Ezen a héten is izgalmas témákat dolgozunk fel a Magyar Nemzet Hétvégi Magazinjában. A most szombaton megjelenő közéleti-kulturális magazinunkban sok más mellett a következőkről olvashatnak. Keresse szombaton a Magyar Nemzetet és benne a húszoldalas mellékletet az újságárusoknál!
Tisztázni kellene, ki felel az ároktői banda tagjainak szökéséért
Jaj, hát olyan beteg az én uram, ki sem tud jönni a házból, úgy megviselték a történtek szegényt, aztán még zaklassák is! – fakadt ki augusztus elején Juliska. Juliska legérdekesebb tulajdonsága, hogy Elemér felesége, Rostás Eleméré, a kegyetlen gyilkosságokkal vádolt ároktői banda fejéé.
Nem kellett hozzá három perc, hogy a faluba érve megszerezzük címüket, rafinált asszony az, mondták róla a túlvégen. Hogy mennyire rafinált, nem derült ki, de hogy hazudott, az igen. Persze lehet, Elemér erősödött úgy meg október elejére a házi koszttól, hogy már ki tudott jönni a házból. Mi az, hogy ki tudott jönni?! Megszökve az őrizetből fiával együtt meg sem állt egészen Svájcig. Elvégre vesztenivalója egyiküknek sem volt.
Az ároktői banda rémtetteit felesleges újra felsorolni, annyi bizonyos, ha az elkövetők ők voltak (ez egyre bizonyosabb), többszörösen megérdemlik a tényleges életfogytiglant, a legsúlyosabb büntetést. Amit a bíróság minden bizonnyal rájuk ró majd egyszer. Egyszer, ha majd végre meglesznek a szakértői eredmények, s a DNS-szálak összeérnek.
Rendőrség – bíróság 2:0. Isten ments, hogy az ároktői gyilkosok ügyéből viccet faragjunk, de az állás akkor is ez. A zsaruk, ha legutóbb svájci kollégáik segítségével is, de kétszer is elfogták már a barbár bűnözőket, az igazságszolgáltatás viszont lassan fél évtizede nem tud nemhogy igazságot, de még csak jogot sem szolgáltatni felettük. A két Rostás szökése miatt ennek ellenére a rendőrök is kaptak hideget-meleget, fontos azonban hangsúlyozni, hogy ők ebben az esetben csak végrehajtók voltak, a problémát máshol kell keresni.
Azt, hogy a járőrök jól végezték-e el feladatukat, vagy finomítsuk úgy ezt a felvetést, hogy eleget tettek-e a parancsban foglaltaknak, augusztus elején személyesen is ellenőriztük. Miután Juliskával átbeszéltük Elemér minden búját-baját meg azt, hogy milyen nagyon félniük kell szegényeknek itt, a Rostás-birtokon, kisétáltunk utcájuk, a Vörösmarty végére, s lehuppantunk a fűbe. Vártunk. Kíváncsiak voltunk, jönnek-e a rendőrök. Jöttek, pedig eleinte nem tudták, hogy figyeljük őket. Még sűrűbben is erre fordultak, mint az előírt napi hét vizit, amelyet csakis hajnali öt és este tíz között hajthattak végre. Azon túl már aránytalan mértékben megzavarták volna a „terheltek magánéletét” – legalábbis akadt olyan jogalkotó ember, aki komolyan gondolta, hogy az előbbi formulát papírra veti, sőt törvénybe iktatja.
