Egy igazi szabadságharc

Olyan szerződéseket kényszerítenek ránk, amelyek szinte kizárólag jogászok számára értelmezhetők.

Jogász ismerősöm mesélt egy első olvasásra szélsőségesnek tetsző esetet. Egy nemi erőszak miatt indított per tárgyalásán a fiatal bíró épp az áldozatot, a szerencsétlenül járt cigány lányt hallgatta meg. Kérdései az elkövetés minden apró részletére kiterjedtek, hogy a körülményeket pontosan megismerve hozhasson ítéletet. Először azonban a jogászok számára könnyebb utat választotta. Szaknyelven tette föl kérdéseit a leánynak, hogy a válaszok alapján a történetet azonmód össze tudja vetni a jog által azonosítható bűncselekmény általános típusával. A jogi fogalomkészlet használata, a módszer azonban nem vezetett eredményre. Az áldozat a kérdések zömét nem értette meg, válaszai pontatlanok és értelmezhetetlenek voltak. A tapasztalatlan bíró jó darabig faggatta eredménytelenül az áldozatot, míg végül a vádlott jogi képviselője megunta az egészet, és szünet elrendelését kérte. Ekkor elmagyarázta a bírónak, hogy ha nem kezd olyan nyelvezetet használni, amelyet az áldozat is megért, akkor belátható időn belül nem lehet lezárni az ügyet. A bíró félretette a szemérmességet, és innentől kezdve olyan kérdéseket tett föl, amelyek a nyers valóságot tükrözték. Ez a módszer eredményhez vezetett. A bíró gyorsan és megfontoltan hozhatott ítéletet.

Ez az eset is rávilágít arra, hogy milyen fontos a közérthetőség. Üdvözlendő tehát az a törekvés, amely a világos fogalmazást, az érthető írott nyelv, illetve a könnyen értelmezhető hivatali nyelv megteremtését célozza, s amelynek élére egy kommunikációs szakember, Gergely Vera állt, aki mozgalmat szeretne indítani. Hiszen a kommunikációs zűrzavar nemcsak az ilyen ügyeket jellemzi, hanem átszövi mindannyiunk életét. Közhivatalok, termékeket gyártó vagy szolgáltatásokat nyújtó szervezetek olyan szerződéseket kényszerítenek rá állampolgárokra és fogyasztókra, amelyek szinte kizárólag jogászok számára értelmezhetők. Amelyekben nemcsak hogy érthetetlen bikkfanyelvet használnak, de a szöveget is rosszul szerkesztik: a lényegtelen részeket elképesztő dagályossággal fejtik ki, a lényeges pontokat pedig apró betűkkel, lényegtelenséget sugallva rejtik el.

A családok tömegeit érintő devizahitelek esete is ilyen, amely ott kezdődött, hogy a bankok félrevezető tájékoztatást adtak ügyfeleiknek, és azzal folytatódott, hogy a szerződésekbe a leendő ügyfeleik számára értelmezhetetlen, őket hátrányosan érintő feltételeket is belefoglaltak. Érdekes meghallgatni Róna Péter közgazdász véleményét arról a kommunikációs káoszról, amelyet a bankok itthon teremtettek, illetve arról, hogyan lehetne ezt megelőzni. Az Egyesült Államokban az általa vezetett pénzintézet kizárólag abban az esetben vezethetett be egy új piaci terméket lakossági fogyasztóknak, ha a saját költségén a szerződési feltételek közérthetőségét először kipróbálta. Ötven találomra kiválasztott, szó szerint az utcán sétáló embert kérdeztek végig a szerződés pontjairól, s csak akkor kapott zöld jelzést a hatóságoktól a bank, ha a megkérdezetteknek legalább háromnegyede megértette a szöveg 75 százalékát. Ilyen szigor nem ártana Magyarországon sem a sokat emlegetett „pénzügyi háttérhatalommal” szemben, hiszen a hazai pénzügyi felügyeletről jóhiszeműen csak annyi állapítható meg, hogy nem ért a dolgához.

Gergely Vera példája viszont azt mutatja, hogy van remény, mivel más országokban az ilyen mozgalmak már számos eredményt tudnak felmutatni. Elérték például azt, hogy intézmények és civil szervezetek is komolyan foglalkozzanak a hivatalos kiadványok közérthetőségével, illetve hogy egyetemi tantárgy legyen a közérthető nyelv. Ez igazi szabadságharc, mindannyian szeretni fogjuk.