„Azt az instrukciót kaptam, hogy ha valahol kört látok felrajzolva, vakarjam le, és igyekezzem mindenhová négyszöget rajzolni, ha viszont valakit, aki négyszöget rajzol a falakra, megtámadnának, ne habozzam a segítségére sietni, mert össze kell tartanunk a négyszög védelmében, és akár életünket áldozni. ( )
– Jogod van ütni azokat, akik utálatos köreiket a falakra rajzolják, vagy ha a négyszöget meggyalázzák.
– Hogy lehet egy geometriai idomot meggyalázni?
– Úgy, hogy sarkait letörik vagy átlókat húznak bele.
– Na és? – kérdeztem kis szünet után.
– Mi az, hogy na és? Te talán eltűrnéd, hogy a négyszögbe átlókat húzzanak bele?
Én őszintén szólva képes lettem volna rá, a hangsúlyból azonban úgy sejtettem, hogy ajánlatosabb nemmel felelni. Tőlem telhetően igyekeztem is tiltakozni a gyanúsítás ellen, kijelentvén, hogy azonnal kitaposnám a belét annak, aki a négyszögbe átlót húz.”
Nem, nem, a fenti szöveg nem a Kétfarkú Kutya Párt korrajza kormányzati ügyekről, pedig lehetne az is. Az idézet a zseniális Szathmári Sándor 1941-ben megjelent, Kazohinia című regényéből származik. A hazai közbeszéd ma olyan, mintha ebből másolnánk a mintákat. Mintha mentálisan sérült emberek irracionális monológjai jelentenék a párbeszédet. A lényeg helyett ostobaság és mellébeszélés ömlik a hivataloktól és hatóságoktól. A kormányzati intézményekből és a törvényhozásból összefüggéstelen és egymásnak ellentmondó nyilatkozatok látnak napvilágot. A politikusok butaságokat beszélnek és gátlástalanul hazudnak, a képzett hivatalnokok pedig tele vannak munkahelyi kudarccal, és lelkiismeret-furdalástól gyötrődnek. Érződik, hogy egy helyben toporog az ország.
A magyarok jövője szempontjából teljesen lényegtelen viták ideológiai sivatagában oázisként hatott legutóbb Morvai Krisztina, a Jobbik európai parlamenti képviselőjének mondanivalója a hazai törvényhozásban. Az uniós forrásokról rendezett vitanapon nem a Heineken söröspalackjáról, hanem arról a problémáról kérdezte meg szenvedélyesen a pénzeket elosztó Miniszterelnökséget, hogy vajon eljön-e valamikor Magyarországon az az idő, amikor „kisemberek” is kaphatnak EU-s pénzeket, vagy továbbra is csak a „csókosok”? Márpedig ha valami, akkor ez a gyakorlati kérdés húsba vágóan fontos. „Az emberek nagy része teljes kiszolgáltatottságban él, anyagi és munkajogi értelemben egyaránt. Márpedig nekik is kedvezményezettjeinek kellene lenniük az európai uniós forrásoknak. Miért ne nyithatna valaki egy kis vegyesboltot, fodrászüzletet, pékséget az ahhoz szükséges eszközökkel – ha éppen nincs megfelelő munkája, és ő maga szeretne a saját maga számára »munkahelyet teremteni«. Hasonlóképpen: a kisgazdákat, kistermelőket is megilletné az európai uniós támogatás, tekintet nélkül arra, hogy vannak-e megfelelő »kapcsolataik«.” Felszólalása végén Morvai udvariasan bokán rúgta a polgári kormánypártokat is. „Ha kialakulna egy öntudatos, autonóm polgárság, amelyik ellenőrizné ezeknek a forrásoknak a költését, akkor összeomolna az a korrupt rendszer, amely 27 éve sajnos létezik.”
A fölvetésre Csepreghy Nándor államtitkár dadogott valamit. Az ügyhöz való viszonyának komolytalanságát jelzi, hogy a kormány csak ezt a vitanapot követően tette közzé azt a lesújtó adatsort, mennyire slendriánul „költődött el” a 2007–2013 között az EU-tól kapott 14 000 milliárd forint.
Idehaza a közügyekkel szenvedélyesen foglalkozó emberekre vagy legyintenek, vagy leőrültezik őket az őrültek és a cinikusok: a mindig józan és komoly kormányzati figurák. Leginkább akkor, amikor a kézenfekvő magyar érdekek érvényesülését kérik rajtuk számon. Épp úgy megy ez, ahogyan Szathmári Sándor regényében zajlanak a dolgok.
