Ezen a héten is izgalmas témákat dolgozunk fel a Magyar Nemzet Hétvégi Magazinjában. A most szombaton megjelenő közéleti-kulturális magazinunkban sok más mellett a következőkről olvashatnak. Keresse szombaton a Magyar Nemzetet és benne a húszoldalas mellékletet az újságárusoknál!
Ha egy gyerek ríkogat – Falvak végveszélyben
Öregedő és fogyatkozó lakosság, leépülő infrastruktúra: a Központi Statisztikai Hivatal jelentése szerint ezek a fő tényezők, amelyek miatt hatvan települést nyilvánítottak veszélyeztetettnek Magyarországon. Zalában és Vasban járva kiderült, hogy az aprófalvak agóniája mögött más okok is meghúzódhatnak. Túlélési stratégiák, avagy lehet-e jövője a múltban megtépázott kistelepüléseknek? Wekerle Szabolcs tartott terepszemlét.
Kétszáznál kevesebb állandó lakos, 2001 és 2011 között legalább 30 százalékkal csökkenő népességszám, három és félszer több hatvan év feletti, mint tizenöt év alatti lakos: többek között ezeknek a kritériumoknak kellett megfelelni ahhoz, hogy egy település felkerülhessen arra a listára, melyet a Központi Statisztikai Hivatal adott közzé májusban. A hatvan aprófalut tartalmazó lajstrom szereplői ezzel immár hivatalosan is „veszélyeztetettnek” minősülnek, vagyis előbb-utóbb várhatóan eltűnnek a térképről.
Az érintett települések nagy része Baranyában, Észak-Magyarországon és – mintegy harmada – a Nyugat-Dunántúlon, Zalában és Vasban található. Faluszemlénket az ország legkisebb, önálló önkormányzattal rendelkező községében, Iborfián kezdjük, ahol a KSH 2012-es adatai szerint kilenc állandó lakos él. Csüggedtségre, reménytelenségre, apátiára számítunk.
És jól meglepődünk.
Iborfia, ezt bátran állíthatjuk, Magyarország egyik legszebb helye. Amikor egy álmos késő tavaszi délelőttön begurulunk a gellénházai körjegyzőséghez tartozó, Zalaegerszegtől 17 kilométerre délnyugatra fekvő zsákfaluba, a mezőn birkák, a házak közt pompás lovak legelésznek, amikor pedig kiszállunk az autóból, nyomban körülvesznek bennünket a település kutyái – belőlük, mint nemsokára megtudjuk, több lakik itt, mint emberből. Iborfián nehéz észrevétlennek maradni, csakhamar szóba elegyedünk a település stratégiai pontján, a telefonfülke mellett lakó alpolgármesterrel, Molnár Gergellyel. Üdítőt kapunk, és nemsokára megérkezik a postás is, aki az egyszerűség kedvéért vendéglátónknál hagyja az összes levelet és küldeményt, majd ő is letelepszik hozzánk néhány szóra. Az idill szinte fokozhatatlan.
Molnár Gergely hatvanhét éves, itt született, majd szakácsként számos helyen – többek közt a budapesti János-kórházban – dolgozott. Gyerekkorában még százhetvenen éltek a faluban, neki magának tizenhárom testvére volt. Most meg?
– Egy pár férfi meg egy német hölgy lakik most itt, gyerek egy sem, csak a polgármester kis unokaöccse jön néha látogatóba, igen eleven kisfiú, zeng tőle a környék, de az öröm, amikor egy gyerek ríkogat – ad rögtönzött demográfiai elemzést a szakács, aki világéletében visszavágyott ide, és néhány éve végleg hazaköltözött.
„Kényelem és biztonság, meghoztuk a Purinát!” – hasít bele a levegőbe a szlogen, és a főúton végigvágtat egy takarmányforgalmazó cég szállítókocsija. Elszáguld a falu végén lévő, Mária Terézia idejében ültetett hársfák őrizte temetőig, ott megfordul, visszatér, majd lefékez a polgármester háza előtt. Lakatos József épp az imént tért haza, most átballagunk hozzá – a távolságok Iborfián könnyen leküzdhetőek. A 2,5 négyzetkilométernyi területen fekvő faluban jelenleg huszonkét ház áll.
– Birkát tartok, de most csak macskakaját veszek – világosít fel Lakatos, amikor megszólítjuk. Vidám, kissé hamiskás tekintetű, középkorú férfi, aki némi rutinnal kezeli a médiát, hiszen az ország legkisebb faluját olykor megtalálják az újságírók is. Rutinos, de csöppet sem fásult, hamarosan már háza hűvös konyhájában isszuk saját termésű borát, ő pedig készségesen válaszol kérdéseinkre. Kiderül, Iborfia éves költségvetése nyolcmillió forint, ebből kétszázezer származik iparűzési adóból. Ő és az öccse a birkatartás mellett ötven hektár földet is művelnek, hiteltartozásuk nincs, saját gépparkjuk viszont van. Lakatos a paraszti munka mellett Zalaegerszegre jár dolgozni az „Egyesült Izzóhoz” (amit ma már General Electricnek hívnak), otthonát idős édesanyjával és testvérével osztja meg. Messze ők a legaktívabb család a faluban, illetve próbálkozik még valamivel „a német fehérnép” is, aki lovardát épített, és vendégházat tart fönn.
– Egyáltalán nem! – vágja rá Lakatos, amikor óvatosan arról érdeklődünk, a hatvan kihalásra ítélt falu listavezetőjeként tartanak-e attól, hogy Iborfiának néhány év múlva csak hűlt helyét találja, aki erre jár. – Egyre több nyugdíjas jár vissza, akik korábban a városban dolgoztak. Legtöbben most még csak hétvégenként, de néhányan vissza is fognak költözni ide. Van az a forgatókönyv is, hogy valaki megveszi az egész falut, és uradalom lesz belőle, de én inkább az előbbiben hiszek.
Hogy optimizmusa jogos-e vagy alaptalan, bajos megítélni. A festői tájat látva nehéz elhinni, hogy egy ilyen adottságú település eltűnhet a föld színéről, a statisztikai tendenciák ugyanakkor nem biztatóak. Az 1970-es években még itt is, csakúgy, mint a többi, végveszélyben lévő kisközségben, 50-50 százalék volt a felnőttek és gyerekek aránya, jelenleg nulla a százhoz. A kegyelemdöfést Iborfiának is az erőltetett iparosítás, a falusi lakosság városba költözése, valamint a kis falvakat nemkívánatos településtípusnak nyilvánító, 1971-es országos településfejlesztési koncepció adta meg.
– Ha húsz év múlva jössz, remélem, találkozunk! – búcsúzik Lakatos, akivel időközben tegeződünk.
Utunk néhány nap múlva a negyven kilométerrel nyugatabbra fekvő Alsószenterzsébetre vezet, amely a maga hatvannégy lakosával a középmezőny biztos tagja az „eltűnésre ítélt” települések táborában. Az Iborfián tapasztalt derűlátást ekkor még egyedi jelenségnek gondoljuk, s felkészülünk arra, hogy ebben a csöppnyi göcseji faluban szembesülnünk kell az aprófalvak agóniájával.
És másodszor is alaposan meglepődünk.
Már a falu határában lévő útjelző táblák is gyanúsak. Hűtőház, áll az egyiken. Fűrésztelep, hirdeti a másik. És Horváth László mezőgazdasági vállalkozásának létéről ekkor még nem is tudunk.
Horváth a falu polgármestere, aki 460 hektáron gazdálkodik. Marhacsordájában százhúsz anyaállat található, négy családnak ad munkát és megélhetést. Jó kedélyű, aktív és finoman szólva is szókimondó ember. Épp visszatért az egyik földjéről, ahol negyven gyümölcsfát ültetett.
