Ezen a héten is izgalmas témákat dolgozunk fel a Magyar Nemzet Hétvégi Magazinjában. Keresse szombaton a Magyar Nemzetet és benne a mellékletet az újságárusoknál.
A köztársaság elveszített terei – A libertárius Franciaország zsákutcája
Január 11-én a „nemzeti egység” jegyében felvonultak Franciaországban kormányfők és civil emberek. De a baloldal most sem tudta megtagadni szektásságát. Marine Le Pennek és népszerű pártjának értésére adták, nemkívánatosak a nemzeti egységben. A Le Monde szemtelenül megkérdezte, mi keresnivalója van a magyar kormányfőnek a felvonuláson – írja Fázsy Anikó esszéjében.
Az alpári karikatúrákat közlő szerkesztőséggel szinte hisztérikusan azonosuló emberek tömege külön vonult fel, és külön félszáz kormányfő és politikus, érzékelhetővé téve az eltávolodást politikai elit és nép, valóság és ideológia között. A tüntetés a balos ideológia jellegzetességeit jelenítette meg: arisztokratikus elkülönülést, egyszersmind kirekesztést. Az őszinte emberi érzéseket (döbbenet, félelem, gyász, együttérzés) eszközként használta fel. Inkvizíciót ült azok felett, akik másképpen értelmezték a tragédiát, akik olyan, politikailag csöppet sem korrekt kérdéseket kezdtek feszegetni, hogy hol végződik „a nevetéshez való jog”, és végtelen-e a szabadság.
Az ultraliberális dogma szerint mindent felülír „a véleménynyilvánítás” szabadsága. A balliberális elitet küldetéstudata arra rendeli, hogy a köztársaságot védje meg a vallásokkal, azaz a fanatizmusokkal szemben. Ez a küldetéstudat agresszív propagandával párosul: a szerkesztőség volt újságírónője a Sky News élő adásában előrántotta a legújabb lapszámot, címlapján a férfi nemi szervet formáló fejű Mohameddel – s amikor az adást azonnal lekeverték, nem győzött méltatlankodni.
Az áldozatokat még el sem temették, de a szerkesztőség életben maradt tagjai „még több sajtószabadságot” követeltek, még több előfizetést, még több Charlie Hebdót. Ez a kívánságuk teljesült, hiszen a kultuszminiszter, a dél-koreai származású Fleur Pellerin, aki megejtő önfeledtséggel vallotta be egy tévébeszélgetés során, hogy csak SMS-t olvas, a Nobel-díjas Modianótól se olvasott egy sort se, de azért „jót ebédelt vele” (végül is a kultuszminiszter csak a tömegekkel azonosul: a felmérések szerint a fiatalok többsége is csak SMS-t olvas), egymillió eurót különített el a botránylap céljaira, és így tett Hollande elnök is.
Franciaországnak önmagát kellene felismernie a hecclapban?
Mintha Platón barlangjában kuporognánk. Halljuk az elvont fogalmakat: köztársaság, világiasság, sajtószabadság, vallási fundamentalizmus, érték.
Mozdulatlan, merev fogalom valamennyi, idea, próbáljuk felfogni, magyarázatot adnak-e a véres valóságra, de csak árnyékuk táncát látjuk a tűzfénytől megvilágított barlang falán. A jelenségtől szeretnénk eljutni a lényegig, de hideglelősen tapasztaljuk, hogy a jelenség nem az elvont eszme lenyomata, képe, utánzata – az idea önálló életre kelt, ráerőlteti magát a jelenségekre, maga alá akarja gyűrni a valóságot.
A valóság most sem következik be – idézhetjük M. Onfray filozófust.
A fő kérdés ugyanis nem az volna, hogy mi történik a médiában, hanem hogy mi zajlik a valóságban, a francia társadalomban.
Mi történt a Franciaországban született Kouachi fivérekkel, akik francia iskolába jártak, francia árvaházban nevelkedtek? Hajdani nevelőjük, megindultságát alig leplezve, „védtelen” gyerekekről beszélt. Mi történt az évek során a két „szolgálatkész és csöndes” kamasszal? Coulibaly ragyogó szemű kisfiú, nevet az osztályfényképeken, 2007-ben egy konferencián Sarkozyvel parolázik, ő, a későbbi harcos akkor még a beilleszkedés egyik sikeres példája.
Alain Finkielkraut L’Identité malheureuse (A boldogtalan identitás) című könyvében elbeszéli, hogy 2009-ben ellátogatott régi elemi iskolájába. Az előcsarnok falán világtérképet látott a tanulók fényképével és a felirattal: „Büszke vagyok, hogy (Nigériából, Algériából, Maliból stb.) érkeztem.” Az ő szülei Lengyelországból jöttek. De az iskola nem arra biztatta, hogy büszkélkedjen az eredetével, és ez se neki, se a szüleinek eszébe se jutott. Egyetlen feladata volt: figyelni, tanulni, megcsinálni a házi feladatát. Az eredményei alapján ítélték meg. Bárhonnan jött bárki, az iskola révén birtokba vette a francia nyelvet, irodalmat, földrajzot és történelmet.
Valamennyi bevándorolt tudta, olyan nemzetbe lép be, amelynek a történelme nem vele kezdődött. Értékrendjét, törvényeit elfogadta, asszimilálódni akart. A piemonti kőműves gyermeke, a lengyel bányász, a portugál takarítónő vagy az algériai munkás fia a francia iskola padjaiban lett francia. Az „őseink a gallok” kitétellel a tanuló, bárhonnan érkezett is, egyazon történelem örökösévé vált.
Integrálódott a második nemzedék is. A gyarmatrendszer felbomlása, az algériai háború miatt Franciaországba özönlöttek gyermekei közül sokan tanultak, értelmiségiek, művészek, orvosok, jogászok lettek, vállalkozók, bekerültek a politikai életbe. De M. Tribalat demográfus évekkel ezelőtt kimutatta: a legutóbb jött muzulmánok gyermekei már elvárják, hogy a befogadók alkalmazkodjanak hozzájuk. Tagadják, hogy előttük is létezett volna egy Franciaország.
A muzulmán tanuló megkérdőjelezi a történelmet, nem hajlandó irodalmat tanulni, nem eszik a francia konyha ételeiből, még a legszegényebbek sem, akiknek ingyen ebéd jár; a lányok nem vesznek részt a testnevelésórán. Tanárok, szociográfusok évtizedek óta könyvekben is figyelmeztetnek, mi folyik a liberális oktatáspolitikától bátorított iskolákban. A tanulók a jogaikat követelik, beleszólnak, mi szerepeljen a tananyagban. Rasszizmust kiabálnak, ha egy tanár rossz jegyet ad nekik. Etnikai hovatartozásuk szerint elkülönülnek egymástól, nincs közös játék.
A Le Figaro már 1979. október 20-án a címlapján figyelmeztetett: „Szülők! Nem tanítanak történelmet a gyermekeiteknek!”
A francia forradalom kirobbanását megelőző évtizedekben obszcén, pornográf „karikatúrák” rombolták a király tekintélyét, a királyság szentségét, űztek gúnyt egyházból és vallásból, gyalázták az „idegen” királynét, fellazítva a társadalmat. A forradalom ideológiája évtizedeken át nem tudott érvényre jutni a társadalomban, mivel az ancien régime tovább élő értékei (becsület, szolidaritás, kötelesség, tisztelet) korlátozták, ám a régi értékeket a liberalizmusnak sikerült lassan szétmállasztania. Nevetségessé tenni. Szétbontani. Rombolni. Ez volt ’68 szentháromsága.
A ’68 utáni nemzedék módszeresen foglalta el az iskolák, egyetemek katedráit, a kutatóintézeteket, a médiát. Minden értéket feloldó ideológiája évtizedek óta hatja át a francia politikai életet. Az állam egyre erőtlenebb: a liberális (libertárius) ideológiától átitatva enged a kisebbségi mozgalmaknak, feministáknak, melegeknek, antirasszistáknak, a győzedelmes individualizmus mozgalmainak. A történelemtankönyvekből kiszorult a nemzeti múlt, eltűntek a példamutató királyok, hősök. Eltűntek a nagy történelmi példák. A történelem az emberi jogok története lett, agresszív számonkérés, a történelmi „bűnök” felsorolása.
A franciáknak az elmúlt évtizedekben meg kellett tanulniuk, hogy bűntudatot érezzenek. Franciaország múltja nem dicső, nem követésre méltó, hanem sötét és gyűlöletes. Őshonos franciának lenni nem ildomos, de legalábbis gyanús, ám aki máshonnan érkezett, annak minden oka megvan a büszkeségre. Identitásunk különbözőségünkből áll, sulykolja a balliberális értelmiség.
Az iskolákba is betört a relativizmus. Az értékek nem rendeződnek hierarchiába. Minden egyenértékű. A neoliberális oktatáspolitika megköveteli, hogy az iskola vessen véget az indirekt diszkriminációnak: szakítson klasszikusaival. A francia irodalom nagyjai helyett olyan témákkal foglalkozzon, mint „a válás”, „a rasszizmus”. Videojátékokat, a „külső kerületek kultúráját” kell beilleszteni az oktatásba. Az iskola régen az életre nyitott, az új oktatási rendszer bezárkózás a jelenbe.
Az elmúlt évtizedekben egy sereg ember francia állampolgár lett, de nem vesz részt a nemzet életében, nyíltan ellene fordul. Önmagukba forduló, elzárkózó közösségekben élnek. Az elkülönülést álszentség övezi, politikai korrektség vagy naiv elképzelések. „A nemzeti identitás napjainkban a lakosság pluralizmusának és különféleségének a szintézise” (Libération). Az egyre erőszakosabb kisebbségek, vallási közösségek követelőzéseinek engedve, a keresztény vallási ünnepeket megtagadva (Franciaországban tilos betlehemet állítani, a karácsonyi szünet téli szünetté vedlett) a politikai elit a múltat tagadja meg.
A sokat emlegetett laicitás nem vonatkozik a muzulmánokra: állami pénzből is épülnek mecsetek. A katolikus Bretagne-ban az eddigi ötven mellé további mecseteket terveznek. Az itt élő muzulmán közösségek sem közösködnek a nem muzulmánokkal. Szaúd-Arábia karitatív tevékenységet folytat Franciaországban, iskolákat alapít, arab egyetemekre ad ösztöndíjat. Bretagne-ból ment eddig a legtöbb harcos Szíriába, köztük francia családok gyermekei is.
A hatvanas években, a régi filmek tanúsága szerint, franciák és franciává lett munkások, kispolgárok éltek a barátságos külvárosokban. Az élet nem könnyű, mégis jelen van valami csöndes boldogság. Ezeket a negyedeket elárasztották az újabb bevándorlók, erős ellentársadalmat szervezve. A régi lakók kijjebb költöztek, vagy vidékre települtek. Kialakultak a gettók.
A liberális állam képmutatóan szemet huny. Rendőr, orvos nem megy a törött ablakú, omladozó falú, elmocskolódott házak közé a külvárosokba, ahol az erőszak az úr.
O. Roy iszlámszakértő évekkel ezelőtt figyelmeztetett: az iszlám Nyugat-Európában az egyént arra buzdítja, hogy „iszlámosított tereket hozzon létre”. De politikailag nem számít korrektnek az a megállapítás, hogy valamennyi iszlám csoport, még a magukat mérsékeltnek mondók is arra törekednek, hogy a köztársaságon belül lassan, de biztosan kiépítsék a saját társadalmukat.
Finkielkraut szerint a jó öreg kozmopolitáknak, akik elfelejtették, hogy mit jelent a „mi”, a kontinensünkre érkező egyre nagyobb számú bevándorló láttán, a lassan mindent elborító pluralitásban számba kellene venniük örökségüket. Meg kellene határozniuk önmagukat. De Gaulle 1940 júniusában azért tudott nemzeti egységet hirdetni, mert biztos lehetett abban, lévén ősi francia család sarja, hogy Franciaországot testesíti meg. Örökséget tudhatott a magáénak, mely az idők mélyéről eredt. Ez legitimizálta. S akik nem rendelkeztek ezzel az örökséggel, a később érkezettek, de akiknek kedves volt Franciaország, egységre tudtak lépni vele, hiszen osztoztak a tábornok meghirdette értékekben, nem ellenségnek, hanem magukénak vallották a francia földet. Ahogy E. Lévinas megfogalmazta: a nemzet eszméje tette lehetővé az egységet.
S hogy áll az Hollande meghirdette „nemzeti egység”? A híradások szerint a vérengzés iskolai megemlékezésein a tanulók nyolcvan százaléka nem volt hajlandó részt venni. Volt, aki a terrorizmust magasztalta. Volt, ahol (Inville) egy egész szakközépiskola színes bőrű diáksága nekiesett a szomszédos Capet Hugó, a frank király, a Capeting-dinasztia alapítója nevét viselő gimnázium tanulóinak.
Najat Vallaud-Belkacem, az Észak-Marokkóban született oktatási miniszter hiába ítéli el a sok rendbontást, hiába rendeli el, hogy tanítsák meg a diákoknak, mindenki egyenlő, és a szólásszabadság republikánus érték, mindez elvont fogalom marad, amíg az eszmélkedő fiatalember az iskolában és az iskolán kívül is azt látja, hogy meghasonlott társadalomban él, amely nem tiszteli a múltját, és ezért nem tiszteli önmagát sem. (17., 20. oldal)
