Pergőtűz – Magazin-ajánló

E heti Magazinunkban áttekintjük Vidnyánszky egy évét, beszélgetünk Kobzos Kiss Tamással, és írunk az amerikai kivégzésekről is.

Ezen a héten is izgalmas témákat dolgozunk fel a Magyar Nemzet Hétvégi Magazinjában. Keresse szombaton a Magyar Nemzetet és benne a húszoldalas mellékletet az újságárusoknál!

Vidnyánszky Attila egy esztendeje a Nemzeti Színház élén

Úgy tűnt, végre megnyugszanak a kedélyek Vidnyánszky Attila körül, amikor a közvélemény számára váratlanul Eperjes Károly visszaadta helyettesi megbízatását. Erkölcsi értékekre és határokra, egyet nem értésre, a szakrális színház fogalmát illető véleménykülönbségekre hivatkozott elsősorban. A Nemzeti Színház nehéz évadot zárt, a korábbiaknál jóval nehezebbet. Pethő Tibor elemzi az évadot.

Mikor szentelik fel a Nemzeti Színházat? – hangzott a sokszor gúnyos kérdés éppen egy esztendeje. Az újdonsült direktor egyik első nyilatkozatában ugyanis közzétette: megáldják az épületet, mielőtt megkezdődne a munka. A szertartást bizalmas, szűk körben végezték, Vidnyánszky Attila nyilván nem szánta olcsó látványosságnak a szakrális gesztust.

Jelképesnek tekinthető viszont, hogy az áldást a nagyközönség előtt is megismételte a korszak első bemutatóján. Az új igazgató programját Tamási Áron Vitéz lélek című darabjával nyilvánította ki a premierre összesereglett közönség előtt, s a harmadik felvonásban a „felszentelés” is megtörtént. „Előbb házat szentelünk. Te megszeged szépen a kenyeret, s én pedig töltöm a bort” – mondta a főhőst alakító Trill Zsolt. A gyanta- és forgácsillatú dobogón oltár állt, rajta kenyér és bor, a háttérben virágba öltöztetett kereszt emelkedett a magasba. Boróka (Martinovics Dorina) késsel keresztet rajzolt a kenyérre, amelyet aztán megtörtek.

Maga az előadás feltehetően a darabnak szánt manifesztumszerep miatt sem lett elég átütő; nem kapott kellő hangsúlyt az a költői színházi nyelv, amely eredendően Vidnyánszkyé.

A bemutatót megelőző fél év kemény küzdelemmel telt. Vidnyánszky Attila folyamatos pergőtűzben állt, amit egyszerre köszönhetett igaztalan támadásoknak, rágalmaknak, harcostársai és nem szerencsésen megfogalmazott saját nyilatkozatainak s a kulisszák mögött zajló eseményeknek. A volt és a hivatalba lépő direktor elsősorban pozicionális ellentéte esztendőkkel korábbról ered. Amikor 2010 végén Alföldi Róbert igazgatói széke megingott a román követség által a Nemzeti épületébe tervezett december 1-jei fogadás miatt, lehetséges utódként kormánykörökben már felmerült Vidnyánszky neve. Nem okozott meglepetést az sem, hogy a kuratórium 2012 őszén, Alföldi mandátumának lejártakor Vidnyánszky Attilát javasolta igazgatónak.

Sokan kifogásolták, hogy Alföldi Róbert nem folytathatja a megkezdett munkát. Ezzel együtt kibontakozott egy olyan, csúsztatásokkal spékelt, a nemzetközi közvélemény előtt zajló sajtóhadjárat, amelynek fontos etapjaként a Strasbourgi Nemzeti Színház igazgatónője visszamondta Vidnyánszky 2013 tavaszára tervezett színházi kurzusát.

