Ezen a héten is izgalmas témákat dolgozunk fel a Magyar Nemzet Hétvégi Magazinjában. A most szombaton megjelenő közéleti-kulturális magazinunkban sok más mellett a következőkről olvashatnak. Keresse szombaton a Magyar Nemzetet és benne a húszoldalas mellékletet az újságárusoknál!
A legvörösebb föld: elfeledett magyarok Dél-Tirolban – Gazdátlan hagyomány vagy újraélhető példázat?
A múlt hét végén osztrák, magyar és olasz hősökre emlékezett az észak-olaszországi hegyvidék népe Veneto régióban. Hogy az első világháborús hagyományaikat gőzerővel felejtő magyaroknak is van helyük ezen a tájékon, azt néhány lelkes nagykátai hagyományőrző harcolta ki – csöndes, szívós kegyeleti munkával. Méghozzá a hadtörténet legnagyobb aknaharcának, a komáromi utászok hőstettének helyszínén.
Csendőrök, ejtőernyősök, haditengerészek, a hegyek elit alpini katonái, utászok, harckocsizók és még ki tudja, milyen fegyvernemhez tartozó harcosok gyülekeztek az arsierói katonai temető előtt. Kaiserjägerek, azaz osztrák császári vadászok is kibontották tiroli lobogójukat. Magyarországot és a honvédséget nem katonák, hanem Pintér Lajos veronai tiszteletbeli főkonzul képviselte, aki az eseménysorozat legmagasabb rangú szereplője volt.
Ha az ember elvegyül az obsitos gyalogsági hagyományőrzők soraiban, meghallgatja beszédeiket, katonanótáikat, családtörténetüket, és átéli kegyeleti kultúrájuk megrázó mélységét és tisztességét, nehezen fog a fejébe férni, hogyan lehetett ez a népség egykor az ellenségünk. Magyar ésszel talán még kevésbé érhető fel, hogy Olaszországban, annak etnikai szempontból is a legkacifántosabb, többször ide-oda csatolt régiójában miért áldozzák emberek a szabadidejüket arra, hogy olyan földdarabokon álljanak őrt és hajtsanak meg zászlókat a hősi halottak előtt, ahová száz éve az ellenség temetkezett. Mi több, olyan katonai sírkerteket takarítsanak ki és nyilvánítsanak „szent zónának”, ahol néhány kődarabon meg vadvirágon kívül ma már egy ujjpercnyi csontdarabka sem található – mivel réges-rég felszámolták ezeket a temetőket. Nálunk az első világháborúra emlékezni egyelőre csak úri passziónak tűnik, még inkább a családi magántörténelmek régóta hurcolt gyászterhének, amelyet sem a közösségi kegyelet, sem az ütközetekben-fogolytáborokban eltűnt felmenők maradványainak, sorsának felkutatása nem képes enyhíteni. Vagy csak kivételes esetekben. Margittai Gábor riportsorozatának első része. (21., 28–29. oldal)
