Ezen a héten is izgalmas témákat dolgozunk fel a Magyar Nemzet Hétvégi Magazinjában. A most szombaton megjelenő közéleti-kulturális magazinunkban sok más mellett a következőkről olvashatnak. Keresse szombaton a Magyar Nemzetet és benne a húszoldalas mellékletet az újságárusoknál!
A sírgyalázás olyan, mintha azt bántották volna, akit elveszítettünk
„Ember-e még, mondd, a halott is?” Ezt a kérdést a világ egyik legrégebbi irodalmi hőse, Gilgames teszi fel, amikor elveszíti egyetlen barátját, Enkidut, akit ebben az állapotában sem szűnik meg szeretni. Örülnek-e a halottak a virágnak, a gyertyának, a feléjük áradó szeretetnek, és fáj-e nekik, mikor meggyalázzák a sírjukat? Mit adhatunk annak, akinek már nincs semmire se szüksége? És ha azt ellopják, kit lopnak meg? A halottat vagy a hozzátartozót, vagy azt az egységet, amely összekötötte őket?
„Nagyon kicsi a nyugdíjam – meséli egykori tanárnőm, törékeny, finom, régi vágású úri hölgy. Az édesanyja egyedül nevelte fel, csak ketten voltak egymásnak. – Nem tudtam drága síremléket állítani az édesanyámnak, csak a virágok és kedvenc növénye, egy gyönyörű smaragd tuja őrizte az emlékét. Sokan megálltak megcsodálni, a temető dísze volt. Egy reggel arra jöttem ki, hogy a tuja ágait levágták, megcsonkították, az édesanyám sírját megtaposták, az emlékét meggyalázták. Anyám egész életét a közjónak áldozta, miért kellett ennek megtörténni vele?” A tetteseket nyilván nem érdekelte, hogy ki volt a sírban. Vagy megelégelték, hogy a hölgy szóvá teszi a sírrongálásokat, vagy koszorúhoz kellett az ág, mit bánták ők a megszakadt szívet?! Ez a fajta tapintatlan hozzáállás nem csak a bűnözőkre jellemző, figyelmetlenségből is lehet mély sebeket ejteni.
Ismét egy édesanya beszél: „16-án temettem a közel hét hónapos fiam. Lezajlott a szertartás, minden rendben volt. Másnap kilátogattunk Levihez, de ami ott fogadott, megdöbbentett! A Levi melletti sírhelyen »új lakó«, a sírján pedig megszámlálhatatlanul sok koszorú. A Levi sírján lévőket simán odébb tolták, a virágaira idegen koszorúkat tettek, a fejfája mögé is több csokrot helyeztek, szalagjai megtaposva Kész káosz volt! Percekig zokogtam Az ottani alkalmazottak mérhetetlen tapintatlansága vérlázító!”
Nincs olyan nap, amikor ne adna hírt megrongált sírokról, temetői lopásokról a média. Ha nagy ritkán elkapják a tetteseket, meglepően sokszor derül ki róluk, hogy idétlen gyerekek, akiket, úgy tűnik, senki sem tanított meg tisztelni a halottakat és mások érzelmeit, és unalmukban rombolnak. A rongálóknak és tolvajoknak van egy másik, sajnos az előbbinél jóval népesebb csoportja. Ezek az emberek a legalantasabb haszonszerzésből követik el a tetteiket.
– Minden kultúra elválasztotta a halottak és az élők lakhelyét – magyarázza Angyal Eleonóra gyásztanácsadó. – Én nem tartom rossznak, hogy az új törvényi szabályozás kicsit megnehezíti azt, hogy a hamvakat otthon lehessen tartani. Nincs tiltás, csak több papír, több gondolkodási idő. A temető az a hely, ahol meglátogathatjuk azt a személyt, akit szerettünk. Bármit gondoljunk is arról, hogy a lelke hol van, mégis ez az a hely, ahol találkozhatunk vele vagy azzal, ami belőle maradt. Ha meggyalázzák a sírt, az olyan, mintha azt bántották volna, akit elveszítettünk. Az egész gyászfolyamatot visszaveti, sokan olyan mély fájdalmat és veszteséget élnek át ilyenkor, mint akkor, amikor a szerettüket elveszítették. A sírok fosztogatása egyidős az emberiséggel, most talán azért vagyunk nehezebb helyzetben, mert a halál tabu, nem beszélünk róla, úgy teszünk, mintha nem lenne. Nemrég elkészítettünk egy oktatófilmet, amely a gyerekeknek szólt a halálról. Olyan nagy volt a pedagógusok ellenállása, hogy a film nem jutott el a gyerekekhez. Sajnálom, azt hiszem, nagyon nagy szükségük lett volna arra, hogy nyíltan és őszintén beszéljen velük erről valaki. Farkas Adrienne riportja a kegyeletsértőkről. (21., 26. oldal)