– Aki ezeket nem kóstolta, nem is tudja, mi az az alma – mondja az aranyparminról, a batulról, a kapitányalmáról. Az ültetés afféle mezőgazdasági misszió: őshonos, zamatos, permetezés nélkül is vidáman megélő fajtákról van szó, Horváth eltökélt szándéka, hogy továbbörökíti őket utódainak. Nem épp agóniára utaló viselkedés.
– Aki azt mondja, hogy itt nem lehet megélni, az hazudik, vagy k va lusta – válaszolja, amikor arról kérdezzük, milyen lehetőségeket lát Alsószenterzsébet számára. – Tény, hogy az ezen a vidéken élő emberekből az 1950-es évek óta kiölték a jobbá lenni akarást, a találékonyságot, a szorgalmat. Minden a kitelepítésekkel kezdődött, azzal lefejezték a törekvő réteget. Az akkor megkezdett folyamat ért be mára teljesen. Aztán jött a faluellenes politika – volt itt régebben olyan tanácselnök, aki azt hangoztatta, le kéne bontani az összes házat, és mindenkit be kéne költöztetni egy szép, négyemeletes épületbe. Emlékszem, amikor a hetvenes években a munkahelyem mellett még gazdálkodtam is, mentem egy nap a szénásszekérrel, utam a tekéző mellett vezetett. Ott iddogáltak a falubeli férfiak, és szó szerint hülyének néztek, minek gürcölök. Ma ott tartunk, hogy alig találok olyan munkaerőt, aki önállóan képes felfogni, mit akarok tőle, amikor megbízom valamivel a gazdaságban. Az embereket nagyon jól le lehet szoktatni a munkáról, és ezt a tsz-ekben meg is tették. Ez a lumpen szemlélet nagyon jellemző itt.
– Ezt biztos megírjam? – kérdem.
– Írja!
Megírtam. Horváth közben körbevezet a birtok egy részén, s elmondja, hogy míg korábban a tejéért tartotta a marhát – a hagyományos zalai szarvasmarhatartás addig virágzott, amíg működött a tejbegyűjtés rendszere –, ma a húsát értékesíti, elsősorban Ausztriába. Még sosem maradt rajta az áru. Földjei nagy részét akkor vásárolta, amikor a kutyának sem kellettek, ma ötszörösét érik az akkori száz-kétszáz ezer forintos hektáronkénti árnak. Elirányít a fűrésztelep és a hűtőház felé. Mindkét üzemben lázas munka folyik, a két vállalkozás kedvéért nemrég vezették be a faluba az ipari áramot, amely bírja a megterhelést. A fűrészüzemben deszkát, hordót készítenek, a főnököt sajnos nem találjuk ott. A hűtőházban azonban szerencsével járunk, kedvünkért leszáll a targoncáról a negyven hektáron almát termesztő cég egyik tulajdonosa, Mihályka Tibor. A vállalkozást a fiatalember édesapja indította a rendszerváltás után három másik családdal, a tsz romjain. Ma több-kevesebb rendszerességgel tíz embernek adnak munkát, szezonban negyven főt foglalkoztatnak. S bár a jóval olcsóbb lengyel almával nemigen tudnak versenyezni, a termést általában el tudják adni Budapestre és Ausztriába.
Amikor visszatérünk Horváth portájára, épp közös ebédét fogyasztja a munkásaival. Ez pluszjuttatás a havonta megkereshető százhúszezer forintos fizetés mellé. A polgármester nem is tart attól, hogy Alsószenterzsébetnek ne lenne jövője. Csak idén négy gyerekkel gyarapodott a község lélekszáma, a fűrésztelep dolgozói közül többen is ideköltöztek. Igaz, ami igaz, a faluról még véletlenül sem a pusztulás jut az ember eszébe.
Hullámverések
Ezen a hétvégén zajlik az ünnepi könyvhét – de van-e mit ünnepelnünk? Két sokat látott kiadói szakemberrel, Halmos Ádámmal és Sárközy Bencével elemezte Wekerle Szabolcs a honi könyves világ állapotát. Kiderült, hogy a siker korántsem csak pénzkérdés, és hogy vannak könyvek, amelyek akkor sem kellenek az olvasónak, ha pisztolyt tartanak a fejéhez. Merre tart a magyar könyvkiadás, megmaradnak-e a kis könyvműhelyek, és bővíthető-e a jelenleg évi mintegy negyvenmilliárdot termelő piac? (23. oldal)
Leszálló ág?
