Ezen a héten is izgalmas témákat dolgozunk fel a Magyar Nemzet Hétvégi Magazinjában. Keresse szombaton a Magyar Nemzetet, és benne a mellékletet az újságárusoknál!
Homo informaticus
Inkább internetezünk és tévézünk, könyvet alig veszünk a kezünkbe: 1987 óta az olvasó emberek száma a felére csökkent, derül ki a felmérésekből. Az olvasási kedv a huszadik századra inkább jellemző emelkedését az ezredforduló idején hanyatlás követte. Kérdés, milyen változást hoz a digitális könyv, mi lesz a sorsuk a hagyományos kiadóknak – erre keres választ Pethő Tibor.
Hagyatékot számoltak fel egy kis faluban. A kinézete alapján a hetvenes évek elején épült ház előtt a munkásokon s egy régen a fővárosban élő hozzátartozón kívül néhány érdeklődő tűnt fel: szomszédok, ismerősök. Véletlenül vetődtem oda, a nagy pakolásban ügyet sem vetettek rám. Barna köpenyes férfi elegyedett beszédbe velem, s hívott: nézzem meg a nagy szobát, hátha találok kedvemre valót. A pesti rokon volt, olcsón kínálta a székeket, asztalokat, apróságokat. Odabenn legalább negyvenesztendős típusbútort láthattam foszló huzatú ülőgarnitúrával, könyves- és ruhásszekrénnyel.
A polcokon akadt meg a tekintetem: néhány apró porcelánszobor, váza között horgolt terítőn könyvek sorakoztak. Szinte minden magára adó falusi házban, ahol alkalmam volt járni egykor, ott álltak nagyjából ugyanezek a kötetek: a Szép Versek sorozat, a Biblia, néhány kincses kalendárium, regények Jókaitól, Mikszáthtól, a Petőfi-, Arany-, Vörtösmarty-összes, népszerű kemény fedeles a Titanic pusztulásáról, Fehér Klára, esetleg Örkény, nagyon ritkán Ottlik Géza Iskola a határon-ja.
– Antikváriumba viszem – mondta a barna köpenyes férfi. – Ha ott se kell, akkor – nem mondja ki a folytatást, sejthető, hogy kidobná, jó esetben az utcán „felejtené”. A pillanat ünnepélyes: a halottal együtt a civilizáció látható jelei is távoznak az egykori otthonból. Visszatérnek-e valaha? Nem sokáig időztek itt, két-három nemzedéknyi időt talán. Ha visszatérnek, könyv alakban térnek-e vissza? Találomra levettem a Vörösmarty-kötetet. „Az emberiségnek elhányt rongyain / Komor betűkkel, mint a téli éj” – kerestem ki a Gondolatok a könyvtárban című verset. Fogja-e itt húsz esztendő múlva érteni valaki ezeket a sorokat? Tudja-e majd a mindent uraló elektronikus világban – jó esetben számítógépes olvasóval a kezében – a kései utód, miért beszél Vörösmarty Mihály „elhányt rongyokról”?
A férfi a közeli város antikváriumába vitte a könyveket, ötven-hatvan forintért árusították a bolt előtt, mint néhány héttel később a helyi főutcán felfedezhettem. A falusi házi könyvtárak pusztulásával korszak zárul le: a könyv kitüntetett szerepéé, amikor az emberek olvastak, egy részük pedig legalább próbált úgy tenni, mintha olvasna. Nemcsak a földműveseknek, de a városi munkásoknak, kispolgároknak is illett néhány szépirodalmi művet, történelmi ismeretterjesztő kötetet tartaniuk a polcon, akár kézbe vették, akár nem.
Tünékeny történelmi pillanat volt. Mikor kezdődött? Talán néhány évtizeddel a második világháború előtt. Pontos adatokat nem találok, akkoriban még nem készült átfogó felmérés a hazai olvasási szokásokról. A fellendülést a Klebelsberg-féle népiskolai program alapozta meg, eredményeként 1941-ig az analfabéták száma a felére, hét százalékra csökkent. A húszas években indult útjára, szintén a neves kultuszminiszter kezdeményezésére, a népkönyvtári program: a mintegy 1500 – némelykor vándorló – bibliotéka először vitte el a földművelőkhöz a magyar klasszikusokat. Hogy milyen hatással, ma már nehezen felderíthető; a huszadik századi életmód változásaival, a falukutató mozgalommal foglalkozó történész, Bartha Ákos úgy véli, az akció nem hozott áttörést, rövid távon persze nem is hozhatott.
A sötétben való tapogatózást néhány dokumentum, felmérés mégis segíti. Például Radnóti Miklós naplója. A költő lesújtóan jegyzi fel szellemi munkás munkaszolgálatos társairól: egyikük sem ismeri a kor legnevesebb világirodalmi alkotását, A varázshegyet Thomas Manntól.
Összeállításunk a 17–28. oldalon
