Ezen a héten is izgalmas témákat dolgozunk fel a Magyar Nemzet Hétvégi Magazinjában. Keresse szombaton a Magyar Nemzetet és benne a mellékletet az újságárusoknál.
Kilátástalan helyzetben az észak-iraki keresztény menekültek
Mielőbbi nemzetközi katonai beavatkozásban reménykednek Észak-Irakban, ahol a menekülthelyzet immáron tarthatatlanná vált. Négymillió helyire másfél millió otthonából elüldözött ember jut, köztük sok tízezer keresztény. A kaldeusok segítségével Erbíl és Kirkuk térségében tucatnyi menekülttábort kerestünk fel; utóbbi városba olyan napon sikerült bejutnunk, amikor éppen nem lőttek. (György Zsombor, Erbíl–Kirkuk)
Miután kora hajnalban riadót fújtak, s a lakosság menekülőre fogta, ketten maradtak csupán Karakosban. Egyikük Ráhel, magányos idős hölgy, a másik egy középkorú férfi, a ma már egy erbíli táborban élő Heam Jajjo férje. Az egészen tavaly augusztus 7-ig ötvenezres keresztény város félúton fekszik Moszul és a kurdisztáni Erbíl között, előbbit az Iszlám Állam, azaz a dás iraki fővárosává tette meg.
Bár csak néhány hónap telt el, Ráhel meglepő könnyedséggel mesél a halálfélelemben eltöltött hetekről. A túlélők gyakran tesznek így, mielőtt rázuhan lelkükre a történtek súlya. Nem sokkal az után, hogy Karakos kiürült, ötszáz fegyveres vonult végig az utcákon, átkutattak minden házat, így találtak rá a kaldeus asszonyra is. Azt mondták neki, hagyja el vallását, legyen mozlim, s akkor nem esik bántódása. De Ráhel megtagadta ezt.
Talán a csodának köszönhető, vagy csupán életkorának, de nem bántották az iszlamisták a nőt, sőt a következő napokban még élelemmel is ellátták. Háza környékét azonban nem hagyhatta el, nem látta, mi történt Karakos más részein, csak annyit tud, hogy a közeli templomból kihozták és összetörték a szobrokat. Eltelt pár hét, mikor Moszul egyik szanatóriumába vitték, ahol tizenhárom másik idős kereszténnyel kórterembe összezárva várta, hogyan döntenek sorsáról. Fogságuknak a bombázások vetettek véget, a heves légitámadás miatt kiterelték mindannyiukat az utcára, majd elengedték Allah hírével. Társaival együtt az asszony eljutott Kirkukba, ahol a helyi érsek vette szárnyai alá a megtört menekülteket, végül Ráhelt áthozták ide, Erbílbe.
Ő azon kevesek egyike az idesodródott menekültek közül, akiknek személyes tapasztalatuk is van a dással. Adódik a kérdés, milyennek látta őket. Fegyvert hordtak maguknál, s nagy, félelmetes szakállt viseltek – zárja rövidre a leírást az arámi nyelven beszélő idős asszony. A férfiról, Heam Jajjo férjéről azóta sincs semmi hír.
Az erbíli érsekség impozáns épületében kapunk szállást: jókora lakosztály jut nekem, két nagy szobával, ülőgarnitúrával, tátongóan üres vitrines szekrénnyel. Késő este érünk vissza, de nem akarom, hogy megavasodjanak az élmények, leülök a géphez. Ám egyszer csak takk, elmegy az áram, olyan vaksötét lesz, hogy először azt hiszem, az ágyamig sem tudok elbotorkálni. Fél éven belül ez már a második iraki utam, megfordultam múltkor a pesmergák védte frontvonalnál is, mégis talán ebben a pillanatban, a fekete magányban nehezedik rám először igazán teljes súlyával a tudat, hogy harminc kilométerre innen egy kiismerhetetlen, ijesztő, sötét erő vív véres háborút. Ellenünk is; már ha kicsit is szolidárisnak tartjuk magunkat, s úgy érezzük, hogy a keresztény hagyománynak és kultúrkörnek nevezett fogalmakhoz nekünk is van még némi közünk.