A zajszennyezés határértéke leírható jogszabállyal, de a zaj által keltett indulatot nem lehet lecsillapítani műszeres vizsgálatokkal. Aki érzékenyebb a műszereknél, jobban teszi, ha csendes helyre költözik. Lezáratlan vagy épp most záruló történetek következnek sportolók és civilek békétlen egymás mellett éléséről Hanthy Kinga riportjában. (25. oldal)
A ház
Ugyan ki tudná megmondani, miért olyan tartózkodó a közemlékezet a magyar történelem mártírhalált szenvedett kormányfőivel szemben? Mivel magyarázható, hogy Batthyány Lajosnak 159 évvel a kivégzése után állítottak szobrot a fővárosban, hogy históriánk első alkotmányos miniszterelnökének – hacsak a nyugat-dunántúli kis község, Dáka pszichiátriai és szenvedélybetegek integrált intézményében, az egykori Batthyány-kastélyban megtekinthető gyűjteményt nem tekintjük annak – máig nincs önálló emlékmúzeuma? Az 1956-os forradalom miniszterelnöke, Nagy Imre, igaz, méltatlan halála után 38 évvel kapott szobrot a fővárosban, utolsó otthonáról azonban, amely a Magyar Tudományos Akadémia és a Nagy Imre Alapítvány jóvoltából történelmi jelentőségű emlékmúzeum, ma is keveset beszélünk – írja Lőcsei Gabriella. (26–27. oldal)
„Magatartási igények”
Több százezer megemlékező vett részt negyed százada, 1989. június 16-án – 1958-ban történt kivégzésük évfordulóján – Nagy Imre és társai újratemetésen. A pártzsargonban kegyeleti aktusnak nevezett eseményre jelentős erőket mozgósított az állambiztonság is. Ügynökök és tartótisztek sokasága dolgozott a Hősök terén azon a napsütéses, felemelő pénteki napon. Pethő Tibor múltidézése. (26–27. oldal)
Tiszteletbeli ördög
Franciaország beteg. Elhúzódó, tartós politikai, társadalmi és gazdasági kór gyötri. Mi másra következtethetnénk, mint a fenti diagnózisra, ha csupán az elmúlt hetek eseményeit vesszük számba: az európai parlamenti választásokon egy Európát jelenlegi formájában elvető párt győzedelmeskedett, a jobbközép ellenzék szép lassan ledarálja magát, miközben a külvárosok eltökélt gyilkosokat termelnek. A különböző kormányok pedig évek óta képtelenek a gazdaságnak új lendületet adni. Pósa Tibor helyzetértékelése. (28. oldal)
Aranysujtás a vállon
Gátfutóként a tokiói olimpiára készült Kóbor János, majd pár évre rá rockzenészként el kellett döntenie, hogy disszidál és Párizsban lép-e fel, vagy Magyarországra visszatérve Makón. Az utóbbit választotta. Ötvenkét éve koncertezik az Omega együttes, amely korántsem retrózenekar, manapság Liszt hatására írt oratóriummal lép fel templomokban. A frontember még elviszi a Balatonra hajózni a Scorpions együttes tagjait, akikkel hétfőn a budapesti Hősök terén zenélnek. Kóbor Jánossal Varga Attila beszélgetett. (32–33. oldal)
Történelmi teszt
Eljött a gondolkodó számítógépek kora; a komputerek felnőttek hozzánk, sőt lassan le is hagynak bennünket; a technológia fejlődését nem tudjuk többé kordában tartani – csak néhány az év minden bizonnyal legfontosabb technikai híréhez fűzött sajtókommentárokból. Egy orosz számítógép a világon elsőként elhitette kérdezőivel, hogy ember. Mi jön ezután? – teszi fel a kérdést Molnár Csaba. (40. oldal)
