Szívroham – Magazin-ajánló

E heti Magazinunkban Belgrádba látogatunk Margittai Gáborral, írunk üldözött keresztényekről, az ebola terjedéséről és a bajba jutott hitelesek helyzetéről.

Ezen a héten is izgalmas témákat dolgozunk fel a Magyar Nemzet Hétvégi Magazinjában. Keresse szombaton a Magyar Nemzetet és benne a húszoldalas mellékletet az újságárusoknál!

Magyarok halálmarsa a Balkánon, avagy hová ültessük Hungária szobrát? (1.)

Nyolcszáz kilométer se kenyéren, se vízen. Legalább ennyit kellett gyalogolniuk azoknak az osztrák–magyar katonáknak, akiket a balsors és a tévelygő stratégia a szerbek kezére adott. Száz évig rosszallás, csönd, majd hazugság övezte az első világháború egyik legtragikusabb odisszeáját. Margittai Gábor felkerekedett, hogy megkeresse az elveszett hadsereget, és bejárja a halálmars útvonalát, amely átszeli a Balkán legtöbbet szenvedett térségeit – Szerbiától Koszovón át Albániáig.

Farkas János budapesti illetőségű fodrászmester nem éppen ilyennek képzelte a romhalmazt. Sokkal nagyobb és szebb volt, mint hitte. De persze sokkal ziláltabb és borzalmasabb is. Meg kell hagyni, elég precízen szakították át a falakat a lövedékek. Az egészből nem maradt más, csak csipkésre bombázott, alig felismerhető házsorok, felszaggatott terek és kráterekkel teli sétányok kusza szövevénye.

Ezt a romhalmazt hívták Belgrádnak.

A hadügyminisztérium homlokzata bedőlve, az olasz nagykövetség épületét kiverte a ragya a repeszektől, a trikolór rongyosan libegett a kettétört rúdon. A királyi palota ablakában elszabadult pávakakas rikoltotta világgá döbbenetét, a földöntúli hangtól kirázta a hideg az embereket. Már aki nem menekült el időben. Farkas János fodrászmester, a megszálló erők oszlopos tagja csukaszürke uniformisokon kívül ugyanis jóformán nem látott egyebet az utcákon. 1916 nyarán feltűzött szuronyú, bajszos magyar katonák őrködtek a palota vasrácsa előtt, s ők álltak a vár ormain, arccal a Duna és Magyarország felé.

A belgrádi egyetem azért szenvedett különösen sokat az osztrák–magyar tüzérség belövéseitől, mert a nagy-szerbiai álmok fészke volt. Itt tanultak azok a diákok is, akik a szarajevói merényletre szövetkeztek. Ugyanígy szétlőve a Száva és a Duna találkozásánál épült régi vár, a Kalemegdan. Éjjelente nem volt kivilágítva a város, a sötétséggel nyugtalanság borult a sokat szenvedett belgrádiakra.

Egy éven belül már másodszor szállta meg Szerbia fővárosát az ellenség.

John Reed amerikai illetőségű zsurnaliszta, a Metropolitan Magazine kiküldött tudósítója a két megszállás között, 1915 elején látogatott ide. Rettenthetetlenül járta a falakat, amelyeket a dunai monitorok tűzzel árasztottak el a legkisebb mozgásra, és borzongva bámulta meg a vár fokáról a naplemente „sárga tengerében” elsüllyedő magyar alföldet.

Mindössze két mérföldre innen, a Száva túloldalán lapult alattomosan Zimony, az „osztrák” városka, ahonnan az ellenséges ágyúk nap mint nap pusztították a békés szerbeket. De Mr. Reed ennél is többet látott. Jártában-keltében osztrák–magyar hadifoglyokba botlott. Mindenütt ott nyüzsögtek: romokat takarítottak a vár utcáin, muníciósládákat pakoltak a hadsereg fogataira, vagy éppen lövészárkot ástak a Duna mentén, ahonnan újabb partraszállás volt várható.

