szerint továbbfurikázzák a vendégeket. Elmondása szerint „jobb időkben” tíz-húsz csoportot is átvitt naponta, de a legutóbbi gázai háborúskodás óta alig jönnek külföldiek: jó, ha napi egy-két fuvar összejön. Pedig látnivaló van bőven mind a két oldalon, élményturisztikai szempontból igen hálás térség ez. Az árak viszont sajnos az egekbe emelkedtek, a biztonsági kérdések mellett egyre inkább ez a fő beszédtéma a térségben. A boltokban, vendéglátóhelyeken a magyar árak három-négyszeresét is elkérik szinte mindenért, ez pedig a viszonylag magas izraeli fizetések mellett is rengeteg pénz, a palesztinok számára pedig szinte elviselhetetlen teher. Izrael választásra készül, jelenleg Benjamin Netanjahu bukását jósolják, amihez nagyban hozzájárulnak az egyre érezhetőbb szociális problémák. A protekcionista s földrajzi, geopolitikai nehézségekkel bőven terhelt kereskedelem miatt, na meg azért, mert rengeteg adósékel megy el a hadiiparra, a megélhetés egyre nehezebb. Sajátos helyzet, hogy a lakosság jelentős része ezzel együtt is támogatja az erő politikáját, azt, hogy ellenségeik pillanatra se érezzék úgy, hogy Izrael meghátrál.
Akad azért néhány alapvető, mégis megválaszolatlan kérdés. Például az, hogy miért tekinti Izrael még mindig egyik legfőbb ellenségének Aszad szíriai elnököt, akinél valójában sokkal nagyobb veszélyt jelent a zsidóság és a globális biztonság számára is a „dás”. (Ez az Iszlám Államnak nevezett terrorformáció térségben használt elnevezése, amelyet a szakértő közeg is inkább elfogad, lévén nem sugallja azt, hogy a mozlim világot a barbár erőszakkal kellene azonosítani.) Kérdés az is, mi adhat bármi magyarázatot arra, hogy az izraeli hadsereg átlőjön egy másik ország területére, megölve mások mellett egy harmadik állam, jelesül Irán magas rendfokozatú katonáját és kíséretének több tagját. (Január 18-án az iráni Forradalmi Gárda egyik tábornoka és még öt iráni katona, valamint a Hezbollah libanoni radikális síita szervezet hat fegyverese halt meg egy izraeli légi csapásban Szíria területén.)
Tavaly november 9-én a Palesztin Hatóság területéhez tartozó Battirban megható jelenet zajlott. Jeles nap volt ez: Berlinben épp százezrek ünnepelték a fal leomlásának negyedszázados évfordulóját, emlékeztek összekapaszkodva a régi kegyetlen-szép évekre. A germán fővárosban az egykori fal vonalán nyolc kilométer hosszan kerek, fehér lampionokat állítottak sorba, Battirban pedig ezt jelképezve több száz helyi lakos, köztük rengeteg gyerek ragadott fehér lufit, s állt szintúgy sorfalat.
Battir nem akármilyen hely, Betlehem után a második palesztin világörökségi helyszín. A részletekbe Viszam Ovaineh, a négyezres kisváros tájházának-múzeumának igazgatója avat be minket. Itt már kétezer éve teraszos mezőgazdálkodást alakítottak ki, hasonlóan, mint a kínai rizsföldeken, a korabeli agrikultúrás módszerek máig ismertek és elevenek. (Az UNESCO, vagyis az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete külön országként ismeri el Palesztinát.) Csakhogy Battir határváros, s az izraeli védelmi tárca épp a csodás tájon, ember és természet harmonikus találkozójának helyszínén tervezte keresztülvezetni a Ciszjordániát szorongató betonfalat. Ha az építkezés megkezdődne, nyilván odalenne a szép környezet, a turisztikai vonzerő és a világörökségi cím. A fal e szakaszának megépítése ellen régóta küzdenek a helyiek és több szervezet.
Azon a novemberi napon Berlinben a már leomlott, itt pedig a tervezett fal mentén repültek ugyanabban a pillanatban a magasba a fehér lampionok és luftballonok. Ha nem is a látványos megmozdulás miatt, de – kicsit talán azért is – az izraeli legfelsőbb bíróság nemrégiben megtiltotta, hogy ezen a területen is megépüljön a betonkerítés.
Aligha létezik ország a Kárpát-medencén túl, ahol annyiszor hallanánk magyar szót, mint a sűrűn lakott Izraelben. A nyolcmilliós lakosságból körülbelül kétszázötvenezren kötődnek valamilyen szinten Magyarországhoz: vannak, akiknek a nagyszüleik vándoroltak ki, s ők már csak legföljebb néhány szót értenek őseik nyelvéből, mások évtizedektől és generációktól függetlenül őrzik nyelvtudásukat. A Negev-sivatagban, Dimónához közel, egy tevefarmon futunk össze Lolával, aki részben argentin–bolíviai, részben magyar származású, ő például már csak azt az egy szót ismeri nagyszülei nyelvéből, hogy lóf A tevészlány épp New Yorkba készül továbbképzésre, él-hal a dromedárokért, illetve szó szerint belőlük (és a tevegelni vágyó turistákból) él. Egy másik család magyar–iraki vegyes házasságból született gyermekei kiskorukban még egészen jól beszéltek magyarul, ám mióta tinédzserek, nem hajlandók megszólalni más nyelven, csak héberül. A gyökértelenedés jellegzetes esete ez egy olyan országban, amely szóval és fegyverrel mindennap háborút vív, s már az iskolában – majd a lányoknál a kétéves, fiúknál a hároméves sorkatonasággal – is a harcra készíti fel a gyerekeket. A Bét-Guvrin barlangrendszernél a biztonsági őr ugyanakkor minden tudását összeszedve próbál magyarul szót érteni velünk – „gyertek ide, beszélni akarok veletek!”, mondogatja többször is büszkén –, pedig ő már harmadik generációs, magyar felmenői rég nem élnek.
Azt állítani, hogy Magyarország állandó téma Izraelben, túlzás lenne, de azért eljut a hírünk ide is.
Diplomatákkal beszélgetve azt halljuk, a helyi politika sajátos szimpátiával figyeli Magyarország és az Európai Unió civakodását, lévén – ha egészen más okokból is – Jeruzsálem és Brüsszel viszonya meglehetősen hűvös. (Az EU például nem ismer el és nem támogat megszállt területeken lévő izraeli érdekeltségeket, Netanjahu miniszterelnök pedig a közelmúltban megfogalmazta, Izraelnek Európa helyett a keleti piacok felé kell nyitnia.) Dacára annak, hogy a magyarországi demokrácia helyzetéről milyen cikkek jelennek meg a külföldi sajtóban, évente 160 ezer izraeli dönt úgy, hogy Magyarországra látogat. Élvezik fürdőhelyeinket, a pezsgő budapesti életet, rendkívül népszerűek köreikben a hazai romkocsmák és a Deák tér környéki szórakozóhelyek. Félniük pedig nincs mitől, aki járt nálunk, ezt pontosan tudja. Hiába, a személyes tapasztalatszerzés mindennél többet ér.
A cikk a Magyar Nemzet Hétvégi Magazin mellékletében jelent meg.
