Dzsuva itthon és az EU-ban

Aki ma méztermeléssel egészíti ki a jövedelmét, holnap segélyért megy az önkormányzathoz.

Tüntetni készülnek a magyar méhészek Brüsszelben. Sok nekik az önsorsrontó uniós szabályozás és az itthoni tehetetlenkedés. Elegük van abból, hogy bár leginkább olyan mézet termelnek, amely után mindenki megnyalja a tíz ujját, mégis kiszorítják őket a saját és megérdemelt piacaikról. S bár a javarészt kitűnő mézből itthon annyi terem, hogy még külföldre is bőven jut, egyes magyar forgalmazók és kereskedők mégis Kínából érkezett olcsó anyaggal árasztják el a boltokat méz gyanánt. Olyannal, amelyet bizonyítottan laboratóriumi körülmények között állítanak elő.

Brüsszel felelőssége leginkább az, hogy bár a fogyasztót a piac legfontosabb szereplőjének tartja, mégis olyan szabályozást tesz lehetővé, amely félrevezeti őket. A termékeken lévő címkéken ugyanis hazudozás és mellébeszélés folyik, a méz pontos eredetéről a gyártóknak nem kell nyilatkozniuk. Elég csupán annyit föltüntetniük, hogy az az EU-n belülről vagy a határain kívülről származik, azt azonban nem, hogy ezen belül pontosan honnan. Amikor pedig ezeket összekeverik, akkor az arányokról szintén nem kell nyilatkozniuk. Így kerül a polcra olyan méznek látszó dzsuva, amelynek lehetséges, hogy csak a negyede-ötöde méz, a többi kémiai úton létrejött valami.

A magyar méhészek tüntetése a kormányzati tehetetlenségre is rávilágít. Hol van már a külföldi élelmiszerek behozatalára vonatkozó kormányprogram, a 2010-ben hangoztatott, majd gyorsan el is felejtett „másodlagos élelmiszer-ellenőrzés”? (Minden behozott terméket itthon is megvizsgáltak volna.) Az állam által erőltetett hungarikumok rendszere csődöt mondott, hiszen nem kötelez senkit semmire. A nemzeti romantikával elfedett vízfej – hiába hungarikum a magyar akácméz – alkalmatlan a magyar érdekek érvényesítésére. A csupán hivatalnokok eltartására alkalmas rendszer nem képes sem létrehozni, sem ellenőrizni, sem megvédeni a minőséget, mert nem tudja, mi az, semmi köze hozzá.

A nemzeti szimbólumok eszköztárát használva a hazai forgalmazók és az élelmiszer-kereskedők is hatékonyan tudnak már hazudozni. Ebben már nincs nagy különbség a magyarok és a külföldiek között. A francia Metro vagy a szemtelenkedni csak Magyarországon bátor német Aldi például ugyanazon biztonsági és minőségi kockázatot jelentő gyártó termékeivel árasztja el a boltjait, mint például a magyar CBA. Saját vásárlóik semmibevételét jelenti az, hogy a magyar trikolórral díszített üvegekben a Klenáncz József üzletember nevét viselő mézek, bár évek óta buknak meg vizsgálatokon, mégis leginkább az ő áruit lehet megvenni e boltokban.

A tüntetni induló méhészek által bevizsgáltatott magyar termékek között is leginkább az ő mézei vannak tele az olcsó kínai anyaggal. A hatóság mindezt egyelőre nem ellenőrzi, pedig már el kellett volna kezdenie. A magyar méhészek ugyanis egyre kevesebb mézet tudnak eladni emiatt, a mézesüvegbe került katyvasz pedig lejáratja az egész ágazatot, az országot. A vége az lesz, hogy azon családok, amelyek méztermeléssel egészítik ki ma a jövedelmüket, holnap segélyért fognak járni az önkormányzatokhoz. Érdemes tehát megőrizni azt, amink van, hiszen az Audi például annyira jó fej, hogy újabb 6 milliárd forintot adott neki a kormány 380 új munkahelyért.
A pusztító láncolatban mindenkinek megvan a maga dolga. Brüsszelnek követelnie kell a pontos címkézést. Az államnak ki kell söpörnie a szemetet, és végre egy a franciákéhoz hasonló, hiteles minőségbiztosítási rendszert kell létrehoznia. A termelőknek tüntetniük kell, a fogyasztók pedig ne vegyenek olyan terméket, amelynek címkéjéről nem állapítható meg a pontos eredet.

A bizalom helyén ma már leginkább a gyanakvás ül, mihamarább rendet kell tenni.