Ezen a héten is izgalmas témákat dolgozunk fel a Magyar Nemzet Hétvégi Magazinjában. Keresse szombaton a Magyar Nemzetet és benne a mellékletet az újságárusoknál!
Lezárhatatlan háborús konfliktusok és energiacsaták
Egyelőre nem világos, hogyan építené meg az unió Moszkva helyett az Ukrajnát kikerülő gázvezetéket, komolyan gondolta-e egyáltalán a felvetést a tanács elnöke. Azerbajdzsánban gáz valóban bőséggel kitermelhető, ám a távolság áthidalása sokkal bonyolultabb annál, mint az a politikusi nyilatkozatokban szerepel. A brüsszeli NATO-főhadiszállásról tudósít György Zsombor.
Megkérdeznénk, de nem lehet. A külügyminiszter siet tovább, testőrei pedig határozott mozdulatokkal adják tudtukra az utána igyekvő újságíróknak, hogy nincs tovább. Odabent, a sajtókonferenciának nevezett valamin John Kerry három tudósítónak válaszolt csupán, kettőt név szerint szólított szóvivője, a harmadiknak papírról olvasta a nevét. A többiek nyújtózkodtak, mindhiába, ők nem kaphattak szót.
A propagandagépezet olajozottan működik. Aki mostanában eljut a NATO találkozóira vagy az amerikaiak által dominált valamelyik politikai eseményre, s hisz a fülének, könnyen a hidegháború kellős közepén érezheti magát, de legalábbis arra a következtetésre juthat, hogy a világ fekete-fehér.
Pedig új hidegháborúnál azért még nem tartunk, a világ pedig különösen nem fekete-fehér.
Nyugat és Kelet, vagy egyszerűsítsük le úgy: az Egyesült Államok és Oroszország az elmúlt negyed században sem lettek egymás barátai, hiszen nekik nincsenek barátaik, csak érdekeik. Olykor érdek volt a félmosoly-diplomácia, most nem az. A NATO legutóbbi külügyminiszteri értekezletének sommás összegzése amerikai (és bizonyos esetekben nyugat-európai) értelmezésben a következő: az afganisztáni hadművelet sikertörténet, Ukrajna pedig jó úton halad a teljes demokratizálódás, felzárkózás felé, ennek egyetlen akadálya a keleti agresszor, Oroszország. Nem túlzás: a külügyi vezetők zárt tárgyalásaival párhuzamosan zajló sajtóesemények angolszász előadói valóban nem cizellálják túl a globális jelenségeket, csak az a kérdés, hogy a világ szinte minden részéről odasereglett újságíróknak mennyire működik a – mondjuk így – kritikai érzékük. Illetve mennyire hagyja azt működni szerkesztőségük.
A külügyi vezetők számára a plenáris ülések az esemény protokolláris színterét jelentik, az igazán fontos megbeszélések a kétoldalú találkozókon és folyosói diskurzusokban zajlanak, legalábbis akkor, ha az adott delegáció kellően agilis, tudja, mit akar, és átgondolt taktikai lépések tárházával rendelkezik. Ugyanígy a tudósítók számára is szűkebb összejövetelek, háttérbeszélgetések, súgások bírnak valódi információértékkel, ezekért érdemes igazán repülőre szállni, s rászánni pár napot az értekezlet követésére.
Döntően három fő kérdés tematizálja jelenleg a nyugati diplomáciai eseményeket, így a mostani NATO-rendezvényt is: Afganisztán jövője a nyugati erők kivonását követően, a terrorizmus, különös tekintettel a Szíria és Irak északi részén zajló eseményekre és az orosz–ukrán konfliktus. Magyar szempontból leginkább az energiabiztonság és a missziós szerepvállalás ügyére érdemes figyelni; sajátos egybeesés, hogy épp a találkozóval egy időben jelentette ki Törökországban Putyin orosz elnök, hogy mégsem építik meg a Déli Áramlat gázvezetéket.
Ahogyan a walesi csúcstalálkozón, úgy most is megosztottak a résztvevők abban, melyik téma dominálja az üléseket: Közép-Európát értelemszerűen jobban érdeklik az energiaügyek, s hogy mi történik a keleti szomszédságukban; a nyugatiakat főként a közel-keleti helyzet, a terrorizmus és a migráció foglalkoztatja. A múlt keddi NATO-értekezlet másnapján ugyanott, de az észak-atlanti szövetség jelképeit letakarva, vagyis szigorúan nem a NATO égisze alatt hatvan ország külügyi vezetői tanácskoztak az Iszlám Állam elpusztításának lehetőségeiről, egyelőre sok hivatalos konkrétum nélkül.
Afganisztán hálás terep a portréfotósoknak, sok a szép arc, a tiszta, hideg tekintet. Vendégszerető, kedves népek lakják, akik általában nem tiltakoznak, ha feléjük fordul az objektív. Még ha sokuk unhatja is, hogy velük illusztrálják a geopolitikát. Itt, Brüsszelben most egy míves kartonlapocskát osztogatnak, dokumentumfilmet népszerűsítenek vele. A címe az, hogy Return to Hope, vagyis Vissza a reményhez. Hat személyes történetet dolgoz fel a film, hat olyan emberét, akik visszatértek Afganisztánba, mert reménykednek az ország talpra állásában és abban, hogy sikerül új nemzetet építeni. Szép gondolat. A lapocskáról a megszokott séma szerint színes kendőt viselő, jellegzetes afgán női arc néz ránk.
Nem is akárkié, Roja Mahbubé, akit a Time magazin a világ száz legbefolyásosabb asszonya közé választott, amiért nő létére mert vállalkozni, sőt sokat tett azért, hogy az afgán iskolákban minél többen használhassanak számítógépet. Maga John Kerry is felkereste őt, majd esszét írt élményeiről, ezt bizony kevés afgán mondhatja el magáról. Szóval egy fiatalasszony már sikeres lett, és világhírű az amerikai befolyásnak köszönhetően, kár, hogy hazájában emiatt még kockán forog az élete.
Kerryék hiába próbálják hasonló példás történetekkel elhitetni, hogy Afganisztán jó úton jár a megbékélés felé, a valóság ennél elkeserítőbb. A NATO tisztségviselői nagyon jól tudják, s ezt háttérbeszélgetéseken, név nélkül ki is fejtik, hogy valójában az országban növekszik a feszültség; szimbolikus jelentőséget is tulajdoníthatunk annak, hogy a brüsszeli tárgyalásokkal egy időben a tálibok a főváros, Kabul ellen indítottak támadásokat.
Afganisztán jelenleg alighanem az egyetlen olyan ország, amelynek nemcsak elnöke, hanem vezérigazgatója is van, ugyanis miután Asraf Gáni az idén őszi választáson legyőzte kihívóját, Abdullah Abdullah korábbi külügyminisztert, a két politikus papíron összefogott, s előbbi az elnöki címet kapta, utóbbi pedig a cégvezetőket illető elnevezést írhatta a névjegykártyájára (angolul Chief Executive Officer of Afghanistan). Mindketten eljöttek Brüsszelbe, a rossz nyelvek szerint egyik sem meri egy pillanatra sem magára hagyni a másikat, nehogy az megpuccsolja. Persze ez a megközelítés politikailag nagyon nem korrekt ezeken a folyosókon.
Ami a külföldi katonákat, köztük a mieinket illeti, Afganisztánból ki is jövünk, meg nem is. A jövő évtől hivatalosan véget ér a béketeremtőnek mondott misszió, melyben sok száz magyar egyenruhás is megfordult; a nyugati erők valójában bent maradnak a közép-ázsiai országban, csak kisebb létszámban, némileg más feladatkörrel. Ez igaz ránk is, mostani állás szerint százharminc magyar egyenruhás szolgál ezután a Hindukus lábainál, javarészt kiképzők, de adunk melléjük őrző-védő, szállító feladatokat is ellátó egységeket, ez, ahogy mondják, a force protection.
Kijelenthető, hogy az afgán erők külső támogatás nélkül még hosszú ideig képtelenek lesznek ellátni feladatukat. A felkészültség és az eszközpark sem adott, de talán ez a legkevesebb. Ki kellene termelni fizetésüket, amire az afgán gazdaság képtelen, márpedig a ki nem fizetett (éhes) katonánál nincs nagyobb kockázat a világ azon szegletében.
Sokakat az ottani körülményekhez képest magas bér vonzott az afgán hadsereghez, az ANA-hoz, de a fegyverforgatók közül néhányan megfordultak már lázadó, netán terrorszervezeteknél is, ezt képtelenség mindenkinél ellenőrizni. Több alakulattal is mozogtunk korábban Afganisztán különböző részein, olykor titkot sem csináltak abból a katonák vagy vezetőik, hogy némelyikük fél éven át a déli részeken harcolt a nyugatiak ellen, majd fél évre felköltözött északra „kipihenni magát”, s felvenni katonai illetményét. Ez aligha az a klasszikus NATO-modell, amiben itt, Brüsszelben gondolkodnak. (17., 20. oldal)
