Balog Zoltán beletenyerelt egy óriási darázsfészekbe. Az történt a minap, hogy az Emberi Erőforrások Minisztériumának vezetője egy üdítően színvonalas pécsi kórusfesztiválon hallottaktól föllelkesülve azt mondta, hogy a gyerekeknek kívánatos lenne az iskolákban a testnevelés mellett a zenével, az énekléssel is foglalkozniuk, méghozzá mindennap. Majd hozzátette, ez nem azt jelenti, hogy növelnék a tananyagot, hiszen a kormányzat szándéka inkább annak csökkentése. Hanem azt, hogy az éneklés tanári segítséggel lelkesedést kölcsönözhet a diákoknak, amiből azok is előnyt szerezhetnek, akiknek nincsen túl jó hangjuk. Azután mintegy az elmondottak megerősítéseként a kamerákba elénekelte a remélhetően sokak által ismert A csitári hegyek alatt című népdalt. Nem hamisan és hallgathatatlanul, nem sunyin, hanem bátran és mondhatni kristálytisztán.
A mondatok és a dalra fakadás miatt a miniszter akciója leginkább humor és röhögés tárgya lett a nyilvánosság tereiben. Nem mondom, hogy nem hangzanak el politikusok szájából időnként eszeveszett őrültségek, de Balog kérlelhetetlen kritikusai őt most leginkább félreértették. Ez főként abban látszott, hogy a testneveléshez szükséges iskolai szervezeti hiányosságokat kezdtek el számon kérni rajta. Ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy a miniszternek a mindennapos éneklés kérdésében ne lenne ezerszázalékosan igaza. Hiszen az iskola, amely nemcsak a kötelezettségek színtere, hanem a szabadságé és a boldogságé is – legalábbis annak kell lennie –, telis-tele van ez utóbbiakhoz szükséges adottságokkal. Aki énekelt már például iskolai kórusban vagy játszott hangszeren zenekarban, az pontosan tudja, hogy nem igazak azok az érvek, amelyek az éneklés haszontalanságát hangsúlyozzák, meg azt, hogy mennyivel fontosabb dolgok annál a matematika vagy a természettudományok. Ha valami igazán magyar siker, brand, akkor az a szellemi óriás, Kodály Zoltán módszere alapján megalkotott ének-zene tantárgy, amely méltatlanul szorult háttérbe az elmúlt évtizedekben.
Pedig hosszú időn keresztül csodájára járt a világ, hiszen művészetet oktatni tán a legnehezebb feladat az összes közül. Nem véletlenül irigykednek ránk máshol még mindig emiatt, és próbálják megtanulni tőlünk, mitől működhet jól ez a csodálatos rendszer. A Kodály és tanítványai által tételesen kidolgozott iskolai tantárgy a nemzeti népdalkincs és a zeneelmélet gondosan megtervezett és élvezhető átadása segítségével univerzális zenei tudást és muzikalitást nyújt a gyerekeknek, de akár felnőtteknek is. Amelynek segítségével az ízlés és a muzsika belső logikája alapján, azaz zenei nyelven tudnak különbséget tenni értékes és értéktelen között, legyen szó a világon a legkülönbözőbb korokban létrehozott művek, zenei műfajok és alkotások bármelyikéről. S amely amellett, hogy tökéletesre csiszolja a ritmusérzéket, azt is bebizonyította a világnak, hogy nem létezik az úgynevezett botfül, amely a közhiedelem szerint megváltoztathatatlan egyéni adottság. Hogy a tiszta hallás igenis tanulható és kifejleszthető, amely forrása a szabadságnak és a boldogságnak, legyen szó a zene alkotásáról vagy akár csak a befogadásáról.
A miniszter akciójára tehát nem az a jó válasz, hogy „Balog Döglégy Zoltán” zümmögött egyet. Hanem a kórusszövetségé, amely bejelentette, hogy azonmód hozzákezd a munkához. Minden iskolának lesz egy szakember által vezetett kórusa, amelyeknek próbái védett időben fognak lebonyolódni. Hozzátették azt is, hogy a program korszerű lesz, tartalmazza majd a tanárképzés, a továbbképzések tartalmi megújítását és a megfelelő énekes segédanyag kidolgozását. Mi természetesen támogatjuk őket.
