Ezen a héten is izgalmas témákat dolgozunk fel a Magyar Nemzet Hétvégi Magazinjában. Keresse szombaton a Magyar Nemzetet, és benne a mellékletet az újságárusoknál.
Kerekasztal-beszélgetés a szovjet csapatok 1945-ös „letelepedésének” következményeiről.
Hetven esztendeje, 1945. február 13-án értek véget a harcok Budapesten; a romba dőlt város, nem sokkal később az ország is a Vörös Hadsereg kezére került. Milyen rövid és hosszú távú következményeket okozott a változás? A témáról Bank Barbara történésszel, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának tagjával, Donáth Ferenc főorvossal, a Nagy Imre Társaság budapesti elnökével és Szakály Sándor történésszel, a Károli Gáspár Református Egyetem tanszékvezető egyetemi tanárával, a Veritas Történetkutató Intézet főigazgatójával Pethő Tibor beszélgetett.
Magyar Nemzet: Minek tekinthetjük a szovjet Vörös Hadsereg 1944–45-ös magyarországi bevonulását. Felszabadulásnak vagy megszállásnak? Esetleg mindkettőnek?
Szakály Sándor: Kérdés, hogy aki ezt az időszakot megélte, miként érezte, tapasztalta meg a történelmi eseményt, milyen benyomásai voltak. A felszabadulás szó belső történést fejez ki. Úgy vélem, ebben az esetben nem beszélhetünk belső eseményről, örömről. Annyi történt, hogy a Magyarországgal és Németországgal harcoló hatalom, a Szovjetunió elfoglalta egy ellenséges ország területét. Kérdéses az is, hogy a „felszabadítottak” igényelték-e a szovjet beavatkozást. Nyilvánvaló, hogy a többség nem igényelte, hanem azt szerette volna, ha minél előbb véget ér a háború. Lehetséges, hogy valakinek személy szerint felszabadulást hozott a szovjet Vörös Hadsereg előrenyomulása, esetleg megmenekült az üldöztetéstől, a közvetlen életveszélytől.
A kifejezéssel azonban óvatosan kell bánni. A balti államok népeinek nagy része például felszabadulásként élte meg, hogy a német haderő 1941 nyarán elűzte a megszálló szovjet hatalmat. Amikor a német és magyar csapatok 1944–45-ben rövid időre visszafoglalták Nyíregyházát, majd Székesfehérvárt, a helyi lakosok a visszaemlékezések szerint megint csak felszabadítóként köszöntötték őket. Nyilván nem függetlenül mindattól, amit a korábbi szovjet megszállás alatt átélhettek. Ha a kifejezéshez ragaszkodunk, akkor – tetszik, nem tetszik – mindegyik általam felsorolt esetben érvényesnek kell tekintenünk. Magyarországot egyébként – a szovjetek is ezt a terminust használták sokáig hivatalosan – a Vörös Hadsereg elfoglalta, megszállta az 1943 novemberében a nyugati szövetségesekkel kötött teheráni megállapodás alapján. A győztes jogán pedig 1945 januárjában a nyugatiakkal együtt fegyverszünetet kötöttek velünk. Felszabadulásról akkor beszélhetnénk, ha Magyarország önmaga lett volna képes változtatni helyzetén. Ezt nem tudta megtenni, külső hatalom űzte ki a németeket, s rendezkedett be nálunk megszállóként.
Bank Barbara: A felszabadulás kifejezést a propaganda szülte, használatát gyakorlatilag ráerőltették mindenkire, függetlenül az egyéni tapasztalattól. Nem szabad azt sem elfelejteni, hogy a legtöbb helyen a frontváltás nem jelentette egyúttal a háború, a háborús körülmények megszűntét. A megszállók viselkedése hosszú időre bizonytalanságot, félelmet hozott a polgári lakosságnak: nőket becstelenítettek meg, raboltak, civileket, hadifoglyokat végeztek ki. Maga Rákosi írta le Dimitrovnak, hogy mennyi panasz érkezett a szovjet katonákkal szemben. Székesfehérváron, ahol sokáig állt a front, több nemibeteg-gondozó létesült utóbb, mint bárhol máshol az országban. Ilyen körülmények között nyilván kevesen érezhették magukat felszabadítottnak. Vannak a szovjet katonákkal kapcsolatos pozitív tapasztalatok is, de nem azok voltak a jellemzők. A városokba szovjet katonai parancsnokokat neveztek ki, akiknek erőteljes befolyásuk volt a vármegye, a város vezetőinek a kinevezésére, a közigazgatás szervezésére, irányítására, majd ellenőrzésére. Ebbe a körbe természetesen beletartozott a rendőrség is.
Donáth Ferenc: Ha az 1945-ös fordulatot értékelni szeretnénk, akkor az előzményeket sem lehet figyelmen kívül hagyni. Hadd hozzak példaként négy huszadik századi autoriter vezetőt: az olasz Mussolinit, a magyar Horthyt, a spanyol Francót és a portugál Salazart. Mussolininak és Horthynak a háború végén befejeződik a politikai pályafutása, az utóbbi kettő viszont hatalmon marad a hetvenes évekig. Miért? Legfőképpen a második világháborúhoz és a holokauszthoz való viszonyukban rejlő fontos különbség miatt. Mussolini és Horthy belépett a nácik mellett a háborúba, közreműködtek a népirtásban, igaz, Mussolini kevésbé, erre csak a német megszállás után megalakuló bábállam, az Olasz Szociális Köztársaság idején kényszerítették. Meg kell vizsgálni azt is, hogyan viselkedtek a magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban. Sem Franco, sem Salazar nem csatlakozott Hitler háborújához, nem vett részt a holokausztban. Náluk nincs gettósítás, deportálás. Mussolinit és Horthyt bűnös tetteikért viszont elsöpörte a történelem. Megjegyzem: ezért is hazug a Szabadság téren állított német megszállási emlékmű. Figyelmen kívül hagyja a történelmi valóságot, a Horthy-rendszer felelősségét. Nem csupán a szuronyok takarították el ugyanis a nácikkal szövetséges, hasonlóan bűnös rezsimeket, hanem a szabadulásra vágyók tömegei, ha úgy tetszik, a világ közvéleménye.
Bank Barbara: Korabeli dokumentumokra hivatkozom. Az 1944. októberi, tehát a szovjet bevonulást, a frontváltást követően pozícióba került Csanád vármegyei alispán jelentésében a „megszálló csapatok” kifejezés szerepel. A későbbi iratokban is ezt a fogalmat használják. Hogy a lakosság hogyan viszonyult a szovjet haderőhöz, az csak sejthető: visszaemlékezésekből, személyes történetekből. A politikai rendőrség hangulatjelentéseiből az derül ki, hogy 1946-ra már nem él annyira negatív kép az emberekben, mint egy esztendővel korábban. Illetve a propaganda útján ez jut el a közvéleményhez. Persze a hangulatjelentések igazsága is megkérdőjelezhető. (17., 24–25. oldal)
