Csillagösvényen – Magazin ajánló

Marton Éva a magánélet védelméről és a manilai műfenyőről beszél, de olvashatnak a falopási károkról és a felelősségre vonásról is.

Ezen a héten is izgalmas témákat dolgozunk fel a Magyar Nemzet Hétvégi Magazinjában. Keresse szombaton a Magyar Nemzetet és benne a mellékletet az újságárusoknál!

Vári Fábián László (Kárpátalja)

Többség és kisebbség együttélésének kérdése soha el nem évülő problémakör a Kárpát-medencében. A térséget átszabó nagy háború századik évfordulóján arra kértünk határon túli magyar írókat és a többségi írótársadalom képviselőit, 2014 karácsonyán szóljanak ennek az együttélésnek a színéről és visszájáról.

Kárpátalja a béke szigete – mondogatta Fodó Sándor, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség első elnöke valamikor a kilencvenes évek közepén. Érezte talán maga is, hogy megállapítása kissé felszínes, ám a javában dúló délszláv háborúra figyelve jóváhagyólag bólintottunk rá, mert lelkünk mélyén óhajtottuk, hogy valóban így legyen. Az ukrán belpolitika barométere azonban mindjárt a független Ukrajna megerősítésére kiírt referendumot követően változásokat jelzett. Ugyanis a megyei tanács döntése értelmében – az ország függetlensége mellett – 1991. december 1-jén Kárpátalja különleges gazdasági státusáról (78 százalék) és egy Beregszász-központú magyar autonóm körzetről (81,4 százalék) is szavazhattunk, azóta sem tapasztalt egyetértéssel. Ettől ugrott csak magasra s rezgett idegesen az a bizonyos mutató! A fiatal ukrán demokrácia szélsőségesei, de mérsékeltjei is egyaránt felhördültek az igenek magas arányán, szemükben mi, kárpátaljai magyarok potenciális szeparatisták lettünk. Ezek után már szóba sem jöhetett a népakarat megvalósítása, a kérdés el sem juthatott az ukrán törvényhozásig. Nyilvánvaló lett, hogy továbbra is meg kell elégednünk a nyelvi és kulturális hagyományápolásra vonatkozó olyan-amilyen jogainkkal, ám ezekért – időről időre – manapság is határozottan ki kell állnunk. A téma, amint látjuk, a kelleténél is összetettebb, kényesebb, ennélfogva a cél – a magyar–ukrán megbékélés, népeink hosszabb távú, konfliktusmentes együttélésének elérése – jelenlegi belpolitikai helyzetünkhöz képest még odébb van. De nem volt ez mindig így, s ennek alátámasztására most gyermekkorom egyik emlékképével hozakodom elő.

Kis családi házunk konyhája az ötvenes évek közepén Tiszaújlakon. Varrónő nagyanyám Singer gépe előtt görnyed, az ágy szélén és a két hokedlin asszonyok ülnek, én pedig a tűzhely előtti sámlin lovagolva lesem a szót. Megcsikordul a kis ajtó, eltelik talán fél perc is, de az ajtón nem jelentkezik senki.

– Eridj csak, Lacika, nézd meg, ki jött! – utasít nagymama. Szedem máris apró lábaimat, loholok, de a kútnál már látom, hogy Vomnadcat csoszog befelé, az öreg koldus. Félreállok az útból, ő bólint, s elindul a gang felé. A konyhaküszöb előtt megáll, leveszi sapkáját, s fejét meghajtva keresztet vet, majd elkezdi számunkra érthetetlen mondókáját. Ebből származik neve is, azazhogy jobb ötlet híján mi neveztük el Vomnadcatnak, mert szláv nyelvű könyörgéséből valami hasonló hangzású nyelvi egységet véltünk hallani. Nagymama feláll, a kredenc belsejéből előveszi a konyharuhába göngyölt kenyeret, leszel egy teljes karéjt, s felém nyújtja, hogy továbbadva tanuljam, szokjam az irgalmasságot. A koldus meghajolva fogadja az alamizsnát, s közben megszemlélhetem kopasz fején a vetőkrumpli nagyságú dudort, amelynek eredetéről az utcabeli gyerekekkel épp eleget fantáziáltunk már. Az öreg hálálkodik, kissé imbolyogva megfordul, s már csak botjának kocogását halljuk a kaviccsal megszórt udvaron. Megszólal ekkor az egyik asszony:

– Margit, minek ad ennek a vén huculnak? Úgyis csak odadobálja a kutyáknak. Láttam má’ nem eccer...

Nagymama szemrehányó pillantást vet rá, s csak ennyit válaszol:

– Ugyan már, Ilon, emberek vagyunk.

Szinte bizonyos vagyok abban, hogy a korosztályomhoz tartozó ukránoknak is megvannak a maguk hasonló emlékei. De elkerülhetetlenül felötlik bennem a magyar és a ruszin nép egymásrautaltságát elbeszélő eredetmonda, amint azt Bonkáló Sándor rögzítette.

Krisztus urunk, miután szépen, rendre kijelölte a földön a két nép életterét, békével bocsátotta útjára a magyart és a ruszint. Esztendő múltán mégis panasszal tértek vissza hozzá.

– Kenyérnekvalóm ugyan termett bőséggel – így a magyar –, de majd megfagytam a télen, mert nem volt tüzelőm.

– Én pedig csaknem éhen haltam, Uram, mert a hegyek keservesen feltört lankái egy kis rozson kívül semmit se adtak – tette panaszba a ruszin.

– Ez így nem maradhat – mondta az Úr Jézus –, végül is emberek vagytok!

S attól kezdve úsztatja a ruszin az alföldre a fát, és tengelyen szállítja haza méltó ellenértékét, a gabonát és a bort.

De mi van akkor, ha megfeledkezünk az „emberek vagyunk” mélyen humánus, útmutató intelméről? Mi van, ha egy gőzös pillanatban különbnek tartjuk magunkat a másiknál, esetleg elsőbbségünket harsogva követelünk a másik rovására területeket, befolyást és kiváltságokat? Ilyenkor történelmi helyzet van alakulóban, amelyet a példák tanulságai szerint szinte lehetetlen megúszni szégyen nélkül.

A mi XX. századi együttélésünknek is vannak szégyenfoltjai. Ott van például a Huszt alatti Vörös-mező, ahol 1939 márciusában a bevonuló magyar csapatok vérbe fojtották a Szics-gárdisták fegyveres ellenállását. A fellépés jogosságáról, az áldozatok számáról, a foglyul ejtett ellenállók sorsáról – konkrét adatok hiányában – azóta is zajlanak a viták. De eszünkbe jut erre mindjárt a háborút követő, aránytalanul sok áldozatot követelő szovjet megtorlás, amelyről évtizedekig csak hallgatni lehetett. Senki sincs feledve, semmi sincs feledve – hallhattuk gyakorta a szovjet időkben, amikor a nagy honvédő háború hőseire terelődött a szó. E gondolat első részét akár vállalhatjuk is, és nyugodtan átvihetjük saját áldozatainkra, ám a folytatással gond lehet, mivel felelősségre már senki sem vonható. A harmadik generáció is felnőtt azóta, s a számonkérés helyett a főhajtás, a méltó emlékezés legyen az ő dolguk immár! És maradjanak éberek, hogy egyik gyalázat se ismétlődhessék még egyszer! Stabil demokráciában egyszerű közhelyként hangzana e kívánság, de Kelet-Ukrajnában tavasz óta polgárháború dúl, s a közvetlen közelünkben is történtek már kisebb fegyveres incidensek. Félő, hogy előbb-utóbb veszélybe kerül szigetünk békéje, s nem tudható, hogy egy radikálisan megváltozott politikai helyzetben, amikor a háború gyilkolásra uszító szelleme felfüggeszti a törvényes rendet, miként viszonyulnak majd hozzánk, s milyen szándékkal vetik szemünkre a múltat kárpátukrán polgártársaink.

Egy dolgot azonban tisztázni kell. Szülőföldünk, bár jelenleg Ukrajna része, sajátos történelmét, etnikai összetételét, kultúráját és természeti viszonyait, de természetes határait tekintve is elkülönülni látszik Ukrajnától. Már nem Magyarország és nem Szlovákia, de nem is Kárpátontúl, hanem egyszerűen csak Kárpátalja, amelynek őshonos, többnemzetiségű lakosai következetesen és makacsul kárpátaljainak mondják magukat. Sajátságos identitás ez, de ki vonná kétségbe létezését? Ki cáfolná, hogy ez az állapot a világrendet felforgató XX. század munkájának következménye? Így lett közös hazánk e tenyérnyi föld, bennünket ez éltet, s majd hantjával is ez takar. Ám addig osztoznunk kell áldásain és nyomorúságán, természeti szépségein, de épített örökségén is. Ha tetszik, ha nem, nekünk – kárpátaljai ukránoknak, magyaroknak és másoknak – életvitelben, gondolkodásban, a világ globalizáló törekvéseivel szemben is ki kell állnunk, egyre több bizalommal közeledve egymáshoz. Írnunk, énekelnünk, tudóssá lennünk azonban továbbra is a magunk nyelvén ajánlatos, s persze fohászkodnunk is, hogy a miatyánk és az otcsenas továbbra is erősítsék egymást. Szülőföldünk pedig valóban „a béke szigete” maradjon.

Összeállításunk a 20–22. oldalon

Ötven, kézzel írt napló őrzi a világhírű magyar opera-énekesnő pályafutásának eseményeit; persze Marton Évának fel sem kell lapozni őket, anélkül is mindenre emlékszik. Amikor szóba kerül az 1985-ös év, gondolkodás nélkül rávágja, hogy akkor éppen a New York-i Metropolitan Operában Elsát énekelt. Most a színpadról a színfalak mögé lépett, tanít, az operaház igazgatójának tanácsadója, a róla elnevezett énekversenyen ifjú tehetségeket segít, a Kossuth- és Bartók–Pásztory-díjas művésznő a Magyar Művészeti Akadémia elnökségi tagja, a Corvin-lánc Testület alelnöke, a Nemzet Művésze. Farkas Adrienne interjúja. (19. oldal)

Lefektetett szekrény

Aligha van rejtélyesebb dolog az emberi életben a végzetnél, amikor látszólag különálló cselekedetek láncolata végül elkerülhetetlen beteljesedés felé vezet. Hetven évvel ezelőtt, 1944 októberében és novemberében Újvidéken a bevonuló szerb csapatok a Délvidék legnagyobb vérengzését vitték véghez a magyar lakosság körében. Három fiatal ferences atya, P. Körösztös Krizosztom, P. Kovács Kristóf és P. Kamarás Mihály nem tettek egyebet, csak kitartottak, és sorsközösséget vállaltak a reájuk bízott hívekkel. Történetüket Farkas Adrienne idézi fel. (23. oldal)

Csillagösvényen

Akár százas csoportokba összeverődve várják a pillanatot afgán, pakisztáni, szíriai és különféle afrikai országokból érkező menekültek, hogy a zöldhatáron átléphessenek Magyarországra. Miután elhagyják Szerbiát, jelentős részüket elfogják a magyar hatóságok, de előfordul, hogy Németországból zsuppolják vissza őket. Ezek a szerencsétlen emberek nemcsak a jobb élet reményében, hanem az életben maradásért indultak útnak. György Zsombor riportja. (24–25. oldal)

Több mint hipotézis

Néhány hete Ferenc pápa újfent világossá tette, hogy a katolikus egyház tanításai, illetve a modern tudományos felfedezések – legfőképpen az evolúció és az ősrobbanás – között nincs semmi ellentmondás. Más katolikus vezetők az értelmes tervezettségnek nevezett elméletet áltudománynak nevezték. Csak azokat lephették meg e kijelentések – írja Molnár Csaba –, akik az elmúlt fél évszázadban nem figyeltek arra, amit a Vatikán mondott. (26. oldal)

Tartós letét

A múzeumok zsúfolásig tele vannak olyan tárgyakkal, amelyek nem képezik a magyar állam tulajdonát – jelentette ki tavaly áprilisban Lázár János. Ilyen nyíltan erről korábban magyar politikus nem beszélt. A mondat reményt adott azoknak, akik huszonöt évvel a rendszerváltoztatás után sem kapták vissza jogtalanul elvett családi kincseiket. Hanthy Kinga cikke. (27. oldal)

Az oroszok már a fogaskerekűn vannak

Groteszk és tragikus jelenetek játszódtak le a félig békés, félig már háborús Budapesten ezelőtt hetven esztendővel – idézi fel Pethő Tibor. A szovjet csapatok estére Buda felől már szinte teljesen bekerítették a magyar fővárost. Megkezdődött a kegyetlen ostrom, amely a harcok elültével a győztes Vörös Hadsereg gyilkosságaival, önkényeskedéseivel folytatódott. (28. oldal)

Gyanús mozgás

Országszerte lopják a fát, gyakorta látni biciklijükön gallyat toló embereket az út szélén. Kis tétel, legyintenek erre sokan, ám csak így, biciklivázon eltűnik évente több száz hektárnyi erdő. Összehangolt módszerekkel évente kétezer hektárnyi erdőt lopnak el a fatolvajok! A gazdálkodók, tulajdonosok nem is a szervezett lopásokba, hanem az újratelepítési kötelezettség terheibe roppannak bele. Varga Attila erdőkerülése. (32. oldal)