Nemzet vagy birodalom? – Magazin ajánló

Változások előtt Burma, interjú Berecz András mesemondóval, átírták az egykor „problematikus” magyar filmeket.

Ezen a héten is izgalmas témákat dolgozunk fel a Magyar Nemzet Hétvégi Magazinjában. Keresse szombaton a Magyar Nemzetet és benne a húszoldalas mellékletet az újságárusoknál! A most szombaton megjelenő közéleti-kulturális magazinunkban sok más mellett a következőkről olvashatnak.

Közel a burmai rendszerváltozás, a csodára azonban alighanem várni kell.

Öltönyre cserélték katonai egyenruhájukat a mianmari junta képviselői, 2015-ben pedig remélhetően szabad választásokat tartanak az országban. Az egykori Burma ásványkincs-, termőföld- és vízvagyona már sokak érdeklődését felkeltette. György Zsombor járt a nagy változások előtt álló délkelet-ázsiai országban, ahol hazánk is próbál részt venni a fejlesztésekben a maga szerény eszközeivel.
Sok száz kilométert autóztunk úgy – írja –, hogy egy rendőrt sem láttunk, itt meg egymást érik az ellenőrző pontok. Igaz, komolyságukból sokat levon, hogy többségük mellett mezítláb heverésznek a „karhatalmisták” a fűben, s rá sem bagóznak, kik haladnak el a közelben. Nem bagóznak, inkább ők is az enyhén bódító hatású bételt rágják, amelytől vörös lesz a szájuk, s amely alighanem a legundorítóbb dolog Burmában. Rágják máshol is Ázsiában, Indiától, a Fülöp-szigetekig, de itt valamiért különösen népszerű.

Burmának vagy ahogy a katonai diktatúra átnevezte, Mianmarnak 2005. november 6-a óta új fővárosa van. Nevét még aligha jegyezték meg sokan az ország határain túl, úgy hívják, Nepjida. Észak-Koreát nem számítva alighanem sikerrel nevezne a világ legszürreálisabb helyeinek versenyére. Valójában nincs itt semmi látnivaló, ezzel együtt rém érdekes. Megfordultam néhány nagy világvárosban, de bevallom, kétszer tizenkét sávos autópályán még sosem közlekedtem ezelőtt, pláne nem úgy, hogy rajtunk meg a távolban előttünk poroszkáló furgonon kívül egy kóbor bakkecske sem közlekedik az úton. Azonkívül, hogy itt regnál az önmaga karikatúrájává váló kormány, természetesen minden a hatmilliós Rangunban történik, csak a rossz nyelvek szerint a politikusokat zavarta a sok ember.

Nepjidában építettek egy jókora sztúpát, amelyet bőségesen bevontak arannyal, hogy messziről is csillogjon. Monumentális méretű, modern giccsparádénak is beillő parlamentet húztak fel, az elitnek egészen csinos villanegyedet, a város szélén meg néhány száz faházat azoknak a munkásoknak, akik a mesés új fővárost építik. Akad még néhány lakottnak mondható külvárosi településrész, hiszen a kormány különféle kedvezményekkel, például ingyenes kábeltévével próbált ide csábítani családokat, hogy mégiscsak legyen valami élet az utcákon. Most épp abból lett felháborodás, hogy mire letelepültek a szép új életben meg remek bollywoodi sorozatokban reménykedő népek, addigra megvonták az ingyenes díjcsomagot. Ami még szembetűnik az új fővárosban, hogy bár embert alig látunk az utcán – leszámítva azokat, akik a virágágyásokat kapirgálják szerte Nepjidában –, egymás után nőnek ki a földből az impozáns szállodák, bennünk meg megfogalmazódik a logikus kérdés: mégis minek? Persze hogy ebben is a kínaiak keze van! Burma ugyanis jade-nagyhatalom, a drágakő az erény szimbóluma, s a nagy testvérnél sokan gyógyító hatást is tulajdonítanak neki. Így hát időről időre Nepjidában összegyűlik a jade-kereskedők színe-java, megtöltik a szállodákat, tárgyalnak, alkudoznak, majd rendszerint annyi zöldes árnyalatú kővel távoznak, amennyit csak el bírnak vinni, hogy aztán odahaza többszörös áron értékesítsék. Két évvel ezelőttig a kormány által szívesen látott kereskedőkön kívül külföldiek be sem tehették a lábukat Nepjidába, ma viszont már szabad a pálya. Mind a kétszer tizenkét sávon.

Burma egészére szerencsére a legkevésbé sem jellemző az a szürrealitás, mint új fővárosára, külföldiként szinte semmit sem érzékelhetünk abból, hogy mégiscsak diktatúrában járunk. Igaz, jócskán megpuhult az utóbbi két évben. A viszonylag körülményes (belgrádi vagy bangkoki) vízumfelvétel után a beléptetés gördülékeny, Nepjidától távolodva nem botlunk ellenőrző pontokba, nem derül ki a zöldségesről (máshol már erre is volt példa), hogy valójában civil ruhás rendőr. A főbb látnivalókhoz vezető utak aránylag jó minőségűek, az ország, főleg észak felé tartva festői szépségű, a közbiztonsággal nincs gond, az emberek kedvessége ámulatba ejtő. A szegénység mindenhol tetten érhető, de a természeti adottságoknak, a megtermelhető nagy mennyiségű élelmiszernek köszönhetően nem találkozunk mellbevágó nyomorral az ország középső részét járva.
Egészen kiváló vezetőt is sikerül felbérelnünk, hogy szűk tíz nap alatt mutasson meg az országban mindent, amit ilyen rövid idő alatt lehet. Hibátlanul beszél angolul, gazdag életút áll mögötte, s mint az együtt töltött napok alatt kiderül, a politikáról is markáns véleménye van, amit akkoriban is mert vállalni, amikor igen súlyos következményekkel kellett szembenéznie. Biztos, ami biztos, azért még ma sem írjuk le az igazi nevét, hívjuk egyszerűen csak U-nak. Az U burmaiul annyit jelent, hogy úr. A különböző életszakaszoknak megfelelően mindenki visel valamilyen előnevet, a huszonöt év feletti, önmagukról gondoskodni képes férfiak U-vá válnak. A mi U-nk valódi úr, rendkívül finom modorú, ápolt ember, meglepődve halljuk tőle, hogy már hatvannégy éves. Tízet nyugodtan letagadhatna. Azt mondja, nem tesz mást, mint betartja a buddhizmus alapelveit, s ez fiatalon tartja. Derűsen él, nem követ el bűnöket másokkal szemben, meditál, nem iszik alkoholt, és nem kajtat más nők után a feleségén kívül. A hetvenes-nyolcvanas években rendszeresen részt vett az 1962 óta regnáló katonai junta elleni tüntetéseken, több barátját elveszítette, őt „csak” az egyetemről csapták ki, s meggátolták előmenetelét. U-hoz hasonlóan sokakkal tudunk meglepő nyíltsággal beszélni a politikáról, nem ritka az sem, hogy egyesek az ellenzéki vezér, Ang Szán Szu Csí poszterét helyezik ki üzletükben, éttermükben. Két-három éve ezért még súlyos büntetés járt volna. (21., 30–31. oldal)