Mozgástér – Magazin-ajánló

E heti Magazinunkban írunk a Gorbacsovtól kapott titkos ígéretről, Kádár faggatásáról és Grósz Károly praktikáiról is.

Ezen a héten is izgalmas témákat dolgozunk fel a Magyar Nemzet Hétvégi Magazinjában. Keresse szombaton a Magyar Nemzetet és benne a mellékletet az újságárusoknál!

„A legnagyobb fájdalom a Nyugat hallgatása”

Humanitárius katasztrófa fenyeget Libanonban: a négy és fél milliós lakosságú országba legalább kétmillió szír menekült érkezett az utóbbi hónapokban, de jöttek keresztények Irakból is. Kevés az ivóvíz, az ország áramszolgáltatói nem bírják a megnövekedett terhelést, ráadásul rövidesen itt a tél, és a földönfutók zöme – jellemzően nők és gyerekek – sátorban él. Lukács Csaba sokkoló történetei az Iszlám Állam fegyveresei elől menekülőktől. Gondolják csak el: mit tennének, ha az önök barátait fejeznék le, családtagjait ölnék meg, gyerekeit erőszakolnák meg? A kérdés koppan a csendes teremben, nem akarunk megszólalni. Bejrút keleti részében, a keresztény negyedben ülünk az asszír keleti egyház pátriárkájának tanácstermében. Kilenc magyar (a Baptista Szeretetszolgálat vezetése mellett baptista fenntartású hazai iskolák igazgatói), velünk szemben az asszír egyház menekültekkel foglalkozó missziójának vezetője, Georges Youhara atya. Megkönnyebbülésünkre a közelben valahol megszólal a müezzin, dallamos imája megtöri a kínos csendet. Iraki és szír keresztényekről beszélgetünk, olyan bibliai tájakon élő hittársainkról, akik a legrégebbi idők óta Jézus-hívők, de most úgy tűnik, végleg fel kellett adniuk szülőföldjüket.

Georges atya hangjában keserűség – szerinte tudunk ugyan valamit a médiából hittársai szenvedéseiről, de a valóság, amit az ideérkező családok elmesélnek, a sajtóban sugárzott képnél jóval borzalmasabb. Rémtörténeteket hallottak az Iszlám Állam nevű szervezet katonái által keresztre feszített keresztényekről, akik nem voltak hajlandóak áttérni a muzulmán hitre. Megbecstelenített asszonyok, szexrabszolgának elhurcolt gyerekek, lefejezett férfiak nevét sorolja szír és iraki területekről, és vaskos listát vesz elő azokról, akiknek sikerült a borzalmak elől elmenekülniük. Ezerkétszáz Szíriából menekült családot pasztorálnak Bejrútban és környékén, ők jellemzően keresztények négy gyerekkel. Ötszáz iraki családjuk van, átlag öt gyerekkel, asszírok, kaldeusok, pár muzulmán, és van tíz jazidi família is. (Utóbbiak a világon máshol nem létező vallási közösség tagjai, akik hitüket zarathusztrai, keresztény, iszlám és izraelita elemekből rakták össze.)

A családok meglehetősen rossz fizikai, érzelmi és egészségi állapotban érkeznek meg az egyelőre biztonságosnak mondható Libanonba. A keresztények házakban laknak, többnyire úgy, hogy három-négy család összeáll, és közösen bérel egy kis lakást. Nem egyszerű az életük, mert drága az ország, nyugat-európai árat kell fizetniük mindenért úgy, hogy sokan mindenüket hátrahagyva menekültek el. Külön probléma a gyerekek beiskolázása: a libanoni iskolák drágák, ráadásul itt a reál tantárgyakat angolul vagy franciául tanulják, míg például Szíriában minden arab nyelven ment. Ezért érthető, hogy zökkenőmentesen csak a legkisebb gyerekek tudnak beilleszkedni, akik itt kezdik meg a tanulást, míg a nagyobbak egyszerűen nem értik meg a tanárok magyarázatát.

Az asszír egyház iskolát hozott létre, ahol jelenleg száznyolcvan diák tanul – kétharmaduk iraki vagy szír. Náluk egy gyerek tanítása kétmillió libanoni fontba (320 ezer forintba) kerül évente, ebbe az iskoláztatási költség mellett belefér a tanszerek és egyenruhák ára is. A menekülteknek leginkább tanszerre, meleg téli ruhára, matracra, orvosra és gyógyszerre van szükségük, sorolja az atya, megemlítve, hogy épp látogatásunk napján halt meg a hetedik ember amiatt, hogy elutasították a kezelését a kórházban. Az ENSZ menekültügyi hivatala, az UNHCR által kiadott kártyával elméletileg járna az ingyenes orvosi ellátás, de egy ideje már pénzt kérnek a kórházakban, és sokan nem tudnak fizetni.

– A legnagyobb fájdalom a Nyugat hallgatása – mondja a pap –, ezért minden hozzánk látogató külföldit arra kérünk, hogy hazatérve legyen a bajba jutott menekültek hangja. Beszéljen róluk a gyülekezetben, médiumokban, hívja fel a kormánya figyelmét, mert csak így lehet segíteni ennyi emberen. Az isteni szeretetnek akciókban kell megmutatkoznia!

Fellapozom a segítségre szoruló családok listáját, több oldalon sorakoznak a nevek. Mindegyik mellett ott az érkezés ideje, a település neve, ahonnan elmenekültek, valamint az érkező gyerekek száma. Hang Jalda és családja például Moszulból érkezett július 17-én tíz gyerekkel.

Elmegyünk meglátogatni az egyik családot, ahol súlyos beteg a tizenegy éves kislány, Lara. Valami örökletes dolog lehet, mert a húga már belehalt a betegségbe. Romos tömbházhoz érkezünk, a ház előtt rengeteg gyerek. Harminc négyzetméternél nem nagyobb lakásba lépünk be, itt él a családfő, Halil Atallah feleségével és négy gyerekükkel. Ők is Moszulból érkeztek július 24-én, összesen két táskával úgy, hogy a legkisebb gyerek még alig kétéves. A szoba sarkában szekrény, tetején matracokkal – ezeket terítik le éjjel a földre. Az egyetlen ágyban a kisfiú alszik, mellette riadt tekintetű nővére ül, akinek havi ötszáz dollárba kerül a speciális gyógyszer. A baptisták igazgatója, Szilágyi Béla kifizeti a következő hónapos adagot, mire az édesanya szeméből elered a könny. (17–20. oldal)