Miben hasonlítunk Sorosra?

A politika hibásan gondolja, ha valaki állampapírt vesz, az befektető, ha pedig eladja, akkor spekuláns.

Mivel idehaza különösen rühelljük Soros Györgyöt – legújabban Dzsódzs Szoroszt –, érdemes lenne több valódi indokot keresni hozzá. Mert persze lehet ok nélkül is undorodni, csak minek? Annyi csúfság esik meg az emberrel naponta, amitől viszket a tenyere, hogy kár szaporítani. Ma a legsúlyosabb vád, hogy Soros pénzügyi spekuláns, s mint ilyen, a fontot úgy „megtámadta”, hogy Anglia majdnem „belegebedt”. Csakhogy ez nem így van. Föl lehet ruházni emberi viselkedéssel történéseket, csak akkor az nem a valóság. Ha valamiért dühös lehet az ember az újságírókra, akkor az éppen ez a szóhasználat. Ennek a műfajnak idehaza a legnagyobb mestere a Portfólió.hu. Ott lehet olvasni rendre olyanokat, hogy „szárnyal az euró, szenved a dollár”. Az ilyesmi nemcsak túlzás, de megtévesztő és káros is. Az uniós pénz ugyanúgy nem tud szárnyalni – sem szárnya nincs, sem lelkesedni nem tud –, mint ahogy a dollár sem szenvedni, mert nincs ehhez szükséges érzékszerve. Ráadásul mindezt egymáshoz és másokhoz képest teszik.

A font esete Zsiday Viktor közgazdász cikkében mutatkozik meg legjobban, a szarkasztikus cím sok mindent elárul:

A gonosz spekulánsok és a jó befektetők. Elmagyarázza, hogy Soroshoz hasonlóan miért vagyunk mindannyian és természetszerűen spekulánsok. Hiszen mindenki hoz naponta spekulatív döntéseket. Akkor is, ha például a megtakarítását bankbetétbe, részvénybe, aranyba teszi, és akkor is, ha hitelt vesz fel. Az is, aki azért most vesz lakást, mert azt gondolja, hogy két év múlva csak drágábban tudna, és az is, aki nem, mert szerinte már csak lefelé mehetnek a lakásárak. Sőt, még az is, aki angolul tanul, mert úgy véli, hogy azzal többet fog majd keresni. Ugyanakkor a politika hibásan gondolja, hogy ha valaki (például magyar) állampapírt vesz, az befektető, ha pedig eladja, akkor spekuláns.

Jöjjön egy részlet Zsiday cikkéből. A brit kormány annak idején összekötötte a devizáját a német márkával (az euró előfutáraként), de ez szükségessé tette, hogy a két ország kamata is egyforma legyen.

„Na most, a német újraegyesítés miatt Németországban megugrott az infláció, és jól fel kellett emelni a kamatokat, de Angliában meg ekkortájt éppen egyre mélyült a recesszió, naponta ezrekkel nőtt a munkanélküliség, és kamatot kellett volna rég vágni (hogy felélesszék a gazdaságot), de nem lehetett, mert vállalták a devizák egymáshoz kötését. A brit recesszió meg csak mélyült, a munkanélküliek száma nőtt, a helyzet egyre elviselhetetlenebb lett. Ekkor számos gonosz spekuláns azt mondta, hogy ez teljesen lehetetlen helyzet, aminek úgyis az lesz a vége, hogy a britek, ha választhatnak a között, hogy fenntartsák a devizák egymáshoz rögzítését, vagy feltámasszák egyre gyengülő gazdaságukat, akkor úgyis azt fogják választani, hogy leviszik a kamatokat, és hagyják, hogy a font meggyengüljön – bármennyire is ennek ellenkezőjét állították naponta a politikusok. A britek pár nap után inkább levitték a kamatokat, és elengedték a fontot, ami jelentősen meggyengült. Ezután a gazdaság talpra állt, és megindult a munkahelyek számának növekedése. Ez persze nem azt jelenti, hogy Soros és a többi spekuláns szíve vágya az volt, hogy fellendüljön a brit gazdaság, hanem csak azt, hogy elkerülhetetlennek látták ezt az utat, és szerettek volna rajta pénzt keresni. Ennek során pár héttel-hónappal előbbre hozták a font gyengülését, mint ahogy az egyébként is valószínűleg bekövetkezett volna. Ezzel előbbre hozták a brit gazdaság talpra állását is, így valójában nemhogy károkat, hanem hatalmas hasznot hajtottak, hiszen sokkal kevesebb ember sokkal kevesebb ideig maradt munkanélküli, mint egyébként lett volna.”

Egy szó, mint száz, azért tehát, ami 1992-ben a fonttal történt, Sorost nem lehet agyonütni, bármennyit „szenvedett” is a brit valuta.