A durvuló pengeváltásban végül az alkotó két jelentős rendezése, a Három nővér és A szarvassá változott fiú sem utazott a Rajna-parti városba. Hab volt a tortán a Helsingin Sanomat ezt követően megjelent rágalmazó cikke, amely röviden összefoglalva azt állította, hogy Vidnyánszky Attila többek között nyíltan homoszexuálisnak és zsidónak nevezte elődjét, valamint bejelentette, hogy a színház a jövőben hazafias jellegű repertoárra összpontosít.

Nehéz helyzetbe hozta a leendő igazgatót 2013 tavaszán a Belvárosi Polgári Szalonban tartott beszélgetésen Kerényi Imre is, kijelentve: az új éra „nem a buzikról fog szólni, hanem a szerelemről meg a barátságról, tetszik érteni, meg a hűségről”. Nem tűnt szerencsésnek, hogy Vidnyánszky a kiélezett helyzetben kevéssé elegánsan többször bírálta elődjét, rendezéseit.

Az átszállással – vasúti hasonlattal élve – Kárpátaljáról, illetve közvetlen kocsikkal Debrecenből érkező új direktor ugyanis egyáltalán nem szorult/szorul rá arra, hogy bárkivel szemben határozza meg magát. Különleges költői, látomásos színháza nem az elmére, hanem az érzékekre s az érzelmekre hat, egész fizikai, lelki-szellemi valónkat megszólítva. Ahogy Koltai Tamás kritikus megfogalmazta a Mesés férfiak szárnyakkal című előadásával kapcsolatban: „Mihelyt a néző rájön, hogy az előadáshoz nem racionálisan, hanem szenzuálisan kell viszonyulnia, magyarán nem a történet összefüggéseit kell keresnie, hanem a részletek káoszából kialakuló gyönyörűséges rendet, nyugodtan átadhatja magát a vizuális hatások élvezetének.”

Vidnyánszky nehéz körülmények között látott munkához a Nemzeti Színházban. A színészek mintegy fele távozott: olyan művészek pályáztak el, mint Molnár Piroska, Kulka János, Gáspár Sándor, László Zsolt, Stohl András, Hevér Gábor, Makranczi Zalán, hogy csak a legrangosabbakat említsük. Ott maradt viszont Törőcsik Mari, Udvaros Dorottya, Básti Juli, Blaskó Péter, Bodrogi Gyula, Sinkó László és Szarvas József, s a társulathoz szerződtek Vidnyánszky régi és tehetséges alkotótársai, Szűcs Nelli, Trill Zsolt és Rácz József. Jöttek korábban máshova tartozó, országosan ismert művészek is (Bánsági Ildikó, Eperjes Károly vagy Reviczky Gábor.)

A színészeknek meg kellett szokniuk az új körülményeket, de a helyzetet leginkább az a tabula rasa nehezítette, amely a korábbi repertoárt szinte teljesen eltüntette. Részben egyeztetési nehézségek, részben a rendezők, részben pedig Vidnyánszky akaratából olyan kiváló előadások kerültek le a színről, mint a Mohácsi testvérek Egyszer élünkje vagy az Andrei Serban rendezte Angyalok Amerikában.

Az Alföldi-korszak végén a színészek folyamatosan telt ház előtt játszhattak, jegyet szerezni egy-egy előadásra szinte lehetetlen volt. A Nemzetibe járni akkor politikai állásfoglalással ért fel, amint azt a felcsattanó, abba maradni nem akaró tapsvihar is jelezte szinte minden alkalommal.

A nézők a darabokat is búcsúztatták: sokan azért ültek be a nézőtérre, hogy utoljára láthassanak egy-egy repertoárdarabot, vagy ha addig nem volt idejük rá, most megismerkedjenek vele. Ennek a közönségnek a nagy része az évad végén Alföldi Róbertékkel együtt távozott a teátrumból.

Vidnyánszkynak tehát lélektanilag is nehéz helyzetben sürgősen új közönséget kellett toboroznia; az első bemutatóra az utcán is árusítottak jegyeket, nem ritkán az igazgató közreműködésével. A nézők jöttek ugyan, bár a látogatottság érezhetően visszaesett a korábbiakhoz képest. Az igazgató, mint 2013 decemberében mondta, sokkal rosszabbra számított. Talányosan azt nyilatkozta, hogy „nincs ugyan mindig telt ház, de az átlagot tekintve egészen jól állnak”.

Míg leég egy szál gyufa
A tavasz óta Kossuth-díjas énekmondó, lantművész Kobzos Kiss Tamást, a Magyar Művészeti Akadémia tagját éppen negyven éve ejtette rabul a moldvai és gyimesi csángók világa. A díj ellenére úgy érzi, médiatámogatás híján háttérbe szorult egyik műfaja, a régi zene. A Fölszállott a páva sikeres két vetélkedősorozata után arra figyelmeztet az Óbudai Népzenei Iskola igazgatójaként, hogy a néphagyomány alig van jelen a tantervekben. Sobieski Tamás interjúja. (23. oldal)

Sírógörcs
Meddig tart a gázai mészárlás? A világ tehetetlenül figyeli a jelentéseket az áldozatok számának nap nap utáni szakadatlan növekedéséről. A tűzszüneti kísérletek egymás után meghiúsulnak. Van egyáltalán olyan ország, amely meggátolhatná az ártatlan emberek leölését? – teszi fel a kérdést Pósa Tibor. (24–25. oldal)

Tizennyolc tűszúrás
Újból fellángolt a halálbüntetés körüli vita az Egyesült Államokban annak kapcsán, hogy a legutóbbi kivégzéskor az elítélt a várt néhány perc helyett csaknem két óráig szenvedett. Az utóbbi időben egyre gyakoribbá váltak a műhibák a halálbüntetések végrehajtásakor, méghozzá éppen az emberbaráti megfontolások miatt – írja Molnár Csaba. (24–25. oldal)

Bújócska
Ma is idegenül cseng sok olyan betegség neve, amely felismerés híján évekig tartó kálváriát okoz. Ráadásul miközben a társadalombiztosító vagy épp a beteg vagyonokat költ fölösleges ellátásra, hatékony kezelés híján sok érintett lerokkan, igen súlyos állapotba kerül. Szabó Emese „diagnózisa”. (26. oldal)

Ördögök és angyalok
Hosszas politikai fennforgást követően visszatért a rend Thaiföldre, igaz, a tavaszi puccs és az ideiglenes alkotmány révén a hadsereg irányítja az országot. A külföldiek ebből keveset éreznek, Bangkok ugyanolyan lüktető nagyváros maradt, mint amilyen korábban volt. Néhány nap után otthon érezhetjük magunkat a forgatagban. György Zsombor ad betekintést a thai mindennapokba. (30–31. oldal)

Mitől lobbant fel a vár?
Több mint két éve, 2012. március 10-én tűzvész pusztított Krasznahorka várában. Meggyulladt az épület zsindelyes teteje és az ódon faszerkezetű fedélszék, a lángok átterjedtek a vár emeleti helyiségeire, csak némelyiket óvta meg a vastag mennyezet a tűz és az oltóvíz rombolásától. Elhamvadt a teljes, majd ezer négyzetméter felületű tetőzet, csoda, hogy nem pusztult el az épület valamennyi műemléki és muzeális értéke. A katasztrófát – hivatalosan – két fiúgyermek okozta, akik a várhegy oldalában cigarettáztak, attól kapott lángra a gazos hegyoldal, és terjedt át a tűz a várra. A jelenlegi állapotokról ad képet Ludwig Emil. (33. oldal)

Birodalom
Szőke Gábor Miklós szereti, ha művei hatnak a környezetükre. Voltaképpen ugyanazt csinálja ma, mint óvodáskorában, csak a lépték változott. Egyik legnépszerűbb kortárs szobrászunk itthon és külföldön is rendkívül sikeres, de szerencsére nem veszi halálosan komolyan magát. Wekerle Szabolcs járt az alkotó műtermében. (40. oldal)