Napokon belül bezár a Laci!Konyha! nevű bisztró a fővárosban, írta meg a szomorú hírt többek között a Bűvös szakács gasztroblog. Az étterem 2011-ben nyitott, eddig bírta. Többször jártam ott, ebben a helyben soha nem csalódtam. Az éttermi kultúra hazai beindításának legfontosabb szereplője, Molnár B. Tamás szerint Budapest egyik legjobb étterme szűnik meg, annak ellenére, hogy nincs csődhelyzetben. Szerényen, de eltartotta magát. Kevés olyan konyha van, amely ennyire ízgazdag és egyéni. Mogyorósi Gábor bisztrójában olyan ételek születtek, amelyek bevonulnak a Nagy Könyvbe.
A Laci!Konyha! helyzetét érzékeltetve Molnár B. egy történetet is felidézett. 2016-ban Magyarországon járt a Four Seasons szállodalánc corporate chefje, Christian Le Squer – írja –, aki a párizsi Ledoyen háromcsillagos konyháját vezette 2014-ig. Budapesten elment a nagy gasztrokalauzok által ajánlott éttermek többségébe, utolsóként ide, ahol a következő költői kérdést tette fel: „Vajon mi a csudát csinál itt a Michelin? Végre egy étterem, ahol nem másokat kopíroznak, végre nem az a nemzetközi-bárhollehetne-stílus, amiből oly sokat kóstol az ember, Budapesten is”. Az ellehetetlenülés okairól szólva a Laci!Konyha! főnöke, Mogyorósi Gábor egy interjúban már majdnem mindent elmondott: túl sok mindennel kell megalkudnia, alapanyaggal, munkaerővel, a szakképzéssel – és részben a közönséggel is. De a saját helyzetén túl azt is kifejtette, hogy az étterem-tulajdonosok az egész világon a jelenlegitől eltérő gazdasági modellt kezdenek el követni, amelynek következtében a szakma globálisan megváltozik, s ami szintén nem kedvez sem a kísérletezésnek, sem az egyediségnek. A Bűvös szakács mindehhez azt is hozzátette, hogy „azóta a helyzet nem változott. Most még annyi történt, hogy jelentkezett munkára egy fiatal szakács. Megbeszéltük vele, hogy reggel érkezik a próbanapra, és egyszerűen nem jött el. Se telefon, se semmi. Vártuk és nem jött. Ennyi”.
Elgondolkodtató ez az egész. Hasonló, de legalábbis ide tartozó jelenségeket én is tapasztalok rendszeresen. Arra gondolok, amikor az emberek sokszor anélkül látnak el valamilyen munkát, hogy fogalmuk sincs, hogy valójában ekkor ők kik, mi a szerepük. Nem gondolkoznak el rajta, hiszen maguktól nem találják ki, és más sem mondja el nekik, így aztán botrányosra sikeredik a viselkedésük, még ha ők ezt nem is tudják.
A fővárosban, nem messze onnan, ahol lakom, van egy kis zöldséges. Középkorú, de inkább fiatal emberek az eladók, nők és férfiak egyaránt. Nemegyszer vettem észre rajtuk, hogy pontosan nem tudják, mikor van az egyes terményeknek szezonja. Csak amiatt van ismeretük róluk, hogy árulják azokat, és a vásárlóktól pénzt kapnak érte. Azonban a legáltalánosabb kérdésekre sem tudnak pontosan válaszolni a részletekről, a bizonytalanságuktól pedig megrendül az ember bizalma bennük. Nemrég megint meggyőződhettem, mennyire nincsenek tisztában saját szerepükkel. Szombat kora délután álltam be a sorba az utcára nyíló pulthoz gyümölcsöt vásárolni, két-három idős ember volt előttem. A kiszolgáló, egy asszony, miközben mérte és csomagolta az árut, egyszer csak hátrafordult egy másik eladóhoz, és hangosan azt mondta neki, hogy látod, csak le kell húzni a rácsot, akkor kezdenek ezek jönni. Az nem pisszegett neki vissza, hogy ez akkor és ott nem megfelelő mondat, hanem vele egyetértően bólogatott. A kritikát persze a vevők is hallották, és mindenki egyszerre kezdte el magát szégyellni. Tényleg, miért is pont a záróra környékén kell nekik zavarniuk ezeket a szegényeket? Bűntudattal vették kezükbe a vásárolt holmit, és fizetés után így kullogtak el a bolttól a kis nejloncekkereikkel. Az asszonyság pedig, amikor végre mindenki elsomfordált, vidáman húzta le végleg a rácsot. Ez a zöldséges biztosan nem zár be, ez a modell kipusztíthatatlan.
