Ezen a héten is izgalmas témákat dolgozunk fel a Magyar Nemzet Hétvégi Magazinjában. Keresse szombaton a Magyar Nemzetet és benne a húszoldalas mellékletet az újságárusoknál!
Évtizedek óta nem fenyegette akkora veszély a globális biztonságot, mint most
Ma már kész tény: Magyarország növelni fogja védelmi kiadásait. Lesz is hova, hazánk jelenleg a NATO által elvárt szint kevesebb mint felét biztosítja erre a célra. Az észak-atlanti szövetség walesi csúcstalálkozóján az orosz–ukrán konfliktusról és az iszlamisták előretöréséről esett a legtöbb szó. Egyértelműen kiderült, hogy tizenhárom évvel a 2001. szeptemberi terrortámadások után mennyire felértékelődtek a katonai kérdések.
Legtöbbször terített asztal és ital mellett dőlnek el a fontos ügyek. Éppen ezért talán nem meglepő, hogy a szeptember eleji walesi NATO-csúcson is legtöbben a zárt ajtók mögötti munkavacsorát várták, ahol végre fürkész tekintetek, kamerák és slepp nélkül beszélhették meg a legfontosabb védelmi kérdéseket a tagországok illetékes miniszterei – írja György Zsombor. Ezek a tanácskozások annyiban hasonlítanak az európai uniós csúcsokon megszokott felálláshoz, hogy a nemzeti delegációk vezetőit, vagyis az állam- vagy kormányfőt és az illetékes minisztert szűk, általában kétfős szakértői stáb segíti a háttérből. A csúcsot előzetesen történelmi jelentőségűnek minősítették, ezt utólag talán finomíthatjuk úgy, hogy drámai napokban megtartott, nagy jelentőségű találkozó zajlott Newportban, ahol természetesen születtek a nyilvánossággal megosztható és titkos katonai, katonapolitikai döntések is. A közleményekben és sajtótájékoztatókon megfogalmazott tényeken túl megpróbálunk a lehetőségekhez mérten betekinteni a kulisszák mögé, rávilágítani a szövetség vezetőinek hangulatváltozásaira, s elhelyezni hazánkat képletesen a nagy rendszerben. Érdemes az elején leszögezni, hogy a hazai védelempolitika jelentős változások előtt áll, nem csupán a sokmilliárdos tétellel bővülő költségvetési többletráfordítás miatt.
A helyszín Afganisztán, 2011 tele. Ekkorra nagyjából kirajzolódott, amit Európában előtte is sokan sejtettek, hogy a konfliktus nem zárható le a külföldi csapatkivonás tervezett 2014-es határidejéig, s az is, hogy a korábban elképzelt civil fejlesztések nem valósulnak meg az eredeti tervek szerint. A tálibok kibombázását követő viszonylag békésebb időszakban, 2005 körül a nyugati hadvezetők és diplomaták reálisnak gondolták, hogy a fegyveres erők fokozatos csökkentése mellett egyre több hivatalos civil fejlesztő jelenik meg a Hindukus lábainál. Konkrétan az egy-egyes modell szerepelt a tervekben, vagyis az, hogy egy külföldi katonára egy olyan ember jut, aki kifejezetten az ország újjáépítésén dolgozik. A fokozatosan romló biztonság és a szűkösnek bizonyuló források miatt ez a koncepció megvalósíthatatlannak bizonyult, így az úgynevezett tartományi újjáépítő csoportokra, a PRT-kre (provincial reconstruction team) helyeződött a hangsúly. Magyarország 2006 októberétől 2013 márciusáig tizenhárom váltásban biztosította átlagosan kétszáz-kétszáz fővel Baglán tartományt Puli-Humri központtal. A lövészek mellett társadalmi kapcsolatokért felelős szakemberek, mérnökök, orvosok is tevékenykedtek a csoportban, a magyar PRT épített iskolát, önkormányzati központot, együttműködött a segélyszervezetekkel, de jellegéből adódóan a misszió kifejezetten katonai maradt. Az említett 2011-es időszakban Kabulban jelen voltak helikopteres légi mentoraink, akik afgán pilótákat képeztek ki, és rendkívül veszélyes küldetéseket teljesítettek a pakisztáni határ térségében. Feladatuk szerint a távoli bázisok utánpótlását szállító forgószárnyasokat kísérték, és biztosítottak MI–35-ös harci helikopterekkel, ezek az itthon is ismert MI–24-esek kicsit továbbfejlesztett változatai. Ők rendszeresen célkeresztbe kerültek, s viszonozniuk kellett a földről érkező lövéseket. Puli-Humritól félórányi autóútra, Kilagájban működött a Műveleti Tanácsadó és Összekötő Csoport (Operational Mentoring and Liaison Team, röviden OMLT), ennek feladata a helyi hadsereg, az ANA képzése, trenírozása volt, ők is részt vettek éles műveletekben, de csak mint afgán kollégáik tanácsadói, támaszai. Emlékezetes akciónak számít az Andarab-völgyi kábítószer-maffiák ellen vívott harc, ide annak idején még a tálibok sem tudták kiterjeszteni hatalmukat, még régebben pedig a szovjetek hatalmas emberveszteséget szenvedtek el. A magyar egységek munkáját, többek között a logisztikai, jogi ügyek szervezésével, a Mazari-Sarifba telepített támogató elem segítette. Sokáig titkolták, de 2011-es körutunk idején már tudni lehetett a különleges műveleti csoport (KMCS, de azóta zászlóalj, így KMZ) létezéséről. Munkájukat kint szolgáló katonáink nagyjából úgy jellemezték, hogy ők azok a különlegesen képzett kollégák, akik földön vagy légi úton megérkeznek a veszélyes célszemélyekhez, rájuk rúgják az ajtót, és elviszik őket, s nem ijednek meg akkor sem, ha fegyverük után kell nyúlniuk.
Az előbbi hosszú felsorolás után könnyebben felrajzolható, honnan hová tartunk, mit vár el tőlünk a NATO, és milyen áldozatokat kell hoznia ezért Magyarországnak. A technikai jellegű fejlesztések közül a legfontosabb, amelyet a walesi NATO-csúcson Magyarország magára vállalt, a pápai repülőtér fejlesztése. Ez körülbelül húszmilliárd forintba kerül. A cél, hogy a bázis tudjon fogadni például légi megfigyelést végző óriásgépeket, de elképzelhető a reptér részbeni civil hasznosítása is.
A PRT-k, vagyis az említett civil-katonai fejlesztések kora lejárt, s ha azon gondolkodunk, hogy a NATO mégis milyen magyar katonai képességekre tarthat igényt, érdemes visszagondolni arra, mi az, amit már kipróbáltunk Afganisztánban, s amit megismertek szövetségeseink. Senki sem mondta ki nyíltan, talán nem is fogja, hogy a különleges műveleti erőkre nagy szükség lehet a későbbiekben is, alakuljon bárhogy a geopolitikai helyzet. Az még nem teljesen világos, hogy Afganisztánban az év végét követően ki és mi marad, az új afgán elnökön is múlik, hozzájárul-e csökkentett létszámú külföldi erők jelenlétéhez. (A leköszönő Hamid Karzai nem volt hajlandó aláírni az ehhez szükséges papírokat.)
Nehéz előre tervezni, 2011-ben például senki sem gondolta, hogy ennyire elmélyül a szíriai és líbiai válság, azt pedig végképp nem feltételezhettük, hogy hidegháborús kardcsörtetés hallatszik majd a szomszédból. Vagyis hogy véráldozatot követelő harcokba bonyolódik Ukrajna és Oroszország. Itt fontos megjegyezni, hogy védelmi területen jártas forrásaink szerint a konfliktus a hivatalosan közölt kétezer-hatszáz áldozatnál jóval többet követelhetett, akár ennek kétszeresét is. Kelet-Ukrajnában ugyanis rengeteg „fantom”, vagyis orosz zsoldos, nacionalista is megjelent, akiknek élete és halála kevésbé nyomon követhető, mint a reguláris erők tagjaié.
Helikopteres mentor csoportunk újbóli kiküldetéseinek sokan örülnének a szolnoki bázison, hiszen legalább újra eleget repülhetnének pilótáink. Háborúktól függetlenül kardinális kérdés a kiszolgált MI gépek (MI–8, MI–17, MI–24) pótlása, még az áprilisi választás előtt összpárti (!) döntés is született arról, hogy be kell szereznünk az új légi járműveket. Az utóbbi évek ipari és természeti katasztrófáinál aligha lehet szemléletesebb példát hozni arra, mennyire fontos ennek a képességnek a fenntartása, szállítógépek nélkül ugyanis gyakorlatilag lehetetlen kezelni például egy, a 2010-es vagy 2013-as árvízhez hasonló helyzetet.
Hazánk erős vadászrepülő-kapacitással bír a térségben, tehát adja magát, hogy Gripenjeinkre a világ más részein is igényt tarthat a szövetség. Az már eldőlt, hogy a jövő szeptembertől négy hónapon át mi látjuk el a Baltikum légtérvédelmét, ahogyan ezt korábban megtették már a csehek és a románok is. A mostani időszak persze kényesebb, mint huszonöt éve bármikor. Az oroszok vadászgépei épp a napokban provokálták a kanadaiak hajóit, folyamatosan számítani kell arra is, hogy a balti légtér határán repkednek majd, lépéskényszerbe hozva ezzel a NATO-t. Ha ugyanis riasztás érkezik légtérsértésről, vagy akár arról, hogy egy orosz katonai gép egyenesen szövetségesünk határa felé közelít, a pilótáknak azonnal a levegőbe kell emelkedniük – aztán reménykedhetnek, hogy a provokáció csak provokáció marad.
