Játszóterek – Magazin-ajánló

E heti magazinunkban beszélgetünk Polgár Judittal, írunk az NSZK-ba menekült keletnémetekről, és a filmgyár megmentett berendezéseiről.

Ezen a héten is izgalmas témákat dolgozunk fel a Magyar Nemzet Hétvégi Magazinjában. Keresse szombaton a Magyar Nemzetet és benne a húszoldalas mellékletet az újságárusoknál!

Huszonöt esztendeje indultak el Magyarországról az NSZK-ba a keletnémet menekültek

A Németh Miklós miniszterelnök vezette szűk körű politikai kabinet döntése nyomán negyedszázaddal ezelőtt, 1989. szeptember 11-én nulla órától a keletnémet menekültek elhagyhatták Magyarország területét. Az eseményről Kiss Gy. Csaba történésszel, Pozsgay Imre egykori államminiszterrel és Őszi István volt külügyminiszter-helyettessel beszélgetett Pethő Tibor.

Magyar Nemzet: Oplatka András idézi könyvében, hogyan húzta ki minden megjegyzés nélkül az újdonsült miniszterelnök, Németh Miklós 1988 őszén a következő esztendő költségvetési tételei közül a nyugati műszaki határzárra fordítandó összeget. A hétköznapi szóhasználatban vasfüggönynek nevezett, műszakilag elavult berendezést egy 1989-es politikai bizottsági döntés nyomán el is bontották. Volt-e különösebb nemzetközi kockázata a lépésnek?
Pozsgay Imre: Akkoriban már nem. 1988. október 26-án Horváth István belügyminiszter és a határőrség főparancsnoka, Székely János vezérőrnagy társaságában meglátogattam a hegyeshalmi határőrsöt. A délutáni nemzetközi sajtótájékoztatót azzal kezdtem, hogy itt állunk Európa egyik legszégyenteljesebb, a kontinenst kettéosztó építménye előtt, mindez azonban már a múlté. Nem sokkal korábban vezette be a kormány ugyanis a világútlevelet. A határon legtöbbször külföldiek, a többi szocialista ország polgárai próbáltak átjutni illegálisan a szabad világba, magyarok alig. Világos volt: nem a mi dolgunk, hogy más ország polgáraira vigyázzunk. Az üzenetet elsősorban az NDK-nak és Romániának szántam. A sajtótájékoztató után Grósz Károly és Horn Gyula fegyelmit kezdeményeztek ellenem, arra hivatkozva, hogy kijelentésemmel megsértettem a Varsói Szerződést. Fegyelmit nem kaptam, a határzár bontása pedig rövidesen megindult a politikai bizottság határozatára. Nem sokkal később telefonon jelentkezett nálam a keleti határőrség parancsnoka, s izgatottan közölte, hogy furcsa jeleket észlel a szovjet határon, a mai magyar–ukrán határon. A szovjetek műszaki határzárat építettek. Ez a legjobb hír, mondtam neki, amit velem közölhetett. A világbirodalom magára csukta az ajtót.
Őszi István: Szorosan kötődött mindehhez a romániai menekültek ügye, amelyet a hazai politikai vezetés központi kérdésként kezelt. A Varsói Szerződés államaival kölcsönös kiadatási egyezményünk volt, tehát a menekültek nem is tartózkodhattak volna nálunk. Személyi okmányukba elvileg be kellett ütni a kitoloncolás tényét. Megoldást jelentett, hogy Magyarország 1989 márciusában nem kis részben emiatt csatlakozott az ENSZ menekültügyi konvenciójához, amely nemzetközi szempontból magasabb rendű megállapodás volt, mint az úgynevezett „baráti országokkal” kötött kétoldalú szerződések. Ez a tény szorosan összefüggött a később akuttá vált keletnémetkérdéssel.

Magyar Nemzet: A románok nem kifogásolták a kétoldalú egyezmény figyelmen kívül hagyását?
Őszi István: Folyamatosan és minden alkalommal követelésekkel léptek föl velünk szemben. Általában a románellenesnek minősített magyar megnyilatkozásokat kifogásolták, a menekültkérdésben viselkedésük árnyaltabb volt. Ennek két magyarázata van. Az egyik az, hogy nem akarták nyilvánosan elismerni, hogy tőlük menekülnek. Úgy vélték másrészt, hogy nekik csak jó, ha minél több magyar távozik Romániából.
Pozsgay Imre: A román menekültek befogadása csábította ide a keletnémeteket. Látták, hogy Magyarország nem adta ki őket. Őszintén meg kell mondani, hogy korábban, betartva a megállapodást, a zöldhatáron érkezőket sajnos visszatoloncolták Romániába, viszont 1988 júniusától a kormány döntésére megváltozott a helyzet.
Kiss Gy. Csaba: Az ellenzék számára kulcskérdésnek számított a határon túli magyarok ügye. Ez szorosan összefüggött számunkra a nemzeti függetlenség kérdéskörével. A küzdelem egyik legjelentősebb állomása az 1988. június 27-i, a falurombolás elleni Erdély-tüntetés a Hősök terén, amely a Magyar Demokrata Fórum és a többi ellenzéki szervezet első nagy közös akciója volt. Sokan eljöttek, s ez nyilvánvalóvá tette, hogy a közvélemény erejével a hatalom sáncain kívül szervezkedők is nyomást tudtak gyakorolni az uralkodó elitre. Tapasztalatom szerint egyébként a kommunista vezetők között is akadtak, akik fogékonyak voltak a határon túliak gondjaira, mások viszont kifejezetten akadályozták, hogy az ország fellépjen az érdekükben. Csúfos kudarc volt például Grósz Károly és Ceausescu 1988. augusztusi aradi találkozója, ahol a magyar pártfőtitkár gyakorlatilag behódolt a román diktátornak. A szégyenteljes esemény ráadásul a nagy tüntetés után történt. Egyetértek Őszi Istvánnal és Pozsgay Imrével: a romániai, többnyire magyar menekültek ügyének egyenes folytatása volt az NDK-soké. Két fontos előzetes körülményt hadd említsek még meg, amely elősegítette az idejövetelüket: a keletnémetek évek óta a Balatonnál találkoztak a nyugatnémetekkel. Másrészt a határzárat május elejéig elbontották.
Pozsgay Imre: Ekkor keletkezett a határnyitásról az a hamis mítosz, amely máig makacsul tartja magát. Milánóból, az Olasz Szocialista Párt kongresszusáról jöttem haza Bécsen keresztül, ahol Erhard Busek néppárti alkancellár fogadott. Este a császárvárosban sétálva eljutottunk a Ballhausplatzra. Busek megjegyezte, hogy a kancellárián ég a lámpa, ugorjunk fel Vranitzky kancellárhoz. Ismertem az efféle diplomáciai trükköket. Menjünk – mondtam. Vranitzky amolyan jasszos cinizmussal felém fordulva kijelentette: eltűnik a vasfüggöny, és nem tud róla a világ! Valamit tenni kellene. Odaküldöm Alois Mockot, ti is küldjetek valakit! Bár nekik semmi közük nem volt a vasfüggönyhöz, beleegyeztem. Amikor otthon Németh Miklós miniszterelnököt tájékoztattam minderről, azt mondta: ha ők Mockot küldik, mi küldjük Horn Gyulát, a magyar külügyminisztert! Így lett résztvevője az 1989. június 27-i, határnyitásnak nevezett PR-akciónak Horn Gyula. Vissza kellett építeni egy rövid szakaszon az akkor már egészen elbontott műszaki határzárat, hogy legyen mit elvágniuk. Így zajlott a határnyitás, amely azóta is, főleg a német köztudatban, nagy eseménynek minősül.
Kiss Gy. Csaba: És a nemzetközi politológiai irodalomban is.

Magyar Nemzet: A műszaki zár felszámolásához, a romániai, majd a keletnémet menekültek átengedéséhez mit szólt a Szovjetunió?
Őszi István: Magyarország akkor már jóval nagyobb mozgástérrel rendelkezett, nem függetlenül a ténytől, hogy 1985 márciusa óta Gorbacsov volt a szovjet pártfőtitkár. 1989-ben csak sejtettük, ma már tudjuk, hogy gondjaik miatt a szovjetek akkor már szabadulni igyekeztek csatlósaiktól. Persze olyan módon, hogy a számukra előnyös dolgok megmaradjanak. Már akkor látszott, hogy nem kell az 1956-oshoz hasonló retorzióktól tartanunk. Jól mutatta ezt, hogy 1989 nyarán, az úgynevezett „félszabad” választást követően Lengyelországban nem kommunista koalíciós kormány alakult a kereszténydemokrata Tadeusz Mazowiecki vezetésével, a Lengyel Egyesült Munkáspárt pedig ellenzékbe került. A Szovjetunió ez ellen nem emelt kifogást.
Kiss Gy. Csaba: Alátámasztotta ezt a beszédes tény, hogy a Szovjetunió elkezdte építeni a maga határzárát. A világbirodalom leszállópályára került. Hiába mondja Putyin elnök, hogy a XX. század legnagyobb tragédiája a szovjet birodalom összeomlása. Nekünk nem az volt.
Pozsgay Imre: Amikor Stanfordban előadást tartottam az egyetemen, Teller Ede megkérdezte tőlem: van-e olyan érdeme Gorbacsovnak, amely miatt a nevét megőrizheti a történelmi emlékezet? A professzor ugyanis azt feltételezte, hogy a reagani csillagháborús terv, amelynek kidolgozásában ő is részt vett, adta meg a végső lökést a Szovjetunió felbomlásához. Azt válaszoltam neki: kétségtelen, hogy ez katonailag másodosztályú hatalommá fokozta le a Szovjetuniót, de nem ettől omlott össze. Születési hibája predesztinálta erre a sorsra. Gorbacsov ugyan végig meggyőződéses kommunista maradt, ám reformjaival megbolygatta a rendszert, amely ezt nem bírta ki. A másik fontos érdeme: lefogta a katonaság kezét, amikor az összeomlás elkerülhetetlenné vált. Az a hadsereg pedig még komoly pusztítást tudott volna véghezvinni Közép-Európában.
Őszi István: Hogy milyen elképzelésük lehetett a szovjeteknek, arról konkrétumot igazából nem tudunk, abban az időben is csak következtettünk. Feltehetően az úgynevezett hard powerről a soft power gyakorlatára tértek volna át. Abból indultak ki, hogy a csatlósok geopolitikai okokból később sem mondhatnak le a Szovjetunióval való szorosabb kapcsolatokról. Ha például a gázszállítás kérdésére gondolunk, elmondhatjuk, hogy jól számítottak. Arra készültek, hogy indirekt módon befolyásolják ezt a térséget. Ennek a politikának ma is vannak komoly jelei. Mi, akik annak idején a Külügyminisztériumban úgy gondolkoztunk, hogy teljesen meg kell válni az orosz befolyástól, s a Nyugat felé kell fordulni, az úgynevezett közös európai ház koncepciójával szemben a kontinens egyesítését akartuk.

Stratégia a zuhany alatt
Visszavonul minden idők legnagyobb női sakkozója, Polgár Judit. Bár szinte sohasem indult női versenyeken, mert igazi kihívást csak a férfi nagymesterek jelentettek számára, nem hiszi, hogy a nők születetten lennének gyengébbek a sakkban. A környezet és az emberrel szembeni elvárások viszont meghatározzák a sorsukat. Molnár Csaba interjúja. (23. oldal)

Útvesztő
A forgalmi dugókban mindenki szitkozódik, másban keresi a hibát. Az okok egy része magyarázható, de van, ami „védhetetlen”. Biztos az is: labirintusba téved, aki a tisztánlátás igényével bemerészkedik a nyilvántartások, jelzőtáblák zárt világába. Szabó Emese közlekedési „korrepetálása”. (24–25. oldal)

Rovarokkal megszabadulhatnánk a parlagfűtől?
Hazánk az Európai Unió parlagfű által egyik legszennyezettebb tagállama, miközben minden ötödik honfitársunk allergiás az e hetekben nyíló gyomnövény virágporára. Bár törvény írja elő az irtását, többmegyényi területen él és virágzik. Az eddigi legnagyobb európai kutatóprogram azonban segíthet a megoldás megtalálásában. Molnár Csaba biztatja az allergiásokat. (24–25. oldal)

Végtelenített háború
A világ nem olyan, mint amilyennek Washington elképzeli. Fázsy Anikó esszéje. (26–27. oldal)

Változást azonnal!
A Párizsban múlt héten lezajlott néhány minisztercsere messze túlmutat azon a tényen, hogy három új arc érkezett a francia kabinetbe. Egyáltalán van-e olyan politikai erő, amely kiutat tudna mutatni Franciaország válságos helyzetéből? – teszi fel a kérdést Pósa Tibor. Ha végigtekintünk a jelenlegi politikai eliten, nem találunk olyan vállalkozó csapatot, amely képes lenne megbirkózni a feladattal. (27. oldal)

Forradalmi lázálom
A béke, a stabilizáció reményében már az első fordulóban megválasztották elnökükké Porosenkót az ukránok. A „csokoládékirályból” lett államfővel az azóta eltelt pár hónap alatt megfordult a világ. Országa vereségre áll az egyre véresebb polgárháborúban, a szétesés szélére sodródott, ráadásul a tél enélkül is súlyos gazdasági és szociális válsággal fenyeget, ami az eliten belül egyelőre csak a színfalak mögött folyó hatalmi harcot is kiélezheti. Porosenko sorsa így összefonódott Ukrajnáéval. Együtt buknak vagy együtt dicsőülnek meg. Stier Gábor helyzetértékelése. (28. oldal)

Bűvkör
Kolozsvár kezd magára találni: visszaveszi elegáns, arisztokratikus arculatát, amely évszázadokon keresztül jellemezte, amikor még minden magára valamit is adó erdélyi úri család tartott itt palotát. Ehhez az újjászületéshez kellenek persze a Kolozsvári Magyar Napok, amikor augusztusban egy hétre visszamagyarosodik a város, és egymást érik a kulturális események. Közülük a legnagyobb hangsúlyt idén a Bánffy Miklós-emlékév kapta. Mondhatni, Kolozsváron minden a bonchidai kastély uráról, a külügyminiszterről, az íróról, a karikaturistáról szólna Ha nem homályosítaná el őt báró Bornemissza Elemérné, született Szilvássy Karola, aki nélkül a huszadik század első felében fű sem nőtt a városban. Farkas Adrienne járt Kolozsváron. (32. oldal)

Utolsó mozi
Hetven esztendeje, 1944 nyarának végén omlott össze a ma már legendásnak tekintett háború előtti hangosfilmgyártás. A bevonuló szovjet csapatok magukkal vitték a tekercsek egy részét. Utóbb sokat megtaláltak, ám a régi magyar filmek tíz-tizenöt százaléka ma is kallódik. Pethő Tibor múltidézője. (36. oldal)