Ezen a héten is izgalmas témákat dolgozunk fel a Magyar Nemzet Hétvégi Magazinjában. A most szombaton megjelenő közéleti-kulturális magazinunkban sok más mellett a következőkről olvashatnak. Keresse szombaton a Magyar Nemzetet és benne a húszoldalas mellékletet az újságárusoknál!
A Sztójay Döme vezette kormány ezelőtt hetven esztendővel, 1944. március 22-én tette le az esküt Horthy Miklós kormányzó előtt, miután 19-én német csapatok vonultak be Magyarországra. A megszállást követő események máig vitatott kérdéseiről Romsics Ignác egyetemi tanárral, az MTA rendes tagjával, Szakály Sándorral, az MTA doktorával, a Veritas Történetkutató Intézet főigazgatójával és Ungváry Krisztián egyetemi oktatóval beszélgetett Pethő Tibor.
Magyar Nemzet: Az MTI a Sztójay-kormány megalakulásakor, március 22-én adott ki először közleményt a németek bevonulásáról. E szerint „kölcsönös megegyezés alapján német csapatok érkeztek Magyarországra”. Már akkor nyilvánvaló volt, hogy nem magyar–német megállapodás alapján következett be a megszállás. Milyen előzményei voltak a német bevonulásnak, s mi történt Klessheimben Hitler és Horthy között?
Szakály Sándor: A megszállásról szóló német döntésnek két alapvető oka volt. A németek tudtak a magyar béketapogatózásokról, a nyugati hatalmakkal 1943 szeptemberében megkötött úgynevezett „előzetes fegyverszüneti egyezményről”. Ez számukra természetesen elfogadhatatlan volt. Kevesellték a magyar háborús részvételt, s a gazdasági erőfeszítéseinket is fokozni kívánták. Másrészt a keleti front vészesen közeledett az akkori magyar határok felé. Katonai okokból akkor is bevonultak volna, ha az országot történetesen németbarát kormány irányítja. Tény, hogy a magyar társadalom egyáltalán nem számított a német megszállásra, de a politikai és a katonai vezetés sem vette figyelembe a baljós előjeleket. A németek pedig ügyesen álcázták terveiket. Amikor a Honvéd Vezérkar főnökének helyettese, Bajnóczy József vezérezredes március 13-án magyarázatot kért Fütterer légügyi attasétól a határ menti német csapatmozgások miatt, azt a választ kapta, hogy hadgyakorlatot tartanak. A bevonulásra két változat készült: az egyik a magyar önállóság teljes felszámolását kívánta, s a szlovák, a román és a horvát csapatok közreműködésével is számolt. Végül a későbbi követ és teljhatalmú megbízott, Edmund Veesenmayer javaslatára az úgynevezett „evolúciós változatot” fogadták el, azaz a kormányzóval és a magyar államapparátussal együtt képzelték el a „kibontakozást”.
Romsics Ignác: Amikor a kormányzó a megszállás tervéről Klessheimben értesült, dühösen félbeszakította a Hitlerrel folyó tárgyalásokat. Végül 18-án este, a harmadik megbeszélésen mégis tudomásul vette a német bevonulást. Döntésétől függetlenül a németek mindenképpen elfoglalták volna Magyarországot. Az erre vonatkozó utasítás már délután 5-kor kiment a csapatokhoz. A kérdés csupán az volt, hogy Horthy, illetve a magyar vezetés beleegyezésével vagy anélkül. Továbbá hogy a román, horvát és szlovák csapatok részvételével vagy sem. A végeredmény akkor is az lett volna, ha a kormányzó – mint környezetéből néhányan tanácsolták neki – nem fogadja el Hitler klessheimi meghívását.
Ungváry Krisztián: Tudni kell, hogy román, szlovák és horvát hadosztályok valójában nem álltak a határon, hiszen a megszállásnak ezt a módját korábban elvetették.
Romsics Ignác: Ez igaz, viszont bármikor bevethetők lettek volna, s erre a három állam vezetésében a hajlam is megvolt. A német égisz alatti magyarellenes szlovák–román–horvát „kisantant” csak azért nem jött létre már korábban, mert Ribbentrop ellenezte a „családon belüli viszályokat”. Ion Antonescu marsall, román „államvezető” a klessheimi találkozó előtt, 1944. február 17-én is Magyarország elleni katonai fellépésre ösztönözte a Führert.
Ungváry Krisztián: Aláírt megállapodás nincs ugyan, az azonban biztos, hogy szóbeli megállapodást kötött Hitler és Horthy. Erre utal a nem sokkal később született koronatanácsi jegyzőkönyv és Veesenmayer több jelentése, valamint a tény: a Honvéd Vezérkar főnöke, Szombathelyi Ferenc vezérezredes a hazatérő, többször késleltetett kormányzói különvonatról azt az utasítást küldte Budapestre, hogy a bevonuló német csapatokat barátságosan kell fogadni. A kormányzó tehát a nevét adta a megszálláshoz.
Szakály Sándor: Kérdés, hogy az ellenállás mit eredményezett volna. Megítélésem szerint komoly vérfürdőt és néhány nap után Magyarország erőszakos elfoglalását. Szombathelyi az erőviszonyokat is mérlegelve adta ki az utasítást.
Romsics Ignác: A magyar csapatok a Szombathelyi vezérezredestől érkező utasításnak megfelelően passzívak maradtak. Ugyanakkor együtt tartást rendeltek el, ami azt jelentette, hogy a honvédség nem hagyhatta el a laktanyákat. Ezért felvetődik a kérdés: akkor most megszállás vagy nem? Az angol nyelv ezt pontosan megkülönbözteti. Magyarországon néhány elszigetelt esettől és Bajcsy-Zsilinszky Endre fellépésétől eltekintve nem volt fegyveres ellenállás, tehát „it was occupied” [megszállták] Lengyelországban 1939-ben nagyon is volt, az tehát „it was invaded” [lerohanták]. A német szakirodalom egyébként a „Besetzung”, vagyis az elfoglalás szót használja. Tekintve, hogy a magyar értelmező szótár szerint a megszáll kifejezés jelentése „(fegyverrel) ideiglenesen elfoglal, hatalmába kerít”, én ezeket a kifejezéseket rokon értelmű fogalomként szoktam használni.
Ungváry Krisztián: Leginkább Dániával lehetne összehasonlítani a helyzetet. Dániában sem dördültek el a fegyverek, amikor a német csapatok 1940 tavaszán megszállták az országot, sőt a király és a kormány is a helyén maradt. Eltérés, hogy ott szóbeli megállapodás sem volt, amelyet utólag úgy tehettek volna közzé, hogy a dán kormány kérte a „testvéri segítségnyújtást”. A legfontosabb különbség: Magyarország a megszállás előtt és után is Németország szövetségese volt.
Szakály Sándor: Én a szövetséges helyett a fegyvertárs kifejezést használnám. Magyarország és Németország között nem volt tényleges szövetségi szerződés.
