Puszta kézzel a földet – Magazin-ajánló

E heti Magazinunkban írunk arról, hogy mi hajtja a koszovói menekülteket Magyarországra, és beszélgetünk Anger Zsolttal is.

Ezen a héten is izgalmas témákat dolgozunk fel a Magyar Nemzet Hétvégi Magazinjában. Keresse szombaton a Magyar Nemzetet és benne a mellékletet az újságárusoknál.

Mi hajtja a koszovói menekülteket Magyarországra?

Amennyire sejteni lehetett, hogy Koszovó túlnépesedése nem tarthat a végtelenségig, legalább annyira sokkolják ma Európát azok a képsorok, amelyeken a koszovói anyák a zöldhatáron menekülnek gyermekeikkel. Az okokról ugyanakkor kevesen beszélnek. Ezeket veszi sorra Majláth Ronald.

Ha a változó Európában valaminek a bekövetkezését jó előre meg lehetett jósolni, az bizonyosan a koszovói exodus volt, amely napjainkban a szemünk láttára bontakozik ki. A hazai iskolákban ma már tananyagként oktatják, hogy Európa legfiatalabb népessége a koszovói. Az egyetemi katedrákról pedig legalább egy évtizede figyelmeztetnek az előadók: az egykori szerb tartomány demográfiai változásai akarva-akaratlanul is a lakosság egy részének elvándorlásához, kirajzásához fognak vezetni.

A koszovói demográfiai robbanást általában három számmal szemléltetik: míg a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság megalakulásakor Koszovó lakossága félmillió alatt volt, a hatvanas évekre elérte az egymilliót, majd a kilencvenes évek elejére elérkezett a kétmilliós számhoz. Innentől ugyan kisebb csökkenés mutatkozott a szerbek elvándorlása miatt, a lakosságszám aztán újra meredeken emelkedni kezdett. A termékenységi ráta, vagyis az egy nőre jutó gyermekek száma a mai napig 2,2 felett van. Koszovó ma már egy egész államra kiterjedő agglomerációnak tekinthető.

Ma úgy látszik, hogy Koszovó 2008-as függetlenné válásával a világ döntéshozói mintha megoldottnak látták volna a friss állam problémáit. Ígéretekből pedig volt bőven. A koszovói politikusok az európai vezetőkben partnerre találtak, de egy idő után óriási szakadék tátongott a szavak és a szomorú valóság között. Az ordító kontrasztot talán a szerb Blic című lapnak nyilatkozó menekült érzékeltette a legpontosabban: azt ígérték nekik, hogy aranykanállal fognak ebédelni, ehelyett most puszta kézzel eszik a földet. Nem véletlen, hogy a sokadik lózung után a koszovóiak most tömegesen döntöttek úgy, hogy elhagyják a hazájukat, amelyért másfél évtizede még fegyvert fogtak.

Christophe Gateau berlini fotós ellátogatott a pristinai buszpályaudvarra, majd lapunkkal osztotta meg a tapasztalatait. Az óriási tömegben mindenki jegyet akart váltani a szabadkai járatokra, időnként még kisebb dulakodást is tapasztalt, miközben a menekültek az odasereglő tévéstáboknak a politikusokat szidták, hogy idáig juttatták az országot. A többség csak a pénztárcájával és kisebb táskával lát neki a nagyvilágnak, a buszok pedig pillanatok alatt megtelnek. Miközben a könnyes szemű rokonoktól búcsúznak, az apák igyekeznek egyben tartani a családot: azt szeretnék, hogy együtt érjenek Szabadkára, ne veszítsék el egymást. Christophe Gateau úgy látja, hogy a pályaudvarra kilátogató politikusok már hiába próbálják marasztalni az embereket.

Kitalálták például most, hogy elengedik a lakosság tartozásainak egy részét, és munkahelyteremtő programokat indítanak. De mit segítene ez már a kialakult helyzeten? Akik útnak indultak, az utolsó pénzükből vették meg a buszjegyüket, a többit a busz- vagy vonatcsatlakozásra és az embercsempészeknek fizetendő költségre szánják. Irány a koszovói–szerb határ!

Ott a koszovóiak egészen különös határátlépést hajtanak végre, amely alighanem egyedülálló Európában: a koszovói határőrség nyugtázza a határátlépési szándékukat, a szerb oldalon azonban már nem feltétlenül szükséges útlevél sem. A gyerekek esetében elfogadják a születési anyakönyvi kivonatot is, amelyet az elmúlt hetekben rohamtempóban állíttattak ki a koszovóiak a helyi szerveknél. Ennyi papír már elég is. Szerbia ugyanis a saját állampolgárainak tekinti a koszovóiakat, mert az ország függetlenségét továbbra sem hajlandó elismerni. A földönfutók csak egy nyomtatott papírt kapnak itt, amelynek birtokában 15 napig szabadon tartózkodhatnak Szerbia területén.

A menekültválság még Szerbiának is kapóra jön: az elmúlt hónapokban már hatvanezer útlevélkérelem érkezett Belgrádba a koszovói albánoktól, akik most lázasan újítanák meg az állampolgárságukat.

A szerb állampolgárok ugyanis vízum nélkül utazhatnak az uniós országokba, így a szükség törvényt bont: az útlevéligénylők feladják büszkeségüket, és ahhoz az államhoz fordulnak, amelyet nemrég még ősellenségüknek tekintettek. Mikor Nebojsa Stefanovics szerb belügyminiszter pár hete ismertette ezeket a számokat az újságírókkal – talán némi örömmel is –, hozzátette: ő ezt úgy értelmezi, hogy ezek az emberek Szerbiát a saját államuknak tekintik. Persze aligha van ez így, mert a menekülteknek eszük ágában sincs Szerbiában maradni, így a határ átlépése után Belgrád érintésével azonnal Szabadka felé veszik az irányt.

Akár azért, mert Szerbia azt kívánja mutatni kifelé, hogy a saját polgárairól van szó, akár csak azért, mert a hatóságok gyengének mutatkoztak a menekültáradat megfékezésében, az elmúlt hetekben csupán a sajtóvisszhangokra ébredtek fel. Lapunk megkereste a szerb Szabad Európa Rádió riporterét, Sinkovics Norbertet, akinek a tudósításai bejárták az egész országot, és ennek nyomán a szerbek rendőri fellépésre szánták el magukat. Sinkovics azt mondja, hogy a szabadkai pályaudvarra érkező koszovói buszokat már taxisok várják, akik tudják, hová kell vinni az utasokat. Harminc euróért vállalják a fuvart, amely az elmúlt napokig csak Palicsig tartott, ahol hónapokkal ezelőtt birtokba vettek egy szállodát az embercsempészek. Ez bázisként szolgált az illegális határátlépők számára mindaddig, amíg a leleplezések nyomán végre lépett a rendőrség. Majd a Palics melletti Királyhalom lett a taxisok célpontja, akik innen nem szívesen viszik tovább utasaikat.

A határtól pár kilométerre a koszovóiak kétszáz euróért instrukciókat kapnak az embercsempészektől, akik ritkán vezetik végig a menekülteket: csak az irányt mutatják meg nekik, amerre viszonylag könnyebb a határátkelés. Miért éppen a Palics és Ásotthalom közötti határszakasz a legnépszerűbb? Sinkovics szerint pusztán azért, mert ez van Szabadkához a legközelebb, a menekülők pedig minél gyorsabban távozni akarnak az országból. Itt az egyedüli természeti akadály a Körös-éri-főcsatorna, amely öt méter széles vízmosássá dagadt. Az embercsempészek ezért faágakat dobáltak bele, hogy megkönnyítsék az átjutást. Ezeken egyensúlyoznak át a menekülők, akik olykor csuromvizesek lesznek, így a túlparton ruhát váltanak a téli hidegben, nehogy megfázzanak.

Az újságíró szerint a szerb határrendészet az elmúlt hetekben meglehetősen passzívnak mutatkozott a határsértőkkel kapcsolatban, és csak a sajtóhírek után foganatosítottak lépéseket a magyar és német kollégáikkal.
Ha valakit Szerbiában határsértésen kapnak, ötezer dináros (nagyjából 12 500 forintos) büntetést szabnak ki rá, majd szabadon is engedik. Így már órákkal később újra próbálkozhat, ahogy ezt meg is teszi.

A koszovóiak azt állítják, hogy éheznek, és nem tudnak enni adni a gyermekeiknek, ha nem dolgoznak. Ha Koszovóban valakinek nincsenek kapcsolatai, akkor képtelen munkát kapni, még akkor is, ha iskolázott, és szakmája van. A megszólaltatott határsértők végcélja többnyire Németország vagy Ausztria. A titói időszakban az egykori Jugoszláviából rengeteg vendégmunkás dolgozott ezekben az országokban, így ma alig van olyan koszovói, akinek ne lenne kint családtagja vagy barátja. Vagy akár csak egy honfitársa. Akikben okkal bízhatnak a menekülők, hiszen az albán összetartás messze földön híres. A valamikori Jugoszláviában alig akad olyan vajdasági magyar, akinek ne lenne albánokkal kapcsolatos katonatörténete. A magyarok – ahogy a szerb és a horvát katonák – amikor csomagot kaptak otthonról, azonnal félrevonultak, hogy megnézzék, mit is küldtek nekik a szeretteik. A koszovóiak azonban azonnal szóltak a többieknek, hogy jöjjenek, csomagot kaptak. Amikor összegyűltek a körletben szolgáló albán katonák, együtt fogyasztották el az otthonról kapott ínyencségeket. És csak az albánok kaptak belőlük.

Mindez ma már csak távoli emlék lehet a menekülteknek, de az összetartás megmaradt: bíznak abban, hogy a már nyugaton dolgozó társaik segíteni fognak nekik. Ha máshogy nem, akkor felveszik munkaerőnek a vállalkozásukhoz.
Az elmúlt héten megszigorították a szerb–magyar határ ellenőrzését, felduzzasztották a szerb határőrséget, sőt még csendőröket is vezényeltek a térségbe. A bozótosban lassan eltűnő koszovói menekülők már az Európai Unió területén vannak. (17., 22. oldal)