Nem érv a hungarikum

Érdekes vita pattant ki egy külföldi vállalat és a magyar állam között.

Érdekes vita pattant ki egy külföldi vállalat és a magyar állam között. Az Unilever reklámfilmben mutatta be legújabb leveskockáját, amellyel – és néhány halszelettel meg gyufatésztával – egy szakács bajai halászlét főzött. Az, hogy leveskockával valami jó készülhet, pontosan olyan hihető, mint az összes többi port, leveskockát, fűszert hirdető reklám. Azaz sehogyan sem. A dolog tehát szót sem érdemelne, ha nem csapott volna le a filmre Zsigó Róbert. Az élelmiszerlánc-felügyeletért felelős államtitkár – Baja város vezetésével karöltve – minisztériumi fejléces levélben arra figyelmezteti az Unilevert, hogy azonnal hagyjon föl a lejáratással. De nem azért, mert a leveskockával esetleg ízetlen leves készülhet. Hanem ezért: „A »bajai halászlé« a bajai emberek számára több, mint egy [!] étel. Olyan kulturális örökség, ami nemzedékről nemzedékre hagyományozódik, a bajai identitás része.” Hungarikum, amely „olyan egyedülálló és megőrzendő érték, amely hozzájárul az összetartozás, az egység, és a nemzeti tudat erősítéséhez, kiemelkedő jelentőségű hazánk szellemi, kulturális, gazdasági teljesítményének megismertetéséhez. [ ] A bajai halászlét nemcsak a gyufatészta, hanem összetétele, receptje, elkészítési és fogyasztási módja teszi egyedivé.”

Majd keverve a szellemi táplálékot a valódi étekkel úgy folytatja, hogy a reklámfilm elkészítése előtt a cégnek „szerencsésebb lett volna fölvenni a kapcsolatot akár velem (mint a térség országgyűlési képviselőjével), akár a Bajai Települési Értéktár Bizottsággal vagy Baja Város Önkormányzatával!” A tekintélyt követelő államtitkár ugyan nem szakács, hanem cukrász, ahogy a hírek szerint a levelet aláíró polgármesternek és a bizottság alpolgármester elnökének sem a gasztronómia az érdeklődési területe, a felszólításból mégis érződik, szerinte sok minden foroghat kockán. Pedig nem forog semmi. Ha tehát fölvennék a kapcsolatot egymással a felek, akkor e hivatalos emberek a halászlének mint hungarikumnak az elméleti-történeti oldalát hangsúlyoznák. Ez feltehetően fontosabb nekik, mint maga a halleves. Azonban a hungarikumok állami rendszere silány, ostoba, drága és teljesen értelmetlen. A magyar akácméz például hungarikum – s mint ilyen, kiváló, ám egyetlen ilyen termék sincs az állam által adminisztrált Kiváló Magyar Élelmiszerek listáján. S annak ellenére, hogy egyes mézcsomagolókról és -kereskedőkről kiderült, hogy Kínából vásárolt anyaggal keverik össze akácmézeiket, vagy ilyet árulnak – amivel a teljes mézágazatot veszélyeztetik –, egyetlen dörgő hangú levél sem látott napvilágot egyetlen hungarikumos fejestől sem, amelyben megfenyegette volna a pancsolókat az értéktárral meg a nemzeti identitással.

Az ugyancsak hungarikumként nyilvántartott gyulai és csabai kolbász esete szintén káosz. A szabályok szerint valamiért Gyulán is készülhet csabai, Békéscsabán pedig gyulai kolbász. Mindkét város honlapján az szerepel, a termékek kizárólag a környéken tenyésztett sertésekből készülhetnek, de valójában külföldről behozott, akár fagyasztott alapanyagokat is tartalmaznak. Botrány az is, hogy 130 kilós sertéseket is földolgoznak, holott a vastagkolbászoknál legalább a duplája indokolt. A legfeltűnőbb azonosság egyébként e termékekben az, hogy az inakat nem szedik ki a húsból, mint más boldogabb országokban, hanem ezzel együtt töltik bele a kolbászba. Csakis ennek tulajdonítható, hogy valóban kialakult már egyfajta nemzeti identitás a kolbászokat illetően. Az a kulturális tapasztalás, hogy étkezés után a szájpadlásra és a nyelvtőre feltapadt inak csak heves öklendezéssel távolíthatók el hatékonyan. Ez is valami.