A sors kezében – Magazin-ajánló

Látogatás az Iszlám Állam határán. Mi tarthatná vissza a rákbetegek megtévesztőit? Emlékezés Sándor Csikarra.

Ezen a héten is izgalmas témákat dolgozunk fel a Magyar Nemzet Hétvégi Magazinjában. Keresse szombaton a Magyar Nemzetet és benne a húszoldalas mellékletet az újságárusoknál!

Látogatás iraki Kurdisztán és a bolondok birodalma, vagyis az Iszlám Állam határán

Mintha nem lenne elég az iszlamistákkal vívott háború terhe a négymilliós iraki Kurdisztánnak, még a nyakukba szakadt másfél millió menekültről is gondoskodniuk kell. A központi költségvetésből nem kapnak pénzt, a pesmergák fizetés nélkül harcolnak, de egyelőre tudják tartani állásaikat. Nagy baj lenne, ha már nem tudnák.

Kétbusznyi pesmerga harcos szállja meg az első élelmiszerboltot. Válogatnak a sütemények, csokoládék, üdítők között, majd sorba állnak fizetni. Végre biztonságban érezhetik magukat. Tíz napon át háborúztak Hanákín város közelében a kegyetlenségükről ismert szélsőséges iszlamistákkal. Mondhatjuk, ők a modern kori végvárak utolsó védői két külön civilizáció határán. Parancsnokuktól megkapják az engedélyt, tolmácsunk segítségével szóba elegyedhetünk velük.
Így megy ez június eleje óta. Tíz nap a fronton, tíz nap a családnál. A két civilizáció határa fizikai értelemben is átjárhatatlan, a másfél milliós Moszul felé vezető utakat eltorlaszolták, a környező mezőket aláaknázták, az ezerkétszáz kilométeres határvonalat a lehetőségekhez mérten lőállások kialakításával, járőrözéssel védik.

Szűk baráti társaságunkban a front túloldalán lévőket bolondokként emlegetjük, egyszerűbb, mint az iszlamista vagy az Iszlám Állam (IÁ) harcosai kifejezés, meg rajtunk kívül így nem is érti más. Ezek a pesmerga srácok alig húsz-egynéhány évesek. Terepszínű ruhát viselnek, fegyverzetük mindössze egy-egy régi szovjet gépkarabély. Mióta az Iszlám Állam kikiáltotta létezését, és a harcok újraéledtek, a bagdadi kormányzaton pedig politikai válság lett úrrá, iraki Kurdisztán nem részesül a központi költségvetésből, abból kell megélnie, amije van. A katonák július óta nem kaptak fizetést, márpedig éles helyzetben nincs rosszabb az éhes és motiválatlan katonánál. A pesmergák motivációjával nincs gond, ezek a kalasnyikovos srácok jól tudják, az életükért küzdenek, s ha feladják a harcot, úgy járnak majd, mint a határvonalon túli iraki katonák közül sokan. Ha a bolondok elfogják őket, biztosan nem maradnak életben. Az elmúlt napokban többször kétszáz-kétszázötven méteres távolságba kerültek az IÁ fegyvereseitől, tűzharcba is bocsátkoztak velük, ami mindkét oldalon követelt áldozatokat.

Most még maradt annyi tartalékuk, hogy bevásároljanak, hogy a csokoládéból merítsenek némi energiát és örömöt, de a végtelenségig ez nem húzható. Nyilván nem fognak átállni, mint tette azt sok katona akár a központi iraki, akár keletebbre az afganisztáni hadseregből, támogatásuk azonban a nyugati országok egyik legfontosabb feladata kellene hogy legyen. Főleg annak ismeretében, hogy az Egyesült Államok és jelentős katonai erővel bíró szövetségesei szárazföldi beavatkozásba nem mernek – vagy belpolitikai okokból annyi véráldozat után nem akarnak – belemenni. Hadianyagok, lőszerek már érkeztek, azokat azonban nem lehet megenni.

Terepjárónkkal keresztezzük Hanákín várost, ahol nem sok érezhető abból, hogy néhány kilométerre innen húzódik a frontvonal. Ez az utolsó kurd ellenőrzés alatt álló település, a következő faluba, Dzsalúlába bevette magát az IÁ. A kettő közti körülbelül húsz kilométeres zónában folytak a leghevesebb harcok az elmúlt hetekben, ennek eredményeként a pesmergák jelentősen előre tudtak nyomulni. Mindent maguknak köszönhetnek, a központi kormányzattól mindössze két darab DSK géppuska érkezett, meg a bagdadi légierő párszor végigbombázta a bolondok állásait, de a kurdok szerint nem túl nagy hatékonysággal. Hanákín városon túl működik a pesmergák regionális katonai parancsnoksága, melynek vezetőjéhez, Mahmúd Szangavihoz folyamatosan járulnak a vendégek. A parancsnokság kétszintes épületben működik, az emeleten hálótermek találhatók, lent pedig állandó a nyüzsgés. A konyhában asszonyok sürögnek, nagy kondérokban fő az étel, melyet aztán platós terepjárókra pakolnak, s visznek ki a harcoló erőknek. A legrosszabb az, mesélik, hogy az iszlamisták mesterlövészpuskákra is szert tettek, s a frontvonal egy-két kilométeres körzetében rendszeresen szednek le pesmergákat vagy bárkit, aki ott tartózkodik.

A civileknek az előre nem felmérhető veszély miatt meg is tiltották, hogy lőtávolságon belülre menjenek. A parancsnokság alsó szintje a kiszolgálóhelyiségek mellett két nagy teremből áll. Egyikben katonák beszélgetnek, teáznak, mellettük a kanapén velük pihen gépkarabélyuk. A másik helyiségben állandóan zajlik valamilyen egyeztetés, ide futnak be a vendégek is, akik egyrészt híreket hoznak, másrészt keleti szokás szerint látogatásukkal kifejezik támogatásukat a helyi vezetés felé. (György Zsombor (Erbíl), 21., 24–25. oldal)