Nem ismerek még egy olyan embert, mint Lukács Csaba. Pedig az elmúlt huszonöt év alatt volt időm összehasonlítani kollégámat másokkal. Csaba parajdi fiú, közvetlenül a rendszerváltás után lett újságíró Magyarországon. Olyan ember, aki úgy vált világlátott riporterré, hogy eközben soha nem felejtette el a gyökereit.
Mivel nem akarom az egekig magasztalni – pedig tudnám –, csupán egyetlen esetet említek, amely nagyon jellemző rá, s amelyből az olvasók is érzékelhetik személyiségét. A szomszédos székely faluból származó honfitársa, Tóásó Előd úgy tudott kiszabadulni bolíviai börtönéből, és elmenekülni a jogállamiságra fütyülő latin-amerikai országból, hogy Csaba többször kockáztatta érte a saját életét. Az életveszélyes körülmények között zajló mentőakció annak ellenére volt sikeres, hogy az intézményrendszerek és diplomáciai eszköztárak birtokában lévő magyar állam már láthatóan lemondott állampolgáráról.
Csaba nem gondolja magáról, hogy hős vagy valami hasonló. Ő egyszerűen ilyen. Ilyen anyagból gyúrták. Hétköznapi ember, aki csak a dolgát végzi, aki jó célok érdekében próbál kapcsolatot teremteni intézmények és emberek között. Ennek eredménye a fővárosi Millenárison rendezett Székely Fesztivál is, amelyet a Csaba vezette Székely Szeretetszolgálat kétszer hozott tető alá, iszonyatos mennyiségű munkával és energiával.
A rendezvények hatalmas sikert arattak. Mindenki elégedett volt. A látogatók azért, mert nem a szokásosan unalmas és kötelező romantikát kapták, hanem színvonalas és nagyszerű termékeket. A székely árusok azért, mert boldogan vették észre, hogy az emberek elkapkodják áruikat, és megérdemelt haszonnal térhettek haza. Az állam pedig azért, mert ezzel a rendezvénnyel is igazolni tudta, mennyire gondját viseli a határon túli magyaroknak.
A III. Székely Fesztiválnak ezúttal május közepén ad otthont ugyancsak a Millenáris. Minden más azonban megváltozott. Csabáék erőfeszítéseit, a hatalmas munka eredményét megirigyelte az erőpolitika. A fesztivált a tekintélyes fővédnök, a gazdasági miniszter jóváhagyása mellett egy III. kerületi fideszes vállalkozó vezette csoport kitépte a Székely Szeretetszolgálat kézéből. Ellopta a rendezvény nevét és a szimbólumait, az ideit már ennek a plakátjai hirdetik. Az egykori református presbiter, Varga Mihály nem háborodik föl, hanem könyökvédős bürokrataként cinkosan hallgat az égbekiáltó igazságtalanságról. Vajon hogyan tud a tükörbe nézni?
Egy LMP-s képviselő, Ikotity István írásbeli kérdésben követel választ tőle a rendezvény körüli botrányos fejleményekről a parlamentben, amelyek szerinte „újfent ékes bizonyítékot szolgáltatnak arra, hogy a Fidesznek már valóban semmi, így az erdélyi magyarok ügye sem szent”. Mint fogalmaz, „az új rendezők természetesen Fidesz-közeli erős emberek: ezzel újra bebizonyosodik, hogy a rendelkezésre álló állami források egyre szűkösebbé válásával a kormánypárt körül hemzsegő hiénák étvágya nem csökken, a Fideszben pedig sem erkölcsi tartás, sem bármilyen más gátlás nincs a haszonlesők megállítására”.
Most tehát a Székely Fesztivál van soron, ezt kell ellopni és tönkretenni. Az olyan konstruktív és cselekvő embereknek, mint Lukács Csaba – Hankiss Elemér gondolatával élve – „csak akkor lehetne közvetett haszna, ha működne a társadalomban a közösségek valamiféle tudata. Ha lehetne s érdemes volna »hitelezni« a közösségnek anélkül, hogy azonnal be akarnánk seperni a hasznot, mert tudná az ember, hogy ugyanezt más helyzetben mások teszik majd meg, s annak meg majd ő látja a hasznát”.
A III. Székely Fesztivál május közepén meg fogja nyitni a kapuit. Az új szervezők gondoskodnak róla, hogy elvetemültségükből senki ne vegyen észre semmit. Pedig ezt fokozni nem nagyon lehet.
