Ezen a héten is izgalmas témákat dolgozunk fel a Magyar Nemzet Hétvégi Magazinjában. Keresse szombaton a Magyar Nemzetet és benne a mellékletet az újságárusoknál.
Felső-magyarországi polgárok a szabadságharcban
„Ügyünk igazságán nem kételkedem, de mily keveset nyom ez a politikában. Vagy nekünk, vagy Ausztriának veszni kell, s Európa alkalmasint az utóbbinak lesz pártolója” – írta Szűcs Miklós miskolci jogász 1848 végén naplójában. A naplók írói időnként kilépnek az események egyszerű feljegyzésének és kommentálásának köréből, s a kilátásokat is mérlegelik.
A magyar történeti irodalom joggal nevezi polgári forradalomnak az 1848–49-es átalakulást, hiszen az ország ekkor tette meg a legnagyobb lépést a feudális társadalmi-politikai rendszerből a polgári rendszerbe. Ugyanakkor az is közismert, hogy Magyarországon az ország (s általában a régió) társadalomfejlődéséből következően a polgári forradalmat nem az elenyésző számú, bizonyos területeken a feudalizmus intézményrendszeréhez a nemességnél is jobban kötődő polgárság, hanem a polgárosodás útjára lépő, a haza és haladás, a nemzeti önrendelkezés és a társadalmi-gazdasági fejlődés ügyét összekapcsoló köznemesség vezette – írja Hermann Róbert történész.
Természetesen az is kérdéses, kit tekinthetünk polgárnak az adott időszakban. Nyilván azokat, akik már 1848 előtt polgárjoggal rendelkeztek, polgári foglalkozást űztek, s életformájukban is a polgári normák érvényesültek. Miután a forradalom és szabadságharc társadalomtörténete meglehetősen kidolgozatlan, érdekes lehet egy szűkebb régió, így az akkori Felső-Magyarország polgárainak megnyilatkozásai alapján végzett mentalitástörténeti vizsgálat: hogyan élték át ezek a polgárok a szeptemberben megkezdődött önvédelmi, majd 1849 áprilisától függetlenségi harcot?
Vizsgálódásunk tárgyául a különböző felső-magyarországi városokban élő polgárok naplóit és visszaemlékezéseit választottuk. Közülük Miskolcon élt Szűcs Sámuel és Miklós: mindketten id. Szűcs Sámuel miskolci ügyvéd gyermekei voltak, s maguk is jogot tanultak. Csorba Károly szintén jogot végzett, s Kassán lakott. Sandhaas Kázmér Pozsonyban volt harmincadhivatali felügyelő, Andreas Christian Zipser pedig Besztercebánya tudós férfijai közé tartozott. Miután ezek a naplók és emlékiratok – a műfaj sajátosságaiból következően – eltérő részletességűek, érdekesnek ígérkezett a szabadságharc néhány jelentős csomópontjával kapcsolatban feljegyzett reagálások vizsgálata.
Jellasics horvát bán 1848. szeptemberi betöréséről viszonylag kevesen írnak. Sokkal több naplóban találkozunk az V. Ferdinánd által a magyarországi csapatok fővezérévé kinevezett s Pesten népítélet áldozatául esett Lamberg halálának feljegyzésével. „Nem hittem, hogy Pesten ilyesmi történhessék, nem vélvén elég bátornak a népet ily merényre – (politikai okból) tartok tőle, hogy ez eset újabb bajok forrása lesz reánk nézve.”
„Ez volt a jel a nyílt forradalomra” – kommentálta a pozsonyi Sandhaas Kázmér, aki még pozsonyi hadosztályparancsnokként legalább látásból ismerte Lamberget. Február 6-án „kénytelen volt” a meggyilkolt Lambergért tartott gyászmisén részt venni. Kommentár nélkül jegyezte fel a hírt a miskolci Szűcs Sámuel. Csorba Károly szerint Lamberg, „ezen vakmerő férjfiú” célja az országgyűlés szétverése volt, s „a pesti hídon a bécsi tanulók által leszúratott, agyonveretett és felakasztatott október elején”.
A pákozdi csata csak a két miskolci lakos naplójában fordul elő: ott is főleg a magyar táborban lévő borsodi önkéntesek kapcsán. „Nagy aggodalommal voltunk a borsodi önkéntesek miatt, míg megtudtuk, hogy egy sem esett el közülök a csatában” – írta Szűcs Miklós. Szintén a borsodi nemzetőrök kapcsán emlékezik meg a győzelemről Szűcs Sámuel naplója: „vitézül viselték magokat”.
Sokkal nagyobb nyilvánosságot kapott az október 6-i bécsi forradalom és a schwechati csata. Szűcs Sámuel szerint „Bécsben e hó elején nagy zavar támadt, melyben g. Latour ausztriai hadügyminiszter kegyetlenül meggyilkoltatott és azután felakasztatott”. Csorba Károly részletezve szól arról, hogy Bécsben „kravall történt, hadi miniszter Latour a kemencébe bújt, ott agyonszúratott s felakasztatott”.
A schwechati csatáról beszámolva Szűcs Miklós már arról írt, hogy „az ellenség ereje a mienknél sokkal nagyobb, hazánkból a reakció már több részeket elszakított, a győzelemhez hát kevés reményünk lehet, pedig jaj nekünk, ha meggyőzetünk”. Testvére, Sámuel csupán azt tartotta kiemelendőnek, hogy hála istennek sem Pákozdnál, sem Schwechatnál nem esett el egyetlen borsodi nemzetőr sem, s hogy ki is tüntették magukat.
Kollektív élmény volt viszont a megszállás és az ostromállapot, hiszen e városok némelyikét legalább kétszer foglalták el a cs. kir. és az orosz csapatok. Sandhaas Kázmér számára a legmaradandóbb élmény az volt, hogy a félig üres pozsonyi színházban „egy csomó különböző fegyvernemhez tartozó tiszt jelent meg”, s az volt az első dolguk, hogy követelték az osztrák néphimnusz, a gotterhalte eljátszását. A szegény muzsikusoknak kotta nélkül kellett játszaniuk, „a közönségnek azt állva, fedetlen fővel kellett meghallgatnia”. Miután a vármegyei pénztáros elfelejtette levenni a kalapját, leverték a fejéről. Az általános lefegyverzés kapcsán fájó szívvel adott be egy szép tőrt s egy apjától örökölt „művészies kivitelű zsebpisztolyt”, s noha néhány év múlva visszaadták a nyugta ellenében átvett fegyverek egy részét, „az én két tárgyam azonban már nem volt található”. December 26-án „kénytelenek voltunk az osztrák csapatok bevonulása miatt a dómban tartott Te Deumon részt venni”.
Andreas Christian Zipser 1849 januárjában, a Görgey vezette fel-dunai hadtest kivonulása után valósággal várta a cs. kir. csapatokat. Amikor azonban Christian Götz vezérőrnagy kemény hangú levelet intézett a besztercebányai városi tanácshoz, „nem tudtam eléggé csodálkozni, hogy a magyarok dühe mellett valami hasonló létezhetik”. Megcsodálta a bevonuló katonák fegyelmét, az azonban már kevésbé tetszett neki, hogy indokolatlanul tartóztattak le tisztviselőket. Besztercebányán két nap késéssel, február 2-án tűzték ki a fekete-sárga zászlót a középületekre.
Zipser aztán a cs. kir. csapatokkal is elégedetlenkedett, egyrészt a városra kivetett ötvenezer forint (nem Kossuth-bankóban fizetendő) hadisarc, valamint a tisztújítás miatt. 1849. március 22-én már a kivonuló cs. kir. dzsidásokat bírálja, akik „túlzott követeléseik miatt kevés becsületet szereztek maguknak nálunk”. A kritikus megjegyzések 1849. április elején egyre szaporodnak. Amikor pedig Trenck őrnagy különítménye kivonult Besztercebányáról, Zipser naplójában úgy búcsúztatta, mint a magyar csapatokat 1849 januárjában: „Trenck, a szájhős elment az övéivel. Bárcsak soh’se jönne többé vissza!” (17., 20–21. oldal)