Nagyobb csoportjuk liszteszsákokat dobált ökrös szekerekre, arcukat fehér púder borította. Az újságíró megcsodálhatott közöttük boszniai szerbet – aki őreivel barátkozott, hiszen egy nyelvet beszéltek –, vidám horvátot, trieszti olaszt, valamint egy mogorva arcú, zömök férfit, akinek sütött szeméből a gyűlölet.

Igen, ő volt a magyar a soknemzetiségű brigádban.

„Isten áldja meg nagyapámat, Vladislav Wenzet, aki negyven éve Szerbiában telepedett le. Máskülönben most én is lisztet pakolnék ezekkel a foglyokkal” – dalolta fennhangon az egyik szuronyos őr. De a liszt még csak a könnyed kezdet volt.

Mi tagadás, nem éppen ilyennek képzeltük Belgrádot. Sokkal szebb és izgalmasabb, mint gondoltuk. De határozottan szürkébb és kopottabb is. Egy-egy szép palota mellett ott tornyosul a szocialista realizmus ékköve; a századfordulós szállók füstös, lélegzetelállítóan csúf háztömbökre néznek, és ami a török vagy a szerb középkorból maradt, azt keresztül-kasul átjárja Tito szelleme.

Ami mégis vonzó Belgrádban, a balkánisága: az elszántság, ahogy a belgrádiak éjjel-nappal téblábolnak, tereferélnek ebben az időn kívüliségben. Folyamatos a lüktetés a Knez Mihailova sétálóutcán és környékén: csinos nők grasszálnak combközépig érő nyári csizmában, korzózik az egész város föl és alá azon a jó kilométeres csatornán, amely a századfordulós-szocialista Terazijét, a Moszkva Szálló előtti zsúfolt közlekedési csomópontot összeköti a Kalemegdannal.

Belgrád erődítménye, a hajdani Nándorfehérvár – bizánci, magyar, oszmán és szerb uralkodók féltve őrzött kincse – ma hangulatos sporttelep. A várárkokban örökifjú úriemberek teniszeznek, az egyik öles falnál bevásárlószatyros nagymamák pingpongoznak, arrébb gyerekcsapatnak tartanak kosárlabdaedzést. A Duna fölötti meredek falszakaszon, talán éppen ott, ahol a legendákban élő Dugovics Titusz a mélybe bucskázott a törökkel, szálkás izomzatú sziklamászók gyakorolják az oldalazást. A fal alatt habos hófehér ruhában menyasszony fényképezkedik vőlegényével, szorosan a nyomukban trombitásból és dobosból álló cigánybanda liheg, talán apa és fia, de nem tartanak igényt lakodalmi kólójukra.

Egyszóval nem olyan múzeumnak tűnik a belgrádi vár, ahová csak szövetpapucsban lehet belépni. Él, pezseg, használatban van. S hogy mi a magyar manapság errefelé? Igaz, alaposan át kell motoznunk érte az erődöt, de megéri. Itt van mindjárt a késő délutáni nosztalgikus kilátás Zimony és Pancsova felé, a Száva és a Duna meg a régi határ túloldalára. Aztán odalent, a parton árválkodik a Nebojsza, a „Ne félj!” -torony, följebb pedig a vaskos Zindan-kapu, azon ritka emlékeket képviselve, amelyek még Hunyadi János korából származnak.

A Nebojsza ott magasodik most is ide nem illő szögletes ódonságával, ahonnan 1915 őszén több rohamhullámban megindultak az osztrák–magyar csapatok a vár megostromlására. Fél évezreddel korábbi ostromra, a nándorfehérvári diadalra emlékeztet a magyar és szerb nyelvű emlékkő; attól nyíllövésnyire, az óratorony alatti várárokban pedig a türelmes szemlélődő felfedezhet egy érdekes löveget is a sok második világháborús harckocsi, légelhárító ágyú, hadi kacat között. Nehezen olvasható a felirat az ágyú oldalán: „Fékhenger”, „A kevert folyadék minden literében 1 dkg lúgkő NaOH oldandó”, „Menet”, „Lövés”. Nem túl költői, de azért jólesően betűzzük.

Hiszen ez is már csak nyelvemlék.

S ha nagyon akarjuk, találni magyar vonatkozást a vár sarkantyúján Zimony felé forduló karcsú bronzalaknak is, aki egyik kezében kardot, a másikban galambot tart, és az első világháború győzelmének allegóriája.

E falak között kezdődik a mi történetünk is. (21., 24–25. oldal)

Kéz, írás, sors
Vajon tudjuk-e, miért különleges érték a kézírás civilizációnkban? Hogyan kapcsolódik össze a grafológiával, amely az írásértelmezés tudománya? Milyen többletet ad kultúránkhoz, ismereteinkhez, hogyan segítheti egyebek mellett a pályaválasztást és -alkalmasságot, a pedagógiát és a mentálhigiénés munkát? W. Barna Erika pszichografológus negyedszázada kötelezte el magát e rendkívül izgalmas területtel. Több kötete jelent meg, gyakran hívják az ország különböző tájaira és határon túlra előadást tartani. Kormos Valéria interjúja. (23. oldal)

Megjelölve
Miközben a gázai konfliktus vagy a kelet-ukrajnai repülőgép-katasztrófa szinte valamennyi – valóban borzasztó és együttérzést keltő – részletét ismerjük, a keresztények ellen világszerte (bizonyos értelemben még Európában is) folyó hajtóvadászatról kevesebbet hallunk. Pedig a Földön százmillió ember él olyan országokban, amelyekben diszkrimináció érheti Jézus követése miatt – írja Wekerle Szabolcs. (26–27. oldal)

Csodavárók
A két világhatalom – a trónján egyelőre biztosan ülő Egyesült Államok és a vezető szerepre jó eséllyel pályázó Kína – elkövetkező jelentős összeütközésének középpontjában áll majd a közép-amerikai Nicaragua. A múlt hónapban jelentették be, hogy még az idén belekezdenek kínai tőkével a Nicaraguán átvezető, az Atlanti- és a Csendes-óceánt összekötő csatorna építésébe. Washington aligha szemléli ezt csendben. Pósa Tibor elemzése. (28. oldal)

Elszökött vírusgazdák
Továbbra is fékezhetetlenül tombol a Guineából kiindult ebolajárvány, és terjed határokat nem ismerve. Több egészségügyi szervezet szerint mostanra ellenőrizhetetlenné vált a ragály, békeidőben szinte elképzelhetetlenül drasztikus lépésekre van szükség. Ez a valaha kitört legsúlyosabb fertőző betegség, és szó sincs arról, hogy továbbra is Afrika „belügye” maradhat. Nem kérdés, hogy a betegség kitör a fekete kontinensről, csak a helyszín és az időpont bizonytalan. A világméretű riadalomról szól Molnár Csaba írása. (30–31. oldal)

Kívánságlista
Országszerte bezárnak az aprófalvak vegyesboltjai, és az a település, amelyik elveszítette utolsó közösségi helyét, villámgyors hanyatlásnak indul. E megállíthatatlan folyamatnak üzent hadat a Somogy megyei Szilvásszentmárton önkormányzata, amely májusban megvette a bezárásra ítélt boltot, és szívvel-lélekkel működteti azt. Az önkormányzat gazdálkodik, kecskéket tart, boltmentő modellje iránt pedig óriási az érdeklődés. Varga Attila tett vásárlókörutat. (32. oldal)

Pulzus
Az elmúlt hetekben nem győzték kapkodni a fejüket a bajba jutott hitelesek, úgy tűnik, kölcsöneik ügyében több vitás kérdés is rendeződik. Igazán azonban csak azok könnyebbülhetnek meg, akiknél a kérdés pusztán az volt, marad-e pénzük a törlesztő részletek befizetése után. Akik ennél komolyabb slamasztikába kerültek, egyre inkább a kártérítési perekben látják a megoldást – írja Szabó Emese. (33. oldal)

Slózi, Flóri és
Vasárnap új otthonába költözik a Ferencváros. Pontosabban a telek a régi, nem is akármilyen régi: a Fradi 1911. február 12-én tartotta az első hivatalos stadionavatót. A holnapi ünnepséget joggal tekinthetjük országos jelentőségűnek, de akkor mit mondjunk arról a több mint egy évszázaddal ezelőttiről? – kérdezi Ballai Attila és Deák Zsigmond. (40. oldal)