Tanksapka – Magazin-ajánló

E heti Magazinunkban írunk az olajipari játszma fő tétjéről, és beszélgetünk Roby Lakatossal Dankó Pista hegedűjéről és az unortodox cigányzenéről.

Ha az OPEC-államok ezt a folyamatot csupáncsak távolról tudják követni, akkor nagyon gyorsan kiszolgáltatott szereplőjévé válnak az olajpiacnak, ahol az árakat az Egyesült Államok diktálja majd. Az OPEC-államok már csupán a világ kőolajexportjának harmadát ellenőrzik, és ez a rész egyre inkább apad. Arról nem is beszélve, hogy Amerika, a közel-keleti térség korábbi legnagyobb olajimportőre szép lassan leépíti külföldi kőolajvásárlásait, és versenytárs exportőrként jelenik meg a világ különböző régióiban.

Ezért jött el a pillanat az OPEC-tagállamok egy része számára, hogy akár saját bevételeiket is jelentősen csökkentve árháborút kezdeményezzenek az amerikai palaolaj-termelőkkel szemben. Az Öböl-térség szakemberei szerint a hagyományos olaj árszintjének alacsonyan tartásával most még eltántoríthatják az amerikaiakat attól, hogy beruházzanak a palaolaj-termelésbe. Az elemzők szerint hordónkénti hatvan dollár alatt – jelenleg itt tartunk – van az az árszint, ahol nem éri meg a palaolaj felszínre hozása, ugyanis még ilyen drága a kitermelőtechnika.

Az arab elképzelések szerint senki sem fog áldozni a veszteséges kitermelésre, amikor a világpiacon gond nélkül talál ilyen áron olajat. Hasonló a helyzet a kanadai homokból kinyert bitumenolajjal is: ennek az ultra nehéz olajnak, amelynek nagy többsége az Egyesült Államokban kerül piacra, még több a hordónkénti előállítási költsége, száz dollár körülire teszik. A kanadaiak, nem törődve a tetemes költséggel, mennek előre: a tervek szerint 2030-ra megduplázzák a mai napi kitermelést, hatmillió hordót fognak kinyerni a homokból.

Ez idáig az amerikaiaknak sem volt ellenükre a gyilkos árverseny, úgy érezték, még a kezükre is játszik az árak csökkenése. Egy amerikai család évente átlagban hatszáz dollárt tud megtakarítani az olajárcsökkenésen, egy gallon (3,78 liter) benzin három helyett ma már két dollárba kerül. Vásárlóerő-növekedésben csupán ez a tétel 45 milliárd dollárt jelent az amerikai polgároknak. Miért ne fogadnák el ezt a játékot? Vajon azt követően is, hogy az árverseny a palaolaj gazdaságos kitermelési szintjének alámegy, ilyen lelkes résztvevői lesznek a játszmának? Ugyanis most kezd „véressé” válni az ütközet. Ki bírja tovább: az OPEC-államok kis csoportja vagy a még mindig szuperhatalom státusban lévő Egyesült Államok?

A lefelé zúgó árverseny olyan nem várt gazdasági és politikai hullámokat váltott ki, amelyek kellemesen érintették Washingtont. A Moszkvában inkább csak mosolygást kiváltó nyugati embargó helyett a világpiacon tapasztalható csökkenő olajpiaci bevételek megrendítették az orosz gazdaságot. Ez olyan következmény, amelyet a Fehér Házban leplezetlen örömmel követnek. Aztán ott van – az egyébként OPEC-tagállam – Venezuela és Irán egyre súlyosabb gazdasági válsága, amelynek láttán szintén nem hullatnak könnyeket az amerikai politikai életben. (Az olajárcsökkenés veszteseiről lásd keretes írásunkat!) Tehát létezik olyan politikai haszon, amelyért az amerikai oldalon megéri még versenyben maradni. Arról nem is beszélve, hogy a játszma fő tétje az energetikai világpiac ellenőrzése.

Hogyan áll fel az ellentábor? Szaúd-Arábia mellett egyértelműen kiáll az olajtermelés változatlan szinten tartásáért – ami az idén a becslések szerint napi 900 ezer hordó plusztermelést jelent – Kuvait, az Egyesült Arab Emírségek és Katar. Ők négyen napi 16 millió hordónyit hoznak felszínre, egyedül Rijád kilencmilliót, míg a másik nyolc OPEC-tag 14 milliót.

Mintha már láttuk volna felsorakozva a négy szunnita monarchiát egy sorban. Igen, legutóbb a szír polgárháborúban vívtak – támogatóként – aktív szerepet. Az ő érdemük is volt, hogy felszerelték a különböző ellenálló szír szunnita csoportokat fegyverekkel. Aztán ezek a brigádok önálló életet kezdtek élni, és már nem voltak kíváncsiak szponzoraik irányító szavára. Az utóbbi fél évben a hírek szerint megszűnt a radikális iszlám csoportok állami szintű támogatása, mivel azok a Nyugat első számú ellenségévé váltak. Ez azonban nem zárja ki, hogy magánszemélyek ne juttatnának el pénzadományokat akár olyan szélsőséges erőknek, mint az Iszlám Állam fegyveresei.

A szunnita monarchiák legfőbb – létüket fenyegető – ellensége az iszlám vallás síita szárnya és ennek képviselője, a perzsa Irán, amelynek a térségben hű szövetségese az alavita szír kormányerő, Bassár el-Aszaddal az élén. Ha kétéves, anyagiakban nem szűkölködő támogatással nem sikerült az Aszad-rezsimet eltávolítani Szíriából, nézzük meg, vajon miként viseli el fő támogatója, Irán gazdasági megrendülését – ez a gondolat is vezethette a szunnita monarchiákat az olajárháború beindításakor. Miben a legerősebbek ezek az arab királyságok? A pénzben, amely ha nem is korlátlanul, de igen nagy mennyiségben áll a rendelkezésükre. Lássuk, hogy ebben a versenyben meddig bírja Irán!

Arról nem is szólva, hogy az Aszad-rendszer másik fő támogatójának, Oroszországnak is be lehet vinni az olajár csökkentésével egy csapást. Az ugyancsak meglepetésként érte az egész világot, hogy a Krím elcsatolása után meghozott nyugati szankciók és az olaj világpiaci árának megfeleződése ilyen hamar megrendíti az orosz gazdaságot. A helyi valuta, a rubel december közepi összezuhanása még az ilyen százmilliárd dollárokat tartalékban tudó államokat is megviseli. A váratlan ütés után Moszkva most még talpra állt, de vajon a jövőben nem kell-e újabb sorozásokra felkészülnie? (17., 22. oldal)