A napokban lett volna 90 éves Dargay Attila, a halhatatlan rajzfilmrendező és képregényrajzoló. Nem túlzok, ha azt állítom, hogy alkotásai időtlen időkig megmaradnak. Nem hiszem, hogy az elmúlt 40-50 évben bármelyik magyar embernek ne hagyott volna nyomot a személyiségén munkássága. Így van ez például a nagyszerű Fekete István állatokról szóló történetei közül a legnépszerűbbel, a Vukkal, amelyet Dargay Attila rajzfilmje égetett bele minden magyar gyerek agyába. Vagy a génjeibe. A 80-as évek elején mozikba került Vuk minden idők egyik legsikeresebb magyar rajzfilmje. Egyszerűen pótolhatatlan, ideje volt digitalizálni.
A Vuk hatását a magyarokra nem lehet túlértékelni. Amellett, hogy a talpraesett, szabad kis róka ízlést és erkölcsöt formál, előre nem várt módon is beépült a gyerekek tudatába. Biztosan nem okoz újdonságot az a találós kérdés, hogy a szoros biológiai és formai azonosság ellenére mi a legnagyobb különbség a patkány és a mókus között? A válasz az, hogy a mókusnak jobb a médiája.
A Vuk már az első vetítések után soha nem látott népszerűséget hozott az addig csupán ravasz és alattomos állatnak tekintett rókáknak a gyerekek között. Pedagógusok meséltek egy esetet a 80-as évekből. Valamelyik osztályban bevezették, hogy onnantól kezdve korszerűbb formában kapják a nebulók az odahaza beváltandó „pofonutalványokat”. Azaz a rosszcsontoknak, amikor kibírhatatlanok voltak, már nem az ellenőrzőikbe írtak intőket, hogy a továbbiakban a szülőkre bízzák, milyen módszerrel büntessék a gyereket, hanem a nap végén egy kis kartonlapra nyomtatott figurát kaptak az aznapi magatartásukért, amit odahaza be kellett mutatniuk. A jó gyerek mosolygó piros almát kapott, a rossz zöld rókát. A neveléstechnikai újdonság azonban a Vuk vetítésével azonnal véget ért. A rajzfilm teljesen tönkretette a rendszert. A gyerekek nem a piros almát, hanem a zöld rókát kezdték gyűjteni. Mivel mindenki a zöld Vukot akarta, elszabadult a pokol.
Dargay Attila azonban a médián túl olyan valaki, aki a magyar kultúrát egyetemessé és globálisan is értelmezhetővé tette. Amiben nincs egyedül. Ilyen például Bartók és Kodály, a nyomdokukban Sebő Ferenc, Nikola Parov és Herczku Ágnes, a Muzsikás együttes, akik művészete méltatlanul alulkezelt idehaza. Érthetetlen, hogy a százmilliárdokból gazdálkodó kulturális kormányzat az országosan fogható Dankó Rádión keresztül a silányságot önti rá a magyar társadalomra az értékes helyett. Ahogyan az is, hogy miért nem fordíttatta le eddig világnyelvekre például Lázár Ervin minden gyermek számára élvezhető, a francia A kis herceghez hasonlóan fontos és mély erkölcsi kérdéseket feszegető meséit. Vagy hogy miért nem mutatja be a világnak a Csukás István meséiből készített filmsorozatokat, aki a többiekkel együtt a magyar gondolkodást keresztényi univerzalitással ruházta föl, és aki a meséin keresztül örök érvényű erkölcsi igazságokat tett minden gyerek számára értelmezhetővé. Tovább is van
A kis Írország a legnagyobb hatást egy kétórás kulturális műsorral gyakorolta a világra. A főszereplő az ír népzene és tánc, elképesztő zenei profizmussal és látvánnyal ötvözve. A 30 éve változatlan és kortalan Riverdance című műsorra kontinenseken átívelve évekre előre elfogytak a jegyek, és ma is sikeres. Emellett az is igaz, hogy országszerte az ír kocsmákban nem butaságok díszítik a falakat, hanem íróik és költőik mondatai, a világ számára is értelmezhető, fontos üzenetei. Magyarország telis-tele a bemutatható értékekkel, miközben nem tudunk mit kezdeni magunkkal. Az ország imázsa mindig rossz kezekbe kerül. Nem kéne ezen most már változtatni?
