Az utolsó fűszálig – Magazin-ajánló

E heti Magazinunkban szó lesz a legelő nélkül maradt hortobágyi gazdákról, Mező Misi mesél az újjászületésről, és írunk Erdély kompromisszumairól is.

Ezen a héten is izgalmas témákat dolgozunk fel a Magyar Nemzet Hétvégi Magazinjában. Keresse szombaton a Magyar Nemzetet és benne a mellékletet az újságárusoknál.

Gazdák legelő nélkül Kelet-Magyarországon

Negyvenezer juh és több ezer szarvasmarha pusztulhat éhen a Hortobágyon, mivel nincs hova kihajtani őket – olvashattuk minap a drámai hírt. A számháborúba talán felesleges belemenni, annál fontosabb, hogy lássuk, milyen érték és mennyi emberi teljesítmény van veszendőben. Az ok: több mint két évtized után az új földhaszonbérleti szerződések miatt más „gazdákhoz” került sok ezer hektárnyi legelő. A Hortobágyon és a Kiskunságban járt György Zsombor és Wekerle Szabolcs.

Van abban valami egészen sajátos, amikor áll az ember a Hortobágy közepén, és egy széltől cserzett, kipirosodott arcú birkatartó a brókerbotrányról beszél neki. Tájszólásban. Braúkerbotrány. Valószerűtlen helyzet, anakronisztikus. És jól jelez egyfajta végletes elkeseredettséget. A birkatartók gyaníthatóan nem jókedvükben merülnek el a mikro- és makrogazdaság részleteiben. Ahány birkatartóval életünkben találkoztunk, elég volt neki egy jó körmözőkés, egy vízhatlan kalap és néhány hektár legelő. Ez esetben pedig épp utóbbi az, ami hibádzik.

Buj Gyula mezőpeterdi gazda azért hozakodik elő a Buda-Cash és a Quaestor ügyeivel, mert úgy érzi, az, ami velük történt, és az, ami a tíz- és százmilliárdokkal piramisjátékot űző brókercégekkel, néhány tekintetben rokon vonásokat mutat. (Kedden a Földművelésügyi Minisztérium előtt tartott demonstráció szónoka hasonlóra utalt: ez – mondta a reaktiválódott Független Kisgazdapárt elnöke, Hegedüs Péter – „a mezőgazdaság Quaestor-ügye”.) Persze azt eldönteni, kinek a felelőssége a brókerbotrány, leginkább az ügyészség és a bíróság dolga, ám abban, hogy Buj Gyula ötszáz birkájával talpalatnyi legelő nélkül maradt, senki más, ő az illetékes.

Az utóbbi hetekben léptek a nyilvánosság elé azok a juh- és szarvasmarhatartó gazdák, akik korábban a Hortobágyi Nemzeti Parktól béreltek földet állataik legeltetéséhez. A földek tavalyi „újraosztása” után sokan hoppon maradtak közülük. Tíz, húsz, huszonöt éve helyben ténykedő állattartók egyetlen hektár legelőt sem vehetnek bérbe, a korábban általuk is használt területeket gyakran nem is helyben élő, gazdálkodó emberek kapták meg.

A pályázatok ügyében bírósági perek zajlanak, az érintett gazdák húsz-harminc fős spontán egyesülése lépten-nyomon nyilatkozik az ügyről, tüntetéseket szerveznek, egyszer már a 42-es utat is lezárták. Elhatározták: ha itthon nem járnak sikerrel, Strassburgba viszik az ügyüket.

Amikor a minap körbejártunk a Hortobágyi Nemzeti Park területén, nem kívántunk a bírók helyébe lépni. Csak látni akartuk a saját szemünkkel, igaz lehet-e az az apokaliptikus gazdajövendölés, mely szerint negyvenezer anyajuh léte került veszélybe az új legelőbérleti szerződések miatt.

Buj Gyula 1973 óta foglalkozik birkatartással, dolgozott a helyi termelőszövetkezetben, volt maszek, majd a rendszerváltás után végleg önállósult, juhait azóta táplálja a Hortobágyi Nemzeti Park füvével. Az állatokat a húsukért tartja, a tejükért egyáltalán nem, a gyapjukért alig érdemes nevelni őket. Állománya mindig elég volt arra, hogy önmagát és családját fenntartsa belőle. Miután tavaly megtudta, hogy a korábban bérelt 52 hektár legelőből egyetlen négyzetméter sem jutott neki, alig akart hinni a fülének. Nyáját azóta is kihajtja a régi legelőkre, ahol még nem jelentek meg az új bérlő állatai, de a rendőröket már többször kihívták rá – legutóbb épp ottjártunk előtt néhány nappal.

– Korábban nem kellett ez a föld senkinek, a nemzeti park őrei sokszor kérték, hogy kanyarodjak el olyan részek felé is, amelyeket nem béreltem, mert akkor az állataim lejárták a területet – meséli Buj. – Errefelé nem lehet kaszálni, ezek a földek csak legeltetéssel tarthatók karban, mert a gépesített fűnyírás azt is pusztítaná, amit a védettség miatt nem szabad. A kilencvenes években évi háromszázezer forintot fizettem a bérletért, én már akkor itt voltam, amikor még senki sem kapkodott ezekért a területekért.

A helyzet 2004-ben változott meg: európai uniós csatlakozásunk óta komoly földalapú támogatások kasszírozhatók a földek után – egy hektárért akár százezer forint is járhat. A tavaly lejárt bérleti szerződések után várható volt, hogy nagyobb lesz az érdeklődés a területek iránt, ám arra, hogy legelő nélkül marad, Buj Gyula álmában sem gondolt.

– Nem repestem az örömtől – feleli, amikor arról kérdezzük, mit szólt a döntéshez. – De nem csak én jártam így. Több környékbeli gazda nem tud legeltetni, a földeket távolabb lakó emberek kapták.

A Buj Gyula által korábban használt területhez hozzácsaptak még vagy harminc hektárt, azon most egy 24 éves, aranykalászos fiatalember gazdálkodhat. (Az aranykalászos gazda képesítés három hónapos tanfolyamon szerezhető meg.)

– Én egyetértek azzal, hogy adjunk esélyt a fiataloknak is, csak azt nem értem, miért nem lehetett ezt a földet úgy felosztani, hogy neki is jusson, meg annak is, akinek már itt vannak az állatai.

(17., 22. oldal)