Ítélet nincs – Magazin-ajánló

E heti Magazinunkban megemlékezünk arról, hogy hatvan évvel ezelőtt zárták be a hazai munkatáborokat, választ keresünk arra, kik gerjesztik az ózdi vízmizériát, történelmi oknyomozásunk során bebizonyosodott, hogy az észak-olasz katonai emlékezet elképzelhetetlen magyar kultusz nélkül, és bemutatjuk Rózsa Csilla golfreménységet.

Ezen a héten is izgalmas témákat dolgozunk fel a Magyar Nemzet Hétvégi Magazinjában. A most szombaton megjelenő közéleti-kulturális magazinunkban sok más mellett a következőkről olvashatnak. Keresse szombaton a Magyar Nemzetet és benne a húszoldalas mellékletet az újságárusoknál!

Hatvan esztendeje kezdődött el a magyar gulág felszámolása

A sztálini diktatúra áldozatait hajlamosak vagyunk a messzi gulág temetőiben keresni, pedig sokan még közöttünk élnek. Levéltári dokumentumok szerint az 1953-as, Nagy Imre és Piros László által aláírt amnesztiarendelet közvetlenül 759 ezer magyar embert érintett, ám ebben a számban nincs benne az a 700 ezer, akit különböző jogcímeken a Szovjetunióba hurcoltak – több mint egyharmaduk nem tért vissza –, továbbá a 16 300 munkaszolgálatra vitt „kulák fiatal és ellenséges elem” sem. Végeredményben közvetve négymillió embert érintettek 1945 és 1953 között a kommunista hatalom megtorló, tisztogató intézkedései – minden harmadik magyar családot – frissíti fel emlékezetünket Hanthy Kinga.

Amikor 1944 novemberében megérkezett a szovjet hadsereggel együtt az NKVD is, a politikai ellenfeleit, így a nemzeti ellenállás tagjait, a Horthy köreihez tartozó, a kiugrási kísérletben is részt vevő politikusokat és tiszteket, illetve – megelőző célzattal – a kastélyok, kúriák tulajdonosait azonnal elfogta és internálta. A megelőző célzat fogalomnak itt jelentősége van, hiszen erre hivatkozva nem hoztak ítéletet és nem tartottak tárgyalást sem. Az NKVD-s tisztek kioktatták a magyar politikai rendőrség tagjait is, hogyan állítsák össze a településeken az osztályidegenek listáját, vagyis az objektumdossziékat. Mivel ezek többségét később bezúzták, csupán a néhány megmaradt dokumentum alapján lehet következtetni arra, mi volt az összeírások logikája.

A budapesti kitelepítések 1951 májusa és júliusa között zajlottak, hetente 280-300, végeredményben 5182 családot, majd tizenháromezer embert raktak fel a lefestett ablakú vagonokba, a csecsemőtől az aggastyánig. Amint a belügyminiszter 1951. július 23-i zárójelentésében olvashatjuk, a kitelepítést végző apparátus jól és lelkesen dolgozott, amiért egy részüket dicséretben és pénzjutalomban részesítették. A jelentés megállapítja azt is, az intézkedés jogos volt, a nemkívánatos elemek valóban be voltak erősen épülve a főváros gazdasági és kulturális életébe, ami abból is kitűnik, hogy a munkahelyük csaknem minden esetben mellettük állt, dicsérte a teljesítményüket, és arra hivatkozott, hogy elvitelük a termelésben nehézséget okoz.

Az utolsó magyarországi deportálás 1953 márciusában, már Sztálin halála után volt, majd néhány nappal később, március 29-én megszületett a Szovjetunióban Vorosilov nevével jelzett amnesztiarendelet. A magyar pártvezetőket júniusban rendelték Moszkvába, majd hazatérésük után, 1953. június 27–28-án a központi vezetőség (kv) ülésén kellett a moszkvai instrukciókat párthatározattá emelni. A kv-határozat szövege nem jelent meg, a közvélemény Nagy Imre július 4-én elhangzott miniszterelnöki beszédéből értesült az új szakasz irányelveiről, melyeket az 1953. évi 11. számú törvényerejű rendelet a közkegyelem gyakorlásáról rögzített, s amely október 31-i végső határidővel megszüntette az internálást és feloldotta a kitiltásokat. A deportáltak és a kitelepítettek azonban továbbra sem mozoghattak szabadon, voltak számukra tiltott helyek, így 1957-ig nem térhettek vissza eredeti lakhelyükre sem.

Nem tud senki válaszolni a kérdésre, aláíratták-e a titoktartási fogadalmat az 1953-ban szabadult politikai foglyokkal. Akik felelhetnének, már nem élnek, a gyermekeik pedig nem tudják. Ha maguk nem voltak a meghurcolás elszenvedői, történeteket sem hallottak arról a szüleiktől: soha, sehol, senkinek nem szóltak, nem szólhattak róla. Meg voltak fenyegetve, úgy kellett tenniük, mintha mindez velük nem történt volna meg. Hiszen „csak” az életük ment rá. (21., 24. oldal)

Lélekpuritánság

Badár Sándor, a stand-up műfaj egyik hazai meghonosítója nemrég megkapta a Karinthy-gyűrűt, így immár „hivatalosan” is a magyar humor legjobbjai közé tartozik. A sztorijaiból sugárzó derű üzenetet hordoz: nincs okunk elégedetlennek lenni. Wekerle Szabolcs interjúja. (23. oldal)

Pofozószoba
Hatvan évvel ezelőtt számolták fel a kazincbarcikai internálótábort, ahová döntően a szovjet hadifogságból hazatért katonatiszteket zárták. Építették a vegyi kombinátot és a szocializmust – büntetésből. Kellett a sok munkáskéz, s nem voltak még ideológiailag sem elég képzettek az új rendszerhez. György Zsombor múltidézése. (25. oldal)

Ötszáz köbméter ember
Zsákokba gyűjtött hősök, kegyelettel rejtegetett vasdarabok egy repülőroncsból, különös körülmények között eltűnt halottak és számon sem tartott hadi műkincsek – megannyi bizarr mozaikból rakható össze a magyarok dél-tiroli jelenléte. De hogy ma is jelen vagyunk, azt semmi nem bizonyítja jobban, mint hogy az észak-olaszországi gyűjtemények elképzelhetetlenek magyar tárgyak nélkül. És az északolasz katonai emlékezet magyar kultusz nélkül. Margittai Gábor riportsorozatának befejező része égen, földön és föld alatt kalauzol. (30–31. oldal)

Keljfeljancsi
Ilyen ütést még nem kapott. Most kelt fel kábán a padlóról, jól jött neki a rászámolás, addig is megpróbál magához térni, összeszedni magát. De ne legyen senkinek kétsége afelől, hogy Silvio Berlusconival az olasz politika színpadán még számolni kell – írja Pósa Tibor. (28. oldal)

Ha elvesztjük a fejünket
Egy olasz idegsebész felvetette, hogy egy-két éven belül akár megvalósulhat az első teljes fejtranszplantációs műtét, minthogy az idegsebészeti technikák elérték az operáció sikeréhez szükséges fejlettséget. A lehet azonban egyáltalán nem egyenlő a szabaddal, sokan azonnal az olasz Frankensteinnek keresztelték el az orvost. Igazuk van? – teszi fel a kérdést Molnár Csaba. (32. oldal)

Vállból swingelni
Rózsa Csilla alig néhány hét alatt lett az egyik legismertebb magyar sportolónő. A tizenhat éves golfozó sorozatban végez helyezettként az európai, amerikai tornákon, és egyre valószínűbb, hogy nagykorúvá válásakor profinak szegődik. De milyen kilátásai vannak egy golfozónak Magyarországon? Erről beszélget Rózsa Csillával Molnár Csaba. (40. oldal)

Hőségriadó

Egy decemberben megkezdett felülvizsgálat eredményeként Ózdon 62 közkúton az önkormányzat csökkentette a víznyomást, 27 közkutat pedig megszüntetett. Az ügy miatt ellenzéki pártok kampányvárosává vált a település. A belügyminiszter intézkedésének következtében a rendkívüli napi átlaghőmérsékletre való tekintettel újra nagy a víznyomás. De csak néhány hétre. Varga Attila riportja. (26–27. oldal)

Keresse szombaton a Magyar Nemzetet és benne a Hétvégi Magazint az újságárusoknál